Tortuga 2.

A sztráda Utrecht felé simán járható, majdnem hét volt, mire odaértünk. A szállót alig találtuk meg, bent a belvárosban - ami itt kevésbé a történelmi városmagot, mint inkább a bevásárlónegyedet jelenti. Minden sétálóutca, vagy csak buszoknak, két felesleges kör után beálltunk egy mélygarázsba, véletlenül pont abba, amelyikkel a szállónak szerződése van.

Elhelyezkedés után nyakunkba vettük a várost. Itt nagyon jól jött, hogy majd' egy órával később van napnyugta, mint itthon. A téren éppen pakoltak az árusok, és folyt a piacnap utáni  takarítás. Elsétáltunk a főtérig, ahol elénk bukkant a hatalmas Dómtorony, amelyik az egykori Szent Márton katedrális egyetlen fennmaradt részeként látható a Városháza közelében.

A katedrális több évszázadon keresztül épült, majd az 1600-as években egy vihar összedöntötte a hajó nagy részét. Állva maradt a hátsó része, és a torony. Hatalmas, a felső kilátó 90 méter körül van (teljes magassága 112 m), négyszázhatvan lépcsőfok vezet fel, persze nyitva csak napközben tart. Alul át lehet sétálni, mint egy gigantomániás kapun, s mögötte kis téren áll egy hatalmas, szocreál jellegű, fáklyát tartó vaskos női szobor, (második világháborús emlékmű), mögötte pedig a hajó maradéka, torz keresztalakú, a volt kereszthajóból kialakítva, a főhajó összeomlása után befejezve. A torony ott áll, ahol kétezer éve az első erődítményt a rajnai limes részeként a rómaiak megépítették, és amelyből később Utrecht kialakult.

Továbbsétálva kiérkeztünk az Oudegrachthoz, a Régi Csatornához. Utrechtben, amikor  a kétezer éve még itt húzódó Rajna délebbre kanyarodott, a korábbi medret csatornává alakították, és zsiliprendszeren keresztül, tehát szabályozottan,  vizet vezettek bele. Emiatt az itteni csatornák jelentősen különböznek a többi holland városéitól - a víz mélyen lent folyik, a partjain kikövezett rakpart húzódik, ahonnan raktárak, pincék nyílnak a partfalba. A pincék felett van a város szintje, az utcák és a házak. Ezt remekül kihasználják ma is, mert az alsó rakparton, a régi pincékben vendéglők, trattoriák, görög éttermek, kávézók találhatók, a ragyogó időben a vízig kitelepülve a szabadba.

A szélső asztaloktól alig fél-egy méterre halad a csatorna forgalma, ami meglepően nagy. Kajakok, motorcsónakok, szörfdeszkán álló csáklyások, és kis vizibuszok húznak el, a késői órákban is sűrűn. A motorosok mind villannyal mennek, semmi benzingőz, semmi száguldozás, pedig a kormányoknál zömmel a járművet bérlő turisták állnak. A híd lábánál egy hosszú asztalnál esküvői vacsora zajlik, az ifjú pár a víz felé nézve ül, felettük pár méterrel kerékpárok sokasága támaszkodik a korlátnak, tán csak nem ők is azzal jöttek? Kitelik tőlük, a kerékpározás számunkra elképzelhetetlenül bevett közlekedési mód, a pár nap alatt a templomtornyok kivételével nem lehetett spontán képet ellőni úgy, hogy ne legyen rajta egy bringás.

Egy görög vendéglőt választottunk, azon az alapon, hogy rengetegen ültek náluk, hely sem volt, de mire leértünk a lépcsőn, éppen felálltak egy kétfős asztaltól. G salátát kért, én egy vegyes halakból készített mártásos kaját - kifogott rajtam, akkora adag volt, a mártás valami zöldfűszeres-kapros tejszínes mártás volt, a vegyes jelző pedig legalább ötféle halat, fehér húsútól a vörösön át mindenfélét, természetesen szálkamentesen.

Amíg megettük, figyeltük a forgalmat, a le-föl járó csónakokat, hajókat, a kuncsaftra vadászó hajóskapitányt, a legénybúcsúra hajazó fiúcsapatot, a vígan pezsgőző lányokat. A kapitány visszafelé már vendéggel jött, egy negyvenes szőke, jól karbantartott hölggyel, pohárral a kezében. Az élet szép.

A felső rakparton az 1639-ben, a reformáció jegyében alapított egyetem épületei állnak, Utrecht erről is híres város, és különösen az, ha a magyar vonatkozásait nézzünk. Itt járt egyetemre a 17. században Apáczai Csere János, Komáromi Csipkés György, Szatmárnémeti Sámuel, Pataki Tót István, Czeglédi P. István, Tótfalusi Kis Miklós, akik hazajőve a magyar reformáció és kultúra megteremtői, és terjesztői lettek. És a negyven prédikátort is Hollandia váltotta ki a gályarabságból, amelyben az itteni közösségnek jelentős szerepe lehetett.

(És egy OFF: Malonyay Dezső · Rákosi Viktor: Elnémult harangok című - Rákosi azonos című regényéből készült - színdarabjának főhőse, Simándy Pál is az utrechti egyetemről hazatérve vállalja, hogy {Adyval szólva} a valaha színmagyar Magyargarabón útját próbálja állni az oláh áradatnak).

Németalföld egy pápát is adott: VI. Adorján pápát, 1522-23, ő is itt született, neki épült a ma is látható Pápaház, de nem érte meg, hogy hazalátogatva megpihenhessen benne. Ez a pápa közvetlenül következett a Medici-pápa X. Leó után, őt is valaki ellenében, kompromisszumként választották meg. Erős kezű ember volt, korábban a spanyol inkvizíciót is vezette, Rómával ennek ellenére nem bírt. Nem ismerte fel eléggé a reformáció, a kálvinizmus veszélyeit az egyházra, és nem talált hangot a bíborosokkal sem (akik mégannyira sem érezték  a helyzet súlyát). Idegen volt a városban, és őt nevezték pontefice barbaro-nak (barbár pontifikátus), és ez a jelző olyannyira megragadt a bíborosokban, hogy a következő nem "barbár" - értsd: nem római - pápa II. János Pál lett.

Visszatérve a városhoz: a szép, nyugodt és meleg estében sétáltunk vissza a szállásra, láttuk útközben az Agyalós Nyulat (ez nem  a hivatalos neve, és semmit nem sikerült kiderítenem róla, hogy pontosan mit és miért ábrázol a város közepén).

És láttuk a hosszúbuszt, ami olyan, mint egy csuklós busz itthon, de sokkal fiatalabb, és egy csuklós résszel hosszabb. Amikor vagy tíz éve Utrechtben úgy megnőtt a forgalom, hogy a városatyáknak kezdeniük kellett valamit vele, a tömegközlekedés fejlesztése mellett döntöttek, ki érti, milyen megfontolásokból. Dugódíj helyett. Villamoson gondolkodtak, de sajnálták elrondítani a vezetékekkel a várost, az alternatív (alsó áramszedős) villamos sokkal drágább lett volna, így a hernyóbusz mellett döntöttek. A megállók sűrűn vannak és hosszúak, a buszok jönnek időben, a legbelső belvárosban persze lezártak utcákat, ahová csak a tömegközlekedés mehet be, és reggelinél az ablakból csak azon a sarkon (jó helyen kell ülni) több, mint tíz buszjárat egy-egy képviselőjét számláltuk meg. Nem említettem, Utrecht 300.000 lakossal rendelkezik.

Ezzel együtt olyan nagyon nem nőtt a szívünkhöz, valahogy túl harsány és mozgalmas volt, ez persze a mi hibánk.Egy dolog azonban nagyon megragadt mindkettőnkben: Ez a város szimbolizálja azóta is azt a fajta életet, amit dicső politikusaink és mindenkori nemzeti elitünk hosszú időre elvett és lehetetlenné tett számunkra: a gondtalanságot, a felszabadultságot, és a saját életünk urának lenni.

Nyugalmasabb vidékre vágytunk, így reggel hamar elindultunk, irány Rijnauwen.