A riasztókrul.
Nehéz dolog ez a riasztózás. Az ember nem arra van szocializálódva, hogy mindent zárjon, csukjon, kódoljon, elrejtsen (tisztelet a kivételnek), idegen ez a mentalitás.
Kezdődött az autóriasztókkal, a kilencvenes években, akkor, amikor a yard határtalan tehetetlensége már meglátszott, de még mindenki azt hitte, majd kinövik. Mindannyian tudjuk, ebből mi lett. Akkor boldog-boldogtalan riasztót, immobilizert gyártott, szerelt, egyik gagyibb volt, mint a másik, de valamennyire működtek. Rendszeresen gondoskodtak róla, hogy erről a környék tudomást szerezzen, nem volt éjszaka, amikor ne szólalt volna meg egynek a riasztója, minden ok nélkül. Amelyiket vitték, azé nem szólalt meg... Ez technikai kérdés volt, a tökócsóért tökócsón beszerelt technika lázadása. Mára többnyire kinőttük.
Ma a lakás-riasztók korát éljük. Ez pedig macerás. Mielőtt kimegyünk az ajtón, be kell riasztani, aztán sipirc, már nem lehet visszaugrani valamiért. Ha megjövünk, a csomagot sincs idő lerakni a konyhaasztalra, mert ki kell kódolni. Éjjelre beriasztani, hajnalban kiriasztani (ezt egyszer próbáltam meg a kávéfőző felé támolyogva egy hajnali órán, azóta megvárom, míg felébredek).
Úgy tűnik, ez így már túl sok tevékenység, túl sok rendszeresség, gondolkodás, megtervezettség. Ezért nem is szokott sikerülni. Bár a technikai berendezések jobbak, de a hozzáállás meglehetősen slendrián. Nem számít a zaj, a tönkrevert nyugalom, a riadt kisgyerek, az ideges kutya, ha megszólal, hadd szóljon, hát nem megint elfelejtettem? Naésaztánhátaztán.
A szemközti ház irodáját bérlők heti kétszer, zömében reggel hat felé, garantáltan megszólaltatják a kürtöt. A riasztójuk néha hétvégén is megszólal, akkor három órán keresztül vinnyog 120 decibellel (szubjektív becslés). Kérdem én, öt perc után már minek? A házban lakók közül négynek van, egyikük hetente ébreszt (amikor a kutyával sétálni indul, ő még alszik, a kutya meg nem szól neki, fene a pofáját). A földszinti üzlethelyiség gazdája redőnycsattanással jelzi, hogy megjött, majd elfelejt kikódolni.
Szóval, jól elvagyunk itt egymással.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.