Tortuga 2.

Képekkel, ahogy időm engedi, teszem fel a többit is.

Az idei nagy út célja Olaszország. Voltunk már, Velencében, San Marinóban, és egyszer, hét éve Toscanán át le Rómáig, egy leugrással Pompeiibe, majd Assisin keresztül haza, két és fél hét alatt. Azóta érlelődik a gondolat, megnézni az északi részt, a tavak környékét - nem kihagyva persze az örök szerelmet, Toscanát.

Mivel az eddigi szállásokon nem volt wifi, ezért csak gyűlt az anyag. Most van, így elkezdem felpakolni, de a képeket csak otthon teszem mellé, részben időhiány, részben a net esetlegessége miatt.

Tehát: -egyelőre- képek nélkül, Olaszország.

Csak másnaptól volt szállásunk Olaszországban, de, hogy annyival is közelebb legyünk, időben elszabadulva a munkából, és előző este gondosan becsomagolva (hogy mennyire, az úgyis csak ott derül ki), még hétfőn este elmentünk a Balatonig, meglátogattuk Anyut.

Másnap az első komppal át a déli partra, és indulás Trieszt felé. Még a kompon eszünkbe jutott (nem nekem), hogy a biztosítást nem kötöttem meg, így a határ előtti INA kútnál úgyis kell matrica, megpróbáljuk. Hát igen, volt wifi, volt sebessség, lett biztosítás is.

Az út egyébként teljesen eseménytelen, a határ után elfogynak a tengerpartra igyekvők, elmennek délebbre, mi a szlovénokon keresztül, végig sztrádán, hamar odaérünk. Szlovénia továbbra is kis Ausztria, rendezett, pontos, tiszta. Az olasz határon való átlépést azonnal észrevesszük: a hegység délnyugati oldalán ránk zuhan a forróság, és minden poros, majdhogynem koszos, elhanyagolt – az utak széle, a hidak alja, a földek.

Korán van, a szállásra nem mehetünk, irány a Grotta del Gigante! Úgy hirdetik, hogy ez Európa legnagyobb barlangterme, hatezer köbméter, 107 m magas, 280 m hosszú és 65 m széles. Szerencsénk van, öt perc múlva indul a csoport, hozzájuk csapódunk (az IKEA Family kártyára kapunk 1 euró kedvezményt a jegyárból!). A bejáratnál figyelmeztetés: 500 lépcső lefelé, majd ugyanennyi felfelé – egy vidám (német?) turista a rajzon, amint lógó nyelvvel, és pocakkal kúszik fel a lépcsőn négykézláb. Sebaj, mi az nekünk.

A bejárat után rögtön kezdődnek a lépcsők, egy kb öt méter széles hasadékban ereszkedünk lefelé, lassan tágul, majd megpillantjuk a termet: lélegzetelállítóan hatalmas, az előző csoport alig kivehető az alján, inkább a hangot hallani. A falakon, és lent cseppkőfolyások, és néhány álló oszlop, összenőttet nem látunk, csak a lentről nyújtózkodókat. Szerkezetük szokatlan, mintha különféle méretű tányérok lennének egymáson. A legnagyobbat már felfelé kapaszkodva látjuk: kb 20 méter magas, hófehér, az átmérője olyan három-négy méter között váltakozik. A barlang egyébként ebből az egy teremből áll, a legnagyobb belmagasságnál két nylon cső emelkedik, egy kutatás eszközei, a légáramlásokat, és a barlang levegőjét vizsgálják vele.

A látvány lefelé is, felfelé is nagyon impozáns, az alján pedig egyenesen elfárad a szem a mennyezetet keresve. Ha annyira nem is, mint a rajzbeli német, de jól elfáradtunk, kimozgattuk a tagjainkat az öt órai autózás után. A túra alig egy óra.

A barlangtól Miramare felé vettük az irányt. Ezt a kastélyt Habsburg Miksa főherceg, majd mexikói császár és felesége építtették a saját részükre, de mielőtt teljesen elkészült volna, Miksa elfogadta a felkérést Mexikóból, és oda költöztek. A császár kivégzése után a feleség még lakott benne, majd rövidesen jött a környék leválása a Monarchiától, ezután egy hős olasz pilóta lakta, ő az emeleti részt alakíttatta ki a maga számára, így a Habsburg-lakosztály nagyrészt érintetlen maradt. A kastély a tengerparton van, saját kikötővel, és egy hatalmas parkkal rendelkezik, amelyet tavaly a tíz legjobb olasz park közé választottak – ismerve a választékot, ez nem semmi. Pedig a park elhanyagolt a korábbiakhoz képest, legalábbis erre utalnak az üres kis félkör terecskék az utak mellett.

A férfi-szárny szobáinak díszítése Miksa kívánságának megfelelően a Novara cirkáló – a Monarchia flottájának egyik éke – kabinjainak burkolatát, és díszeit alkalmazza. Az ananász és a horgony mindenhol visszaköszön, még a feleség szobáiban is, bár azok nőiesebb díszítésűek. A berendezési tárgyak egy része az európai városok, uralkodóházak sőt a pápa ajándékaként kerültek a kastélyba – akkoriban is megvolt a felhajtás, ha nem is volt tv a közvetítéshez, egy-egy uralkodói menyegző körül.

A későbbi tragikus végre alig emlékeztet valami, sőt, a kiállítás szemérmesen elkerüli a történetnek azokat a részeit. Mint egy dicső momentumot, bemutatja a kis asztalkát, amelyen Miksa a felkérést elfogadva aláírta azt, a kápolnában megjelenik a függönyökön Mexikó jelmondata, és itt vége. Pedig tanulságos történet egy, a trónra hazájában esélytelen, de nagyra hivatott, tehetséges, de naiv trónörökösről, aki komolyan hitt a nép felemelésében és boldogításában királya által – mindezt egy olyan korban, amikor a királyok csillaga épp leáldozóban volt.

Négy óra felé érkeztünk meg Triesztbe. A város érdekes helyen fekszik, a mészkőhegyek meredeken zuhannak le a tengerhez körülötte, karéjba fogva a várost – kijönni, bemenni szűk, keskeny, kanyargós szerpentinen lehet. Egyszer már átutaztunk rajta, jó barátom kocsiját vezettem, aki mellettem ült, öt évet öregedett, míg leértünk. Most is izgalmas volt, valószínű nem a nagy sztrádalehajtó felől mentünk. Lent három hatalmas öböl, körülötte a város, a kikötők.

A város egészen más volt, mint számítottuk. A háromszáz éves Habsburg-uralomból kiindulva egy tipikus monarchia-beli várost vártunk, legalább a központban a tizenkilenc-huszadik század palotáival, középületeivel. Ha valaki járt Ljubljanában, az pontosan ilyen. Ezekből itt csak a vasútállomás épülete volt meg, a többi tipikus olasz, a sétálóutcája mint a Ramblas Barcelonában, a hömpölygő tömeg, a teraszok, kiülők, persze sokkal rövidebb és kisebb kiadásban, de a mediterrán könnyedség és hangulat megvolt.

Trieszt: ezeréves, a monarchia-beli sorsunkban osztozó város, a múlt században talán világcsúcsot döntött a negyven év alatt hány országhoz tartozások számával,  ötvennégy óta Itália része, és szemmel láthatóan olasz. Joyce itt élt egy jó darabig, majd, amikor az első világháború elborította a környéket, ő is ellenséggé vált, és el kellett mennie - ettől fogva hol Zürichben, hol Párizsban élt haláláig.

Bejártuk a várost, a kikötő egy részét, majd ettünk egy igazi olasz pizzát. Utána felmentünk a várba. Várhegyre vivő úton figyelmet érdemel a XI. századi San Silvestro, ma evangélikus templom, illetve a barokk jezsuita templom, a Santa Maria Maggiore. Fent a várban hatalmas római-kori bazilika romjait tárták fel, ott meredeznek a csonka oszlopok négy sorban.

A várat az elnyomó hatalom, mint nálunk a Citadellát, a megfélemlítés és a folyamatos fenyegető jelenlét érzékelésére építette. Ma a függetlenségi harcok emlékhelye, egy hatalmas központi, és megszámlálhatatlan kis, egyes emberekre vagy csoportokra emlékező emlékművel, szerte a fűben, a fák alatt kis kövek, simára csiszolt felületükön a név, az évszám.

És megcsodáltuk az egyáltalán nem reklámozott, de gyönyörű naplementét az Adria fölött, és a városra lassan ráhúzódó félhomályban sétáltunk a szállásra.