Tortuga 2.

A Magyar Királyi.

Ennyiből még nehéz kitalálni, hogy ma a Postát szeretgetem (érted haragszom, nem ellened, mondhatnám a költővel).

Tértivevényes levelet kaptam. A történet szempontjából irreleváns, hogy éppen itthon voltam-e, mert a kézbesítő meg sem kísérelte a munkáját végezni: kézbesíteni. Ehelyett olvashatatlanul kitöltve bedobott egy értesítőt, amiből csak a 'honnan jött' kérdését nem sikerült megfejteni (jó, én sem írnék szebben a bőrtatyón, a térdemen egyensúlyozva az egész miskulanciát, féllábon balanszírozva közben).

No, akkor kézbesítek én. Irány a posta, megszerzem a levelet, és hazaviszem. Mindezt teljesen öncélúan, a saját megnyugtatásomra, önmagamat megjutalmazva a végén. Ha mással nem, az akadály legyőzve lelki jóérzéssel.

Már messziről látom, hogy valami más a postán, mint eddig, az ablakból hatalmas tömeg feketéllett. Belépve láttam, hogy bevezették a sorszám szerinti hívást, mint a bankokban, okmányirodákban. Ami egyfelől nagyon jó és hatalmas előrelépés, de pl. tuti, hogy lottót venni ezentúl nem oda megyek. És a 'letéti küldemények' ablaknál (szegény külföldi, van szótár, amelyikből ki tudja sakkozni, hogy hova álljon?) nem változott a világ ekkorát. Ott csak kitettek egy táblát, hogy itt kell várakozni, így a két ablakhoz egy sor alakul, nem kell lutrira tennem, melyik lesz a gyorsabb. Igaz, az egészséges néplélekért mozgalom megint szenvedett egy csorbát, mi pótolhatja azt az örömet, amit az 'én sorom gyorsabb' érzése okoz?

Amíg sorban álltam, öten voltak előttem, ketten próbálkoztak beállni az ablakhoz, nyilván a hülyék állnak sorba, a többiek odamennek, hiszen csak egy ember áll ott, nem? Aztán meresztünk csodálkozó szemeket kölcsönösen, hogy hogy lehet valaki ilyen pofátlan. Ő, a tolakodásért (még akkor is, ha figyelmetlen volt, akkor azt adja elő hihetően), mi a sorban, mert megzavartuk köreit szegénynek.

Aztán minden vidám sorállásnak vége szakad egyszer, eljutunk az ablakig. Nem tudom, a világ más részein ez hogyan működik, de biztosan nem így. A cédulámmal és az igazolványaimmal a kisasszony felugrik ( az utóbbi azért kell, mert ő sem tudja elolvasni az értesítőről a nevemet), és a hátsó polcon elkezdi az abc rendbe sorolt fakkokban a keresgélést. Háromnak a tartalmát is átszálazza, mire rájön, a másik szekrény abc rendbe sorolt fakkjaiban kell keresni.Ha mázlink van, akkor végre megleli. Ha nem, közli, hogy újra kivitte a kolléga! (Minek? Levegőre vágyott a levél? Úgyse csönget fel, a feljövésről nem is beszélve. Egyébként lemennék érte a kapualjba, ha szólna.)

Mondom, már visszajöttek a kollégák, itt kell lennie. Eltűnik a diadalmas mosoly, már megint egy okostojás. Hogy ezek mindenhez értenek - (ugye, mit tesz a középeurópai levegőn szocializálódás? persze ő is ilyenné válik, amint kikerül a kalitka mögül, de erre most ott nem emlékszik), felemeli a fenekét és elmegy egy bazi kartondobozhoz. Abban további kisebb dobozok, -hol a Sanyié? - morogja, majd kiemel egy köteget. Elolvassa az utca-házszámot a lakcímkártyáról, és lapozni kezdi a borítékokat.

Megvan - én gondosan elfojtom a megkönnyebbült naugye érzést az arcomon, és szolgálatkészen felkapom a tollat, haladjunk, ne tartsuk fel a sort. Jönnek az aláírni valók, sorban kettő is, az aláírásom alá a név nyomtatott betűvel is - minek, amikor ő írta fölé a személyi igazolvány számomat, és én vagyok a címzett személyesen, de a szabál az szabál.

Végül minden klappol, kitolja a borítékot, fakkba tolja a tértivevényt, fiók tetejére rakja az elismervényt, és elhajol, hogy kilásson mellettem: Következő!