Tortuga 2.

Még július végén, Kairó.
MV beugrottam egy "határtalanul fontos" üzleti tárgyalásra a Főnök helyett, naná, hogy mindent felborított, G terveit, a megbeszélt találkozóimat, a tervegyeztetést, sőt, a tervezés elkezdését is, de vannak prioritások, ugye. Kicsit húzom a számat, aztán némi izgalommal csomagolok, elvégre az már nem Európa.

A gép egy kis brazil 80 személyes jószág, az út kicsit rázott, majd a görög szigetek felett leszállt a nap, és pillanatok alatt mélybordó éjszaka lett. Sötétben szállunk le, alattunk vagy húsz percig a nagyváros fényei, keresem a folyót, de nem látom, elképzelésem sincs, hol vagyunk, a tizenötmilliós város melyik végében. A szálloda küldött elénk valakit, elvileg busz is kellett volna, hogy érkezzen, de az nem jött. A kiküldött ember izgatottan telefonál, majd int, kövessük, és cikázva elindul a tömegben. A koffert vonszolva igyekszünk nem szem elől téveszteni,majd utolérjük egy személyautó mellett - nem látjuk rajta, hogy taxi lenne, de az, a szélvédőn van egy matrica. Veszekednek kicsit, majd kikapja a kezünkből a csomagot, be hátra a csomagtartóba, lecsapja, mint egy ólajtót, mi beülünk, emberünk az anyósülésre.

A reptérről egy hatsávos útra kanyarodunk, legalábbis a sötétben annak nézem, a római csúcsforgalom és közlekedési morál jöhet ide tanulni, másnap látom a négy sávot felfestve. Elborzaszt a forgalom, a tülekedés, örülök, hogy nem én vezetek. A szálloda OK, a taxist kifizetik (óra nélkül, a megegyezett összeget kapja, szomorúan néz ránk, hátha megszánjuk és leesik egy kis baksis, nincs szerencséje, a transzfer a szálloda szolgáltatása. Már fél 11 van, nem merünk elindulni semerre, akkor védőital és alvás.

Másnap reggel kilencre jönnek értünk. Addigra túlesünk a reggelin, bármelyik európai szállodában is kaphattuk volna, leszámítva a törökös kávét. Mosolygós arabok jönnek, ismertetik a programot, üzemlátogatás, vagy egy órányira  a várostól. Elindulunk, otthonosan mozognak a forgalomban, centiken múlik, de mindíg megússzuk. A város, ahová megyünk, El Suroukh, annak is az ipari negyede. A város egyébként max 20 éves, a sivatag közepén, a szuezi út mellett épült, hatalmas, díszes házak, villák, egy angol (amerikai?) egyetem, nagyon jó hírű és q. drága.

Itt kapunk egy kis betekintést a kísérőnktől a jövedelmi viszonyokba, a szétcsúszó jövedelem-ollóról, a múlt század közepi szinten megrekedt vidéki és városi szegényekről és a külföldön iskolázott, jó kapcsolatokkal rendelkező gazdasági vezető-rétegről. Vezetőnk persze az utóbbiba tartozik, de nem kicsit aggódik a feszültségek miatt, bár azt mondja, az egyiptomi sokat beszél és morog, zsörtöl, de nem agresszív, nem úgy, mint... egy közeli szintén arab nép, ne sértsünk senkit a megnevezésével. Mindenesetre a gyerekeit valószínű az előbb említett egyetemre fogja járatni, most középiskolát keres nekik.

A sivatag kétoldalt nem mutatja meg magát igazi valójában, sok építési törmelék, katonai objektum, temetőváros, és kisebb települések követik egymást. Az új település mindig a városfallal kezdődik, utána kezdik bent a munkát - vajon tradícióból, vagy a homok elleni védekezésképpen?

A katonai-rendőri jelenlét mindenhol nagyon szembetűnő, de a közegek viselkedése erősen laza, semmiképpen nem tükröz félelmet vagy tényleges óvatosságot. Az utakon is sok az ellenőrzőpont, de a lelassító kocsikra általában ügyet sem vetnek. A várost megkerüljük, és ott kezdődik az ipari park. Gyárak, üzemek, irodák sorakoznak. A rendezettség a kapukon belül megnő, de csak, ahol a papok táncolnak. A pálmákat, bokrokat, füvet locsolják, akkor és ott szép is, de egyébként koszlott az egész. Az épületek jobb állapotban vannak, mint Kairóban, belül viszont jóval tisztábbak. A gyár területe tele van biztonságra figyelmeztető táblával, a legszebb: "A gépnek nincs esze, gondolkodj te!" (minden tábla kétnyelvű). A csarnokok funkcionálisak, áttekinthetők, a munkások védőeszközben dolgoznak, a hőség megreked a hatalmas terekben a gépek között, olajosan fénylő bőrű emberek között sétálunk el, köszönnek, de nem állhatnak meg.

A vezetőnk a gyárak tulajdonosa, tisztában van a technológiával, a kapcsolódásokkal, de nagyon technikai kérdés esetén átadja a szót az üzemvezetőnek. A gépek nem a mai legkorszerűbbek, de nem kell szégyellniük, amire használják, arra tökéletes. A karbantartás folyamatosnak látszik, és a hibát is van, aki megkeresse és javítsa. A minőségellenőrzés teljeskörű, most nem az ISO9001-ről beszélek, persze, hogy van az is, de attól még kimehetne selejt. A lemezmegmunkáló gépeik viszont a legjobb nagypontosságú cnc és stancoló gépek.

Sok élőmunkával dolgoznak, de ez nem számít náluk, olcsó a munkaerő. Az üzem harmadával kisebb létszámmal is hozná a termelést, egy fillér beruházás nélkül, de ez majd tíz év múlva lesz fontos nekik. A gyárak - hármat láttunk -egymásra épülnek, Afrikából érkező (ja, hogy ott vagyunk, akkor is így mondta) alapanyaggal dolgoznak, és a teljes vertikumot ők gyártják. A termékeket a környező arab és az európai országokba szállítják, minden certifikátjuk megvan hozzá, az egyik tesztlaborjukért ismerek otthon céget, amelyik bármit megadna (gondolom, pénzen kívül, mert ha az lenne, labor is lenne).

Ebéd közben az adókról beszélgetünk, a telket az állam nem adta ingyen a beruházás kezdetén, de tíz éves adómentességet igen, ez már a válság miatt nincs. A társasági adó 20%, az áfa 10-12, bizonytalankodtak kissé, fura, nem? Az ingatlanárak az elmúlt két évben a válság ellenére rohamosan nőttek. Az ebéd helyi kaják, hosszúkás darált hús kisütve, valami speci rizs, és grillezett csirke- és pulykaszeletek, mellé humusz és ketchup, ez utóbbit senki nem veszi el, de a humusz mindenkinél elfogy.

Utána tovább, vár a gyár, majd vissza Kairóba. Kitesznek egy nagy mallnál, hatszor az Árkád, de a belseje a nagyszámú amerikai lánctól eltekintve ugyanaz, mint nálunk. A feliratok a kinti zömmel arabról elsősorban angolra váltanak, mellette kisebbel néha ott az arab is. Bóklászunk egy keveset, de semmi helyi dolgot nem találunk, irány haza.

Fehér taxit kell fognunk, tanácsolták a vendéglátóink, megmondja előre az árat, amennyit a kísérőnk jósolt, elfogadjuk, megyünk, semmi gond. Én nem pihenek le vacsora előtt, mert a taxiból láttam egy-két érdekes épületet, nyakamba veszem a környéket. Az egyik, mintha hindu templom lenne, az arab felirat sem igazít el, másnap tudom meg, hogy palota, úgy száz éves. A parkja gondozott, tiszta, de nyitva nem láttam az ittlétünk alatt. Útközben a szembejövők egy része a szívére teszi a jobb kezét, és úgy köszönt, erre én is rászokok, ne látsszak annyira vidékinek. Ez segít a mecsetnél is, előbb körbejárom, vigyázva fényképezek, mert az egyik oldalán unatkozó gépfegyveres katona őrzi a szomszédos épületet, nehogy arra fordítsam a gépet.

Utána felmegyek a lépcsőn, ott egy civil gárdista ül, rám néz, köszöntöm, és megkérdezem, bemehetek-e, int, hogy nyugodtan. A cipőmet levetem, a polcra felrakom két műanyag papucs mellé, majd belépek a hűvös, színes, levegőjű épületbe. A négyzet alakú épület közepén kupola emelkedik, belülről az is kocka, színes, áttört ablakokkal. A teret zsongásszerű kántálás tölti ki, nem látom, honnan jön, egy asztalnál valaki olvas, mögötte két őr szunyókál, a mihrab előtt térdelve hajlong egy imádkozó, és mögötte ott a kántáló is: hanyagul nekidőlve a cipőpolcnak ül a földön a hatalmas, puha, faltól falig érő szőnyegen, kezében a Korán, és olvassa fennhangon, énekelve. A hatás lenyűgöző, leülök én is, mellettem könyvespolc, kalligrafikus borítójú könyvek, Korán egytől egyig.

Egyet leveszek, hátul kinyitom, az oldalak szépek, egy-egy szó vagy betű (ugye?) színessel, piros vagy kék, a többi fekete, de ránézni is szép. A versek számozottak, nekiállok megtanulni az arab számokat, ujjammal írom a lapra a jegyeket, amikor rájövök, lehet, hogy ez szentségtörés, inkább abbahagyom a rajzolást. A számok már mennek, amikor a hajlongó feláll és kimegy, a kántáló marad, a könyvet visszateszem, és körbejárom a termet, a mihrab környékét elővigyázatosan kihagyom. A Nap laposan betűz a színes ablakokon,a sugarak végigsúrolják a falakat, oszlopokat, és megpihennek a szemközti falon. Kimegyek. A kert gondozott, de nem túl tiszta, apróságok rontják az összképet, bent bezzeg minden a helyén volt, még az egyik fal mellett a padlón alvó férfi is.

Éppen lezuhanyozok vacsora előtt, és már kopogtatnak is. A tetőn lévő vendéglőbe megyünk, előételt is kérünk, már azzal jóllakunk, de rögtön hozzák a főfogást is. Az előétel mindenféle vegyes libanoni étek volt, nem tudjuk, mit eszünk, ránézésre még a húst vagy zöldséget sem tudjuk megkülönböztetni. Pitát, humuszt és padlizsánkrémet is kapunk, nem csoda, hogy belakunk. Közben lemegy a nap, majd rövid idő múlva a városra rázuhan az éjszaka. Utána beszélek G-vel, majd próbálok aludni, de nem megy, a fűszeres, nehéz kajára fogom, a wisky sem segít, kiolvasom a könyvem, mire elalszom.

(OFF: a hosszú késés oka a munkatorlódáson és egyéb programokon kívül az, hogy a fotók általában enyhén túlexponáltak lettek, és kellett pár óra, hogy rendbehozzam őket  - hiába, a sivatagi nap...)