Hajnali háromnegyed tízkor beálltunk a Van Gogh Múzeum előtti sorba, úgy ötvenediknek. Hamar bebocsáttattunk, mögöttünk a sor jelentősen hízott addigra. Ez bent is látszott, mert vagy negyedórát nézelődhettünk nyugodtan, utána már kerülgetni kellett a többieket. A kiállítás szokványos rendezése nem akarta elvinni a show-t a képek elől. Indult a nagy elhatározástól: "Művész leszek!", és tartott az életrajzi elemeken, helyszíneken át a haláláig, illetve az utóélet egyes motívumai is megjelenítésre kerültek. Látunk a kezdeti időkből származó, anatómiailag borzalmas skicceket, próbálkozós tájképeket és tökéletes alkotásokat, mellettük idézeteket a Theóval folytatott levelezéséből. Számomra a kiállítás folyton Csontvárit juttatta eszembe, az életút hasonlósága (és a valószínű lelki rokonság) ellenére nagyon más kifejezésmódhoz jutottak el. Én nagyon sokra tartom mindkettő festészetét.
A múzeumban volt egy időszakos kiállítás, a Realitás illúziója , avagy naturalizmus a képzőművészetben, a filmben és a fotográfiában. A bemutatott kor a XIX. század vége, nagyrészt az ipari és mezőgazdasági munkások élete, a sztrájkok, a közoktatás, a vallásosság is. Láttuk a fotót, filmet, és az ihletése alapján készült festményt. Egymás mellett volt két festmény: Csók István és Bastien-Lepage Szénagyűjtők című képei mennyire másképp közelítik ugyanazt a nehéz fizikai munkát. Elgondolkodtató volt ez a kiállítás.
Voltak egyébként más magyar festők is, pl. Ferenczi Károly (Kődobálók), Pataky László (Besorozás) képei.
Innen végigsétáltunk a Spiegelgrachton, a galéria-negyeden keresztül. Vegyes volt a kép, egyik galéria, mint az Ecserin, a másik, mint a Váci utcai bazáros, még herendi balalajkás Déryné is volt rózsaszínben, de találtunk jó képgalériást is. Vehettünk volna nála Rembrandt, Picassó, Dali rajzokat, úgy 3-7000 EUR körüli áron. Ő is árult kortárs magyarokat, többet is.
Kerestük a FOAM kiállítótermet, ott több művész fotókiállítása is volt, köztük Eugene Smith. Meglepő módon ott is sort kellett állnunk a bejutáshoz.
Az első teremben Joan Fontcuberta Tájképek, emlékezet nélkül kiállítása volt, aki tájfotókat készített más alkotók festményéből vagy fotójából, egy speciális szoftver segítségével. A művek nagyon műviek voltak, az eredetiből viszont nem következtek közvetlenül, nehéz volt a párhuzamot megtalálni. Ügyes bűvészkedés a bitekkel, semmi más. Szerintem.
W. Eugene Smith More Real than Reality című kiállítása a művész riportsorozataiból válogatott képeket láttunk, a Minamata-ügy (ld. Erin Brockovich Japánban, higannyal, az 50-as évek elején), a sorozat a vizsgálókról és az áldozatokról szól, aztán egy sorozat Albert Schweizerről, másik egy vidéki orvosról, harmadik egy spanyol faluról 1951-ből, a következő egy dél-karolinai nővérről, mind megrázó, néha szörnyű, de mindig nagyon valóságos (pl. a spanyol falu szegénysége, és a falon látható jelszavak, 'főnöki' idézetek kettőssége). A riportok a Life magazinban jelentek meg. Itt egy kis ízelítő a képeiből. Itt volt a legismertebb képe, a Gyerekek visszamennek a paradicsomba című is, ezt a világháború után, az ott átélt és fotózott borzalmak hatása alatt készítette, ezt mellékelem. Csak ideteszek néhány fotót a kiállításról:
Ennyi kultúrára alaposan megéheztünk, a derekunk is kész volt, muszáj volt beülni valahová. Ez a FOAM-tól nem messze található Get toGether vendéglő volt, ahol jól (és gyorsan) beebédeltünk, amit megfejeltünk egy erős kávéval.
Még egy programot tűztünk ki magunk elé erre a napra, a Rembrandt-házat. A házat, ahol a festő élt és dolgozott, amíg a bankcsőd el nem vitte a házat is a feje felől. Halála után a tisztelők vásárolták vissza, és rendezték be a művész hagyatékában és életművében talált rajzok, vázlatok alapján olyanra, amilyen az ő életében lehetett.A házat mára beépítették egy látogatócenterbe, az utcáról a cégéren kívül semmi nem utal arra, hogy itt egy XVII. századi polgárház is található. Aztán, ahogy átléped a küszöböt a pénztár és a shop után, onnan visszamentél néhány évszázadot.
A házban éppen Caravaggio-kiállítás volt, legalábbis a plakátok alapján azt hittük, de ez egyetlen, vélhetően a festő utolsó művét jelentette... Szerencsére a Remrandt-metszetek kárpótoltak. (A földszinten egy szobában dolgozik egy ifjú hölgy, aki gyártja a metszeteket Rembrandt nyomóköveiből, ezek a sima nyomdai előállítású képek árának többszöröséért kaphatók a shopban - sanjos nem néztük meg, számozzák-e ezeket, vagy csak ontják ezrével.)
Útközben a házhoz keresztülszaladtunk a helyi használtcikk-piacon, sok érdekeset nem láttunk, de valószínű a szerda esti időpont nem az ideális.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.