Tortuga 2.

Mondja valaki, hogy csak emlegetni kell az ördögöt, és megjelenik, ríttam itt a behavazásról meg ilyenek, no alig, hogy elindultunk, és máris havas tájakon vezetett az utunk.

Otthon még csak esett az eső, de Brno környékén már fehérek voltak a fák, a mezők. Az első megállónk Telc városában volt. Telc egy gyönyörű kisváros, barokk főtérrel,színes, változatos oromzatokkal a tizenhatodik századból. A főtér végén ott a vár, vastag falai közt kultúrcentrum, vendéglő.

Mivel már három óra elmúlt, a Svejk vendéglőbe tértünk be, aholis Dub hadnagy kedvencét, meg hasonló ételeket ettünk, egészen jókat knédlivel, káposztával, igazi cseh módra. Az angol nyelvvel nem sokra mentünk, és itt még a némettel sem, ez a határ felé közeledve megváltozott, nem találtunk senki, aki ne tudott volna németül (angolul továbbra sem nagyon). Azért valahogy megmagyaráztuk, mit szeretnénk, és egy remek almásrétessel tettük fel a koronát az étkezésre. A falon pedig: ott lógott Ferenc Jóska képe, tele légypiszokkal! Nem mertük szóvá tenni, nehogy felségsértés bűnébe essünk.

Mire Plzenhez értünk, már centikkel lehetett mérni a hó vastagságát, a hó a fákon is megmaradt, még reggelre is, egészen addig, amíg a nap fel nem oszlatta a ködpárnát a tájról. De előbb még szerencsésen megérkeztünk Marianske Laznéba, németesen Marienbadba, egy kis panzió két apartmanjába a barátainkkal. A városból nem sok látszott már, az óraállítás miatt az utolsó két órát töksötétben tettük meg, még megálltunk egy boltnál a város szélén, elvégre nem hozhatunk sört otthonról, halomra fődet? A szomszéd kisváros sörfőzdéjéről még lesz szó, most elég annyi, hogy Chodovar sört kerestünk és kaptunk, amivel kihúztuk valahogy az estét a társasjáték alatt lefekvésig.

Reggel felkerekedtünk, az első úticél a SOOS Nemzeti Park volt, pár tíz kilométerre északra, közvetlenül a német határon. Voltam már itt huszonöt éve, azóta a park nem sokat változott, a körítése annál inkább: kisvonat jár a nagyvasúttól a park bejáratáig, állatkertet nyitottak, és - a környéken talált dínómaradványok okán - egy dinoszaurusz-múzeumot. A múzeum fő attrakciója két hatalmas makett-dínó, egy T-rex, és egy kisebb, amelyik a Jégkorszak 2. ősteknőseinek bugyuta ábrázatára emlékeztető képpel bámul támadójára, vélhetőleg azon törve a fejét, mit akarhat tőle ez a hatalmas jószág. Néhány ősmaradvány, és a falon körben Zdenek Burian festményei az ősállatokról és ősemberekről, én az ő képei alapján képzelem még ma is el azokat a régi időket, így örömmel találkoztam velük újra.

A természetvédelmi terület néhányszor tíz hektáron, egy kiszáradt tófenéken terül el, és jellegzetes vulkáni utóműködést, mofettákat, azaz széndioxidos forrásokat, iszapfortyogókat lehet látni benne, egy helyen kénes kiválásokkal. Meglehetősen látszott a szárazság itt is, a mocsaras részek összezsugorodtak, de a mofetták azért tették a dolgukat. Nagyon sok helyen tör fel a mélyből a gáz, hol iszapos részen, krátereket vájva a talajba, hol szelíden, kis repedéseken, réseken alig felfújva a vízhártya buborékját, másutt nagy erővel, szinte forrásban lévőnek mutatva a vizet. A legszebb az a befoglalt forrás volt, amelyben olyan erővel bugyog fel a gáz, hogy (mini Bermuda-háromszögként) a víz felhajtóereje minimálisra csökkent, a száraz falevél darab kőként süllyedt el benne. A táj egyébként varázslatos volt, mert a pára még ott ült a mélyebb, árnyékosabb részeken, a zúzmara hosszú szálai mutatták az éjszakai szélirányt, de a nap már próbált átsütni a ködön. A hó pedig ropogott a talpunk alatt...