Táncfesztivál lévén el kellett menni - még akkor is, ha amikor a jegyet vettem, nem tudtam, hogy egy táncóránkat kell kihagynunk miatta, sorban a másodikat. Érdekesnek találtam, amit róla írtak, így Shen Weire esett a választásom.
A képen: Shen Wei Dance Arts (left to right): Joan Wadopian (álló), Hunter Carter, Jessica Harris and Sara Procopio (keresztben)/ © Lois Greenfield 2009
A neve ismerős volt, de csak a beharangozóból jöttem rá, hogy honnan: a pekingi olimpia nyitóünnepségén a koreográfia az ő műve volt, nagyban tehát tud gondolkodni, és látványt tervezni. Vártam, mit tud kisebb színpadon. "A kínai származású Shen Wei nemcsak a társulat művészeti vezetője és koreográfusa, hanem táncos, festő és designer is egyben. Munkáit a New York Times a „különlegesen kreatív” és a „lélegzetelállítóan látványos” jelzőkkel illette."
Az első darab a "MAP (Térkép)" címet viseli, és Steve Reich a "Sivatag zenéje" című művének hangszeres változatára készült. Steve Reich minimálzenéje, ostinátói eltáncolás után kiáltanak, ez ragadta meg a koreográfust is. Kihangsúlyozandó a zene monotonitásba hajló repetitivitását, a táncosoknak is ezt kellett eltáncolniuk. A folyamatos, ismétlődő mozdulatok, az álló test kis, rángásszerű csavarásai, a helyváltoztatás monoton lassúsága mind a zene taktusainak ismétlődését, pulzáló visszatérését képezi le. A táncosok fenomenálisak voltak, összemosott-foltos pólójukon nem látszott az izzadtságfolt, és lenyűgözően végezték a mozdulatsorokat: az élet folyamatos mozgás és szenvedés, sugallták számomra. Az, hogy az egyik mélynyomón ültünk, nem segítette elő a zene élvezetét, de a tánc hamar feledtette a kényelmetlenséget. Itt egy rövid részlet belőle.
"A második rész Re-II Shen Wei mesteri táncai és fotográfiája révén utazásra viszi a nézőt a világ három titokzatos és csodálatos részébe – Tibetbe, Kambodzsába és Kínába. Önmagát és a világot elemezve a koreográfus a „rekreáció”, „rekultiváció”, „reláció” és „regeneráció” szavak „re-” előtagját használja a munkájához." A kambodzsai Angkor Wat-ban járva fogant meg benne az ötlet, az őserdő hangjaira, helyi hagyományos hangszerekkel játszott tradícionális zenére készíteni koreográfiát.
Ugyanaz a tizenkét táncos, mint az első részben. de szigorúan összefogott, feltűzött hajjal, testhez simuló kisnadrágban, mezítelen felsőtesttel játszottak - a mozdulatok hasonlóak, mint az első részben, az ottani túlhajtott ismétlődések nélkül. Három táncos fehérre mázolva egy-egy vakítóan fehér fénykörben, fekve-könyökölve "táncol", hosszú percek után vettem észre, hogy a nők felsőteste is csupasz, semmi testszínű fátyol meg ilyenek. A mozdulatok, mint Picasso képein a kifacsarodott testek, lassúak, kimértek, mégis szépek. A fenti képen látható egy pillanat a bevezető jelenetsorból, kiemelkedve a legjobb, leglégiesebb, legbalettosabb mozgású szólistával. Itt egy részlet belőle, négy percnél ő látható, öt perctől figyeljétek a a jobb oldali párt.
Közben sikerült kiderítenem: a neve Joan Wadopian, öt éve tagja a társulatnak, koreografál is, és erről a képről senki meg nem mondaná, mekkora csoda történik, amikor megmozdul, milyen pontosak, lágyak, légiesek a mozdulatai (és mennyire nőies teste van).
A második rész végén vastaps, függöny, megint vastaps, megérdemelték. Örülök, hogy láthattam.
Itt több táncuk is látható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.