Tortuga 2.

Klimt, Botero, Hervé.

A Klimt sajnos bezárt a hét végén, az utolsó előtti napon láttuk, meglehetősen nagy volt emiatt a tolongás. A kiállítás nem tartalmazta Klimt - vagy más szecessziós művész - ismert képeit, a Nude Veritas minden plakáton rajta volt, és az alagsorból felhozták Maximilian Lenz Egy világ című, a szecesszióhoz csak a festő személyén keresztül köthető képét. Ezen kívül rengeteg, közel kétszáz remek metszet, rajz, vázlat volt látható - ehhez képest borsos áron.

Jó áttekintést kaptunk a szecesszió kialakulásáról, szervezeti kereteiről, megjelenési formáiról. Nem tudtam, hogy a kialakulásához a korabeli prüdéria és a néplélek tisztasága megóvásának szándéka is hozzájárult - finoman fogalmazva. Pontosabban, zsűribeli vaskalapok nem engedték egy kiállításon megjelenni Josef Engelhardt Cseresznyeszedő című aktját. Az akt teljesen szokványos, lábujjhegyre ágaskodva nyúlik fel a nem ábrázolt gyümölcsért, kedves, szép és jó rajz, de a széplelkek nem akarták, hogy a tárlatlátogatókban zavaros érzéseket keltsen. A döntés művészkörökben nagy felháborodást keltett, tiltakozási akciók indultak, majd - nyilván más okok közrehatása is kellett hozzá - pár év múlva kollektíven kiváltak az akadémiáról, és önálló csoportot alkottak. Ebből lett a szecesszió elnevezése is (kivonulás). A csoport vezetője kezdetben Klimt. Kiállításaik, folyóiratuk (Ver Sacrum = Szent Tavasz) volt, és jelentős, gazdag támogatóik - vásárlói körük. Felépült  a bécsi Secession épület is, ahol a kiállításaikat rendezték, köztük az 1902-es Beethoven-kiállítást. Erre készítette Klimt a Beethoven-frizt, amelyet nemrégiben restauráltak, és újra látogatható - itt képeket, terveket, vázlatokat láthattunk.

Számomra kiderült, hogy Klimt nem volt teljesen otthon az anatómiában, olyan mértékben biztosan nem, mint Barcsay, vagy Leonardo - ami semmit nem von le az értékéből, mert ahhoz, amit ő látott, és láttatni akart, az enélkül is teljes. Nagyszerűek (lettek volna) az egyetemi fakultásokat megjelenítő mennyezetképei, de az egyetem fura urai nem egészen ezt várták, így nem valósultak meg, a tervek alapján készített festményeket pedig néhány dühös SS-tiszt a kivonuláskor, 1945-ben megsemmisítette. A csoport más tagjaitól is sok kép volt kiállítva, mind más (mint az a szecesziónál megszokott, nincs egy üdvözítő irány, nézőpont), mind érdekes. A végén a csoport századfordulós kiállításain szereplő külföldi művészektől is láthattunk pár művet, így Kövesházi Kalmár Elza két szobrát is, a Mefisztót és az egyik íjászt (az más kérdés, hogy miért is külföldi akkor Elza?).

Voltak megvalósult és tervben maradt templombelső-rajzok, oltárokról, üvegablakokról. Ezek egy része a bécsi St Leopold-templomban megtalálható.

Örülök, hogy az utolsó pillanatban elszaladtunk megnézni, nem bántuk meg, annak ellenére, hogy a grafikák és metszetek nem a mi műfajunk.

Miután megpihentünk egy kávé mellett, úgy gondoltuk, a Botero legyen a következő.

Ez a kiállítás még január 23.-ig nyitva tart, és nagy kár lett volna kihagyni. Botero kolumbiai festő, Medellinben született, nemrégen huszonöt szobrát ajándékozta a városnak, ahol eltakarítottak egy háztömböt, és a helyén kialakított Botero-parkban helyezték el a szobrokat - a város kétmilliós metropolisz, és ezek szerint érdemes lenne többet is tudni róla, mint, hogy a medellini-kartell székhelye.

Fernando Boterot ars poetikája szerintminden mondanivalóját a tömeg segítségével fejezi ki. Alakjai hatalmasak, túlsúlyasok, jellegzetesek. Arcuk sosem fejez ki érzelmet, a maszkszerű ábrázatok egyformák. Életképeket, csendéleteket, és parafrázisokat láthatunk tőle. A hatalmas testek azonban sosem visszataszítóak, nem hurkás, szétfolyó kövérek, hanem egyszerűen nagyok. A képek tele vannak humorral, jókedvvel, az elejétől a végéig végignevettük a kiállítást.

A Parafrázisok ismert festők híres műveire készültek, a kiállítás mindjárt ezekkel kezdődik, és innen kezdődik a jókedv is. A képeken megjelenő állatok külön tanulmányt érdemelnének.

Itthon utánanézve láttam, hogy a kiállítási képek mellett készített politikai témájú,  megkínzottakról, bebörtönzöttekről szóló alkotásokat is, az alakok ott is brutálisan nagyok, de érezni az állásfoglalást, a szolidaritást a szenvedőkkel.

A kiállítás kijárata nem a folyosóra, hanem a spanyol gyűjteménybe vezet, azonnali kontrasztként megkapjuk Goya megnyúlt figuráit, gyors kijózanodás, visszatérés a földre.

Lucian Hervé (Elkán László, Hódmezővásárhely 1910 - Párizs 2007) kiállítása a múzeum új beszerzését tartalmazza, a művész kb. száz alkotása, épületekről, emberekről, árnyékokról, fényekről. Szintén január 23.-ig látogatható.

Hervé nem dokumentálta amit megörökített. A kivágásai alapján gyakran nehéz beazonosítani a helyet, ahol születtek a fotók. Nagyon erős fény-árnyék hatásokat használ, amelyek azonban paradox módon kiemelik az épület szerkezetét, textúráját. Ritkán komponál embert a képbe, de amikor igen, akkor hangsúlyos a jelenléte akkor is, ha csak a sziluettjét látni, vagy az árnyékát. Ez nagyrészt a portréira is igaz, lásd a ferences barátot.

Nagy szerencsénk, hogy találkozott Le Corbusierrel, akinek megtetszettek az épülő művéről készített Hervé-fotók, és meghívta az épületeinek (pl. a ronchampi kápolna) a dokumentálására. Ugyan nem dokumentumokat kapott, de azt nyilatkozta: általa én is jobban megismerem az épületeimet. Ez jó ajánlólevél volt más építészekhez, így Arval Aaltohoz, Marcel Breuelhez, Oscar Niemayerhez, így gyakorlatilag az életműve nagy részét az épületfotók alkotják.