A Sztrugackij-fivérek két kisregényét tartalmazza a vékonyka kötet. Mindkettő abban az időszakban született, amikor a már megvalósult ideális társadalom, és benne az ideális emberek konfliktusaival és eseményeivel foglalkoznak. Az emberekből kiveszett - vagy legalábbis jelentősen kiszorult - mindenféle gyarlóság, az irigység, a hatalomvágy, és mindenki boldogan dolgozik a társadalom céljaiért. Szerintem ezek a regényeik és elbeszéléseik lényegesen gyengébbek - vagy, legyünk nagyvonalúbbak -, kevésbé állták ki az idő próbáját, mint a többi művük.
Ez a két novella sem tartozik a díjazottak közé. Az ideális világban igazi konfliktusok nincsenek, ezért valahol, a távoli űrben a tudósok/kirándulók/aki-arra-jár talál valamit, ami veszélyes. Vagy egy fizikai jelenséget, ami talán időutazásra, talán a világ megsemmisítésére lesz jó, vagy egy társadalmat, ami a Földön már túlhaladott eszmék alapján rendeződik. Az első novella egy földszerű bolygó kiürítéséről szól, ahol a fizikusok egy csoportja az ottani különleges jelenségeket - amelyek vélhetően közelebb vinnének az időutazás megértéséhez és megvalósításához - tanulmányozza. A bolygón kisebb kolónia is él, családtagok, gyerekek, a körülmények idilliek. Addig, amíg.
Nem tudjuk meg, a fizikusok, vagy a körülmények okozzák, de a tanulmányozott jelenség pusztítóvá nő. A bolygón van egy szállítóűrhajó, amelyik utánpótlást hozott a kutatóknak, aki felfér, megmenekül. A feljutásnál pedig várakozásainkkal és tapasztalatainkkal ellentétben mindenki (majdnem mindenki) betartja a szabályokat. Aki maradásra ítéltetett, elfogadja a sorsát: menjenek a gyerekek, a fiatalok, akik előtt ott az élet. Végül nem tudjuk meg, hogy azoknak, akik maradtak, beteljesül-e a sorsuk, ez a képzeletünkre van bízva.
Az egész túlságosan utópisztikus, túlságosan eseménytelen, sok a kizárólag orosz regényben elképzelhető fordulat (gondolom erre a fordító Weisz Györgyi is rájátszott kicsit).
"Ezek a mindenféle virágocskák-csalánocskák, mind ezek az utacskák-ösvényecskék, a különböző sétautak, mindez szerintem, Leonyid Andrejevics, csak demoralizál. Éppen elég rendetlen dolog akad még a világban, korai még ezeken a bukolikus gyönyörűségeken ámuldozni."
A második regény, mintha ujjgyakorlat lenne a "Nehéz istennek lenni" című regényükhöz. Két, vadászatra készülő fiatal mellé harmadikként betársul egy idősebb férfi, és rábeszéli őket arra, hogy a céljuk helyett egy másik bolygóra szálljanak le. Ott feudális társadalmat találnak, amelyikben az alsó osztályokba tartozó, vagy oda ítélettel lebuktatott emberek életének értéke a semminél is kevesebb. Egy távoli, megfoghatatlan hatalmasság, a "Hatalmas és Erős Sziklaszirt, a fénylő viadal, akinek a lába az égen, aki addig él, amíg a gépek el nem tűnnek" nevében kegyetlenkednek a helyi kis hatalmasságok, és tekintik, folyvást urukra hivatkozva, sajátjuknak bárki holmiját, méltóságát, életét. Hőseink megpróbálják felderíteni az okokat, a működés mechanizmusait, majd, mielőtt ők is áldozatul esnének az erőszakos környezetnek, és saját végtelen naivitásuknak, elmenekülnek. Majd egy gyors csavar a végén, nehogy ne jusson eszünkbe a párhuzam a valódi történelemmel...
Egyszer elolvasható mindkettő. Ha nem vagy Sztrugackij-fan, akkor ne ezekkel kezdd az ismerkedést.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.