Tortuga 2.

Egy hét a szabadságig. Mindig arra vágytam, mindhiába, hogy egyszer úgy menjek el szabira, hogy ne az utolsó nap utolsó percéig dolgozzak, hanem legyen egy kis rákészülés lélekben és szellemileg. Ehelyett hónapok óta függőben lévő döntéseket a jövő héten akarnak meghozni, készítsük elő, adjunk ajánlatot, legyenek verziók és tárgyalási variációk, gondoljunk az elképzelhetetlenre is. A tervhez, amit eredetileg erre a hétre kellett volna elkészíteni, a berendezés gyártóját talán a héten kiválasztják, és akkor lehetne elkezdeni a munkát- naná, hogy a jövő héten. Reménykedjünk, hátha csúszik még két hetet, ha már eddig ráért, persze nem így szokott lenni, elsz@rakodják az időt, aztán csodálkozó szemekkel néznek: "hát ti meg mit piszmogtok még, tudtátok a határidőt, nem?"

Nem véletlen megyek évek óta úgy szabadságra, hogy előre szólok, telefonon sem leszek elérhető - max. üzenetet hagyhatnak. Sosem árulom el, hol vagyok, akkor azt is el kellene, amikor csak a Balatonnál, csak egy órányi autóútra, ugorj már ide, csak pár dolgot megbeszélnénk, anyád. Bocs, már januárban lefoglaltuk, nem tologatható, nem lemondható, én sajnálom legjobban, ezt halál komolyan, teljes átéléssel mondom.

És ezt a hetet végig kell dolgozni, mindent előkészíteni, kollégákat képbe hozni, és vásárolni, és készülni, és mit csinálunk ott, és két hete az éjjeliszekrényen az útikönyv, mellette a kis post-itek, a térképen már bejelölve a szállás, és pénteken legyen rend az asztalomon, funkcionális rend, hogy megtalálják, ha keresik, és hétfő hajnalban tűz.

Miguel Angel Munoz - Quién es el Ladron

A kép nem az enyém, de ott készült, ahol a serkenő tavaszi képek. A szőlőt is újra kell telepíteni.

Igényt jelentek be, amíg még lehet.

Beemelvén a Szent-Korona tant az alkotmányba, a legautentikusabb forrást, Werbőczy Tripartitumját felütve az alábbiakat találhatjuk saját sorsunkra nézve:

"...közakarattal igazgatót választottak és állítottak be, mindnyájának közös egyetértésével és végzésével elhatározván, hogy a mikor az egész közönséget egyenlően érdeklő dolgok merülnek föl, vagy a hadseregnek általános felkelése válnék szükségessé, akkor a hunnok lakása helyén és táborában, vérbe mártott tőrt vagy kardot hordozzanak körül, és hangozzék a hirdető szó: mondván: "Istennek szava, és az egész közönséges parancsa az, hogy mindenki ezen s ezen a helyen (megnevezvén azt a helyet) fegyverrel vagy a mint teheti, a közönség tanácsának s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen."

...

"Az állítják, hogy ez a végzés (a mint mondók) igen sok magyart jutatott a parasztság állapotába. Különben nem történhetett volna, hogy az egyik urrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak.

Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országgal együtt a község a maga akaratából, az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképen fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettőlfogva Ő tőle ered minden nemesítés és e két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a kölcsönösségnél fogva, annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik." (3.CZIM 2-5-6§)

Végignézve a családfámon, aligha találunk köztük nemeseket, büszkén vallom plebejus őseimet (ez az időnként vissza-nem tartható plebejus felhorgadásaimból is látszik, kapára-kaszára!). Ezért nem remélhetem, hogy a "minden nemesítés" szele érinthetne. Ezért alázatosan esedezem (elvégre demokrácia van), hátha  meghallgattatnak szavaim: én szeretnék Gr. Eszterházy Péter úr "nem nemese" lenni.

Kérelmem indokai: a regényeiből, írásaiból sugárzó humanizmus, megértés, a belátás képessége, a "rózsaszín árnyalat" bonmot-ja, a földet vissza nem veszek főúri eleganciája és az alábbi mondatai képezik (mert én már csak nem írhatom azt, hogy "örök és mítikus szerelem"):

"Rendszerint nem akarok erősnek mutatkozni. Ha úgy adódik, könnyen tudok veszteni, vagy belátni a saját hülyeségemet. Ebben csak a hülyeségem korlátoz..." (Schäffer Erzsébet interjújából,kb. 2006)

Maradok reményteljes tisztelettel.

Újra meghirdettük az állásokat, azt hinné az ember, dőlnek be a jelentkezők, de nem. És aki jön!

Valaki megmondhatná a mai egyetemistáknak, hogy amikor az állásinterjún munkáról kérdeznek, akkor a Korfu szigeti vizibicikli-kölcsönzés, tarthatott bár több hónapig is, nem releváns információ, főleg, ha ezen kívül semmi szakmai előzményt nem tud felsorolni az aspiráns a kötelező házi faladatok elkészítésén kívül. Mert lehet, hogy genya vagyok, de egy harmadévest még felveszek félállásba vagy nyáron két hónapra szakmai gyakorlat nélkül, aztán majd kialakul, értékelem az igyekezetét és törekvését, de egy hat, hét vagy több év alatt elvégzett egyetem után nem tolerálom a "jól elvoltam" hozzáállást, már persze szigorúan a cégem érdekeit tekintve.

Aztán hazamegyek, és hiába mesélem ugyanezt a saját gyermekemnek :(. Az ember nem lehet próféta a saját otthonában...

Gyereknapi meglepetésként az öcsém két, 10 és 12 éves gyerekével (megerősítve a saját huszonévessel) Vidámparkba mentünk, a kicsik még sosem voltak. Volt nagy öröm már előre, a kisebb minden este elmondta, mennyire várja, mikor lesz már péntek?

Közben a héten olvastam, hogy csődközeli helyzetben a Vidámpark, jaj, mi lesz vele. A bejáratnál mindjárt meglepetés várt: családi jegy az nincs, illetve van, de csak interneten lehet előre megváltani, és a 12 évesre már nem is számít gyereknek, kellett neki olyan szépen megnőnie (140 cm alatt gyerek). Szép dolog, mondhatom, persze, lehet mondani, hogy OK, ez is egy lehetséges feltételrendszer.

Kaptunk szép karszalagot, kéket a nagyok, sárgát a kicsi, aztán hajrá be. Módszeresen mentünk jobbra, majd körbe, természetesen az elvarázsolt kastélynál kezdtünk, már hallottak róla a gyerekek. Nekem kicsit csalódás volt, a tükrök terme régebben hatásosabb volt, most kicsit homályos, alig feltűnő, a gyerekek észre sem vették. A tükörlabirintus is semmilyen volt, de a többi, a rázószékek, a lehuppanó lépcsőfokok, a padlóba épített mozgó elemek nagy sikert arattak. A szoknyafújás nálunk nem funkcionált, mert mindenkin nadrág volt. A hordó azonban fenomenális volt, a kicsi - némi szándékossággal - középen elesett, majd alig tudott felállni, négykézlábbal próbálkozott, majd átbukfencezett, még nézni is jó volt az örömét.

Utána a hullámvasút, az új már régen nincs, csak a régi faszerkezetes, nagy visítozások a lejtőkön, ez is tetszett. Mellette ott a tükörlabirintus, ami némi kárpótlás az előzőekért, lényegesen jobb kialakítás, sajnos sokat rontott az összképen az, hogy minden üveg és tükör rettenetesen össze volt tapperolva. Jó volt a lézervadász dodgem, ahol a padlóra vetített fényeket kellett megfogni-elkerülni, a színüktől függően. A fali számláló korrektül mutatta az egyéni eredményeket.

A Kanyargó gyerekkorom emléke, még működik, de nagyon lepusztult, a vezetőláncot ellátták biztosító acélkötelekkel szakadás esetére, de ezen kívül semmi változás, az ovális pályán erősen kihajít a kanyarban, majd nagy rázkódások közepette visszaáll az egyenesbe.

A körhinta csodálatosan felújítva várja a vendégeket, ez önmagában cél lehetne megnézni, annyira különleges. A gyerekek kevésbé élvezték,bár a nagyobb ment rajta egy kört, a vágtató lovat hajtva közben.

A Barlangvasút lényege nem változott, a János vitézt járjuk be vele, elbűvölve hallgatták a gyerekek a mesét, és nézték a feltáruló diaporámákat. A sárkányvasutat vezető fiatal minden képnél megállt, hogy alaposan megnézhessük, és a szöveg is ott hangozzon el, ahová való. A rózsából kikelő Iluskát Kiszel Tündéről mintázták, nem gondolok bele, milyen didaktikai megfontolásból :).

Volt még dodgem, és pörgető-lóbáló-leejtő-átfordító csodaszerkezet, ezek zömmel az alapárban benne, az átforgatós kivételével ki is próbáltunk mindent - arról is szülői tiltás miatt mondtunk le. A sasos változat, amelyik vagy 30 méter magasan himbál-pörget, az már kicsit sok volt, én alig vártam a végét, de a többiek is igen megfontoltan nyilatkoztak a végén...

A parkot nagyrészt diákmunkások üzemeltetik, általában kedvesek, szolgálat- és segítőkészek, a kisebbség meg unottan teszi a szívességet.

Húzós szórakozás. Ha beleszámoljuk a külön fizetős játékokat (amiket kihagytunk), az obligát fagyit-üdítőt, akkor hétezer fejenként, alsó hangon, tudom, hogy ez pl. a Práterhez képest csak alig, de könyörgöm. Egyébként négy óra hosszát simán eltöltöttünk, úgy, hogy csak a végén volt ismétlés, minden gyerek újra felülhetett a kedvencére. Nem volt tömeg, alig álltunk sorba, általában csak az aktuális menetet kellett kivárni. Lesz pár év, mire újra megyünk - bár a lányom szeme felcsillant a szombat éjszakai nyitvatartásra, az az ő biznisze lesz. Ja, és üdülési csekket elfogadnak.

Gyakran hallom vagy olvasom (nem linkellek ide), de már bennem is volt, hogy felmerült, hej, ha visszapörgethetném az időt, mennyire másképp csinálnám, nem azt dönteném, amit akkor, és varázsütésre megváltozna minden.

Minden ilyen gondolat, óhaj abból a feltételezésből indul ki, hogy természetesen a mai eszeddel kerülsz vissza az időben, a science-fiction is ezt a vélelmezést erősíti, legalábbis most nem jut eszembe ellenpélda - illetve egy igen.*

Pedig egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy ez így van / így lenne. Visszaérkezel nagy boldogan, hogy itt a lehetőség - az érzelmek sokáig visszhangoznak a lelkedben -, tudod, hogy valami nagy, fontos, sorsfordító dolgot fogsz tenni. És nem jut eszedbe, mi lenne az - az eltelt időben szerzett tapasztalatok ott maradtak a jövőben. Nem is tudod, mi az ami hiányzik, csak egy bizonytalan hiányérzet figyelmeztetne, ha az itt-és-most eufóriája nem nyomná el a kényelmetlen érzést. Nem tehetsz mást: rábízod magad az ösztöneidre, és meg vagy győződve róla, hogy jól fogsz dönteni.

Arcodon boldog mosollyal meghozod újra, ugyanazt a döntést, akár többedszerre is...

* Valamelyik (régi) Galaktikában olvastam, valaki pár évvel vissza akarta tekerni az időt, hogy helyrehozzon valami rettenetest, sikerült is a visszatérés, de az akkori életkorának megfelelő testbe - egy csecsemőbe - érkezett, annak minden következményével... Azt nem tudom már, a gondolatai, tapasztalatai mentek-e vele?

G ma azzal fogadott, hogy hallotta, mi az a három szó, ami a tartós kapcsolat titka, de mire hazaért, elfelejtette.

Kettőt tudok, mondtam. "Igen, Drágám".

Alig győztem elhajolni :).

Vajon mi lehet a harmadik?

Szombaton este nagy születésnapi parti volt nálunk, lányom és G egymáshoz közel ünnepli, így összehoztuk a családi összejövetelt.

A legjobb az volt, hogy a napot G-vel töltöttem, a piacon, a konyhában együtt főzve, délután ledőlve.

Van a könyvben egy Sienáról szóló fejezet. A város a toszkánai dombvidék közepén fekszik, régi városállam, amelyik a szomszédos erős Firenzével szemben is meg tudta őrizni a függetlenségét. Tulajdonképpen egész történelme arról szól, hogy Firenzével szemben pozícionálta magát. Kezdetben katonák, majd bankárok voltak, többek közt a pápáké is: érdekes belegondolni, hogy a nem fizető adósok elleni egyházi szankciók milyen elvi megfontolásokon nyugodtak...

Ma egyike a - G és énszerintem is - legszebb olasz városoknak. A város több dombon fekszik, két nagy temploma van, a jellegtelen Sienai Szent Katalin templom értődötten fordít hátat a márványborítással, kupolával ékes Duomonak. Hét éve, úton Firenzéből Rómába, betértünk ide, és - ahogy az egész toszkán vidékre, azóta visszavágyunk. Siena hangulata, utcái, palotái, főtere, és az a hihetetlen dóm nagyon megragadott minket. Mit ír a városról Z.H?

"A városháza tere, az Il Campo, a kagyló homorú részére emlékeztet. minden bizonnyal a világ egyik legszebb tere, egyetlenegyhez sem hasonlítható, ezért nem is könnyű leírni. Paloták és házak fogják körül félkörben, az öreg téglák vörössége pedig olyan, mint a fakóbíbor. A városháza három tökéletesen harmónikus épülettömb; a középső rész egy emelettel a másik kettő fölé magaslik. Rideg, az ember erődnek nézhetné, ha a két kis fehér oszlop nem adna zenei ritmust a gótikus ablakoknak. A torony magas, fehér virág a csúcsa a kéklő, véraláfutások égben. (Hogy mennyivel magasabb a firenzei Signoriánál, azt egyetlen útikalauz sem mulasztja el megemlíteni, persze kérkedve. Az olaszok majd megvesznek a tornyokért, mint az amerikaiak az autókért.)" Majd bemegy a városházára, megnézni a sienai festészet nagyjainak, Simone Martininak és Ambrogio Lorenzettinek a freskóit.

Ahogy mi, ő is napokkal a Palio előtt járt a városban - kétszer van évente, Sarlós Boldogasszony napján és Mária Mennybemenetele napján. A főtér már körbekerítve, a kerítés és a tribünök közötti rész felszórva homokkal, csakúgy, mint a városháza udvara. A Palio régmúltba, legalább az 1200-as évekbe, de talán a római korba gyökerező szokás, a város 17 kerületéből 10 lovasa másfél perc alatt körbevágtatja a teret. A készülés négy nappal korábban megkezdődik, a lovak és lovasok kiválasztása, összesorsolása, a lovak megáldása a kerület templománál, a naponta két próba és a fogadások lázban tartják a várost. Nagyon színpompás rendezvény, minden kerületnek saját zászlója és meze van. A nagy napon különféle rendezvények fokozzák az izgalmat a "Sienai vágta" előtt: zászlólengetés, a lovasok kinevezése, felvonulások.

"Ott van nektek Sienában ez a becses valami, és rendkívüli, ahogy a városnegyedek közötti harcban benne van az egységetek. Az egész világ darabokra hullik, ti meg itt vagytok ezekkel az eleven rítusokkal, a múlthoz való hűségetekkel. Szerintem nincs több ilyen Olaszországban. Valamiféle titokzatos zsinór köt össze benneteket az összes, más korokban élt sienai polgárral." Mondta Fellini a Palióról.

És végül a székesegyház, a Duomo. A legszebb gótikus építmény Itáliában a hozzáértők szerint. "A hatalmas rozetta a díszítőelemek sűrűjében úgy hangzik, mint a gong erős ütése a sípok, fuvolák és harangocskák együttesében." Az alsó rész nyugodtabb, románba hajló, a felső maga a tobzódó gótika, "erőszakosan párosítva az építészetet az ereklyetartót készítő ötvösművészettel." Sok évszázadig készült a homlokzat, de legalább befejezték, szemben a bolognaival.

A dóm balján a tér nem más, mint a dóm továbbépítésének torzója, boltozata az ég, falai magasak, te re valószínűtlenül tágas. A hatalmas templomot nem tartották elég nagynak és gazdagnak, "...Jézus Krisztus Legszentségesebb Anyja és a mennyei kar áldassék és magasztaltassék, és hogy a városi kommuna is örök időkre megcsodáltassék. A miszticizmus szép példája a városatyák becsvágyával házasítva."

A nagyravágyás megfeneklett, egy aranyműves építészt bíztak meg, és a "platinalemez vastagságú" falak gyengék, vékonyak lettek, megrepedtek, dőléssel fenyegettek. Részben ez, részben a város lakóinak harmadát elvivő fekete halál az oka, hogy ma ott állhatunk az égretörő, sudár oszlopok között, és a galambok fordulás közbeni villanását nézhetjük a fölséges, azúrkék égen.

Nem írtam semmit a város hangulatáról, amit csak ott lehet megtapasztalni, ez nem elmesélhető. Z.H. szerint: "Csak azok a városok érnek valamit, amelyekben eltévedhetünk. Sienában úgy elveszhet az ember, mint a tű a szalmakazalban. A Via Galuzza házai egybeívelődnek, s mintha völgy mélyén járnánk: árad a középkor..."

(A 3., 6., 7. képek kivételével saját fotók).

A könyvben még szó esik: a Chartresi katedrálisról, Provance-ról, a temlomos lovagok elleni koncepciós perről, a trubadúrokról és Valois-ról. El lehet olvasni, utazás az ágyban.

Nem a blogom iránti túlzott rajongás okán mentünk el a címbéli vendéglőbe pénteken, hanem mert ez még G születésnapjához tartozott, csak halasztottuk, és egyik ismerősünk ódákat zengett róla, teknősök a talpad alatt, meg ilyenek. Mostanában úgy tűnik, ez a kalóz-fíling nagyon menő, majd' minden magára valamit is adó városban van erre a tematikára ráhúzott étterem, tengerre, magyar!

Netről telefonszám (öt hónapig hordtam a pénztárcámban, más kincsek mellett), majd felhívtam őket, hogy ma este. Pillanat, mondta, lapozás, igen, akkor hánykor? Hány fő? Sajnos... itt megijedtem, csak kilencig tudjuk az asztalt adni. Ok, legyen. Azt vártam, ezren lesznek, ehelyett egy asztalnál ültek a nyolcból, meg a belső teremben egy társaság. Az épület kívülről barlangra hajaz, belülről ugyanaz, keresztezve valami kikötői fagerendás-hajóköteles érzéssel, de a teknősök szabadságon voltak, az egyik asztalcsoporthoz kis hídon kell átmenni, alatta csobogó, ott lettek volna, gondolom.

A bejáratnál kordon és hajóharang, de jött a pincér és leültetett. Az étlap erősen kalózkapitányos, nagy kalózok és még nagyobb haramiák kedvenc ételei, gyerekeknél kis fenyegetés, ha nem esznek rendesen, Vékony Bobot áthúzzák büntetésül a hajó alatt, de rengeteg féléből választhattunk.AZ étlap nagyon átgondolt, tökéletesen megfelelt a kalózos dizájnnak, tele ötletekkel és ígéretes kajákkal.

Mindketten halat ettünk, lepény- és nyelvhalat különféleképpen elkészítve, G-é a spenótos mártás ellenére nagyon finom volt, az enyém is jó, ízletes a mandulás tésztával, a zöldborsmártással nem voltam annyira megelégedve, olyan semmilyen volt, ennél még a gyári is karakteresebb. Ennek ellenére megállapítottuk, hogy a konyha jó. Olyan mennyiségű volt az étel, hogy komolyan elgondolkodtam a desszerten, de aztán nem okozhattam csalódást G-nek, ezért egy chilis csokoládéparfét választottam. A pincér azonnal kérdezte, kedves mosollyal G-re nézve: hozhatom két étkészlettel? Így szépen ketten elnyalogattuk, megkoronázva vele a vacsorát.

Közben folyamatosan érkeztek a népek, tényleg úgy tűnt, a kalózok vendégei éjjel szeretnek vendéglőbe járni :).

A felszolgálás korrekt volt, nem hagyott üldögélni a kiürült tányér felett, és közben is ránknézett, érdeklődött, minden rendben van-e.

A számlát kis kincsesdobozban hozta, mi feltöltöttük és távoztunk. Kellemes este volt, és most már odatalálunk - csak ne lenne ilyen messze.

Valamikor vagy 30 éve már olvastam Zbigniew Herbert könyvét. Mostanában újra kiadták, a kolofon szerint egy újabb kiadás alapján fordítva, volt is a kezemben az Írók boltjában. Hazajőve előkotortam a régi kiadásomat, beleolvastam, és úgy maradtam.

Furcsa egy könyv, nehéz meghatározni a műfaját. Részben útleírás, de ennek ürügyén a meglátogatott helyekről - és az európai kultúráról - rengeteg információt, történetet mesél el, új megvilágításba helyez dolgokat, összekapcsol történéseket. A fülszöveg szerint esszék, fogadjuk el. Egy biztos, nagy tárgyi tudásról és széleskörű műveltségről tanúskodnak a sorok (mostanában úgy látszik, ilyeneket találok, de élvezem).

A barbár, aki a kultúra kertjében bolyong, természetesen ő maga. Rácsodálkozik a helyszínekre, keresi bennük a régmúlt idők hangulatát, mi maradt belőlük? Rászánja az időt a helyekre, ő még nem a rohanó túrista, neki ideje van és menet közben alakuló tervei, céljai.

Lascaux-val kezd, a 17ezer éves barlangi falfestményekkel, amelyeket ő még eredetiben látogathatott - azóta a barlangot lezárták a képek károsodása miatt, és egy közelben megépített másolat látogatható.

Hosszan elidőzik az alábbi képnél. A művészettörténészek, archeológusok nem értenek egyet, mi is történik, mit ábrázol a jelenet, amelyet nem a főteremben, a vadászjeleneteket ábrázoló képek között találunk, hanem a barlangnak egy nehezen megközelíthető részén egy aknában. A jelenet - és mostantól minden talán - egy alig néhány sz ereplős dráma: "a dárdával átdöfött bölény, a fekvő ember, a madár és a távolodó orrszarvú homályos körvonalai. A bölény oldalnézetben áll, de fejét a néző felé fordítja. A hasából kilógnak a zsigerei. Az ember sematikus ábra, mint a gyerekrajzok. ... A bölény megölte az embert, de az állat halálos sebét talán az orrszarvú ejtette, minekutána beavatkozott a párviadalba. ...ráadásul nyugodt lélekkel távozik, mintha büszke volna az elkövetett gyilkosságra." A madár a férfi emlékére emelt totemoszlop - ennek rögtön megismerhetjük vagy öt párhuzamát... Végül elmond egy másik értelmezést is, aminek a lényege a transzba esett sámán.

A jelenet titokzatossága mellett még egy szempontból érdekes: az egyik első példája az emberábrázolásnak a paleolit művészetben.

Még megtudjuk, hogyan illeszkednek a barlang festményei a történelembe, milyen technikákat és anyagokat használtak az elkészítésükhöz, majd elmeséli a felfedezés történetét, és a művek fogadtatását, a valódiságukkal szemben felmerült kételyeket és eloszlásukat.

Utána a dór építészet következik a Nápoly melletti Paestum görög temploma alapján, majd Arlesben a dóm és Van Gogh emléke, utána az orvietói dóm, amelyről az olasz útikönyv (a háromhasábos) csak tíz sort és öt bélyegnyi képet szentel, ő tizenkét oldalt, tele benyomásokkal, érzésekkel, véleményekkel és, ahogy az illik - kételyekkel. Nem akar meggyőzni, és tudatja, ha ő sincs meggyőzve. Felsorolja az érveket, a kételkedők érveit, és ránk bízza a döntést, a gondolkodást, szimpatikus vonás a mai, megrágott-igazságokat ránk öntő világban.

Amikor először olvastam, akkor még nagyon nehézkes volt a képeket megszerezni hozzá, ma az internet korában sokkal egyszerűbb. Az új kiadásban sincsenek képek, magad uram, de érdemes.

Ritka, hogy Heltait játsszanak valahol, így kettős öröm volt elmenni erre a darabra: egyrészt megcsíptem két visszahozott jegyet, másrészt a kíváncsiság. Kicsit aggódtam, pl. Csányi Sándor miatt, meg Szervét Tibor miatt, meg hogy dalok is, de egyszer élünk.

Szervét Tibor, Csányi Sándor, Gyabronka József, Martin Márta, Szávai Viktória

A színészi játék meglepően jó volt. Csányi nem a szokásos szívtipró szépfiú-sémát játszotta, a szerepe szerint a megcsalt (és természetesen: megcsaló) ügyvéd férj volt, aki nagybajszos, pocakos, mackós mozgású, lassú észjárású, leginkább valami vidéki borkereskedőre hajazott nekem. És tetszett, ugyanúgy, mint Szervét Tibor az idős vén-kecske-is-megnyalja-a-sót orvos szerepében. A darabban mindenki csal mindenkit, persze szigorúan csak nyáron, mert akkor megbocsátható - csak ki ne derüljön. Adorjáni Bálint a minden alkalmat megragadó magánzó-léhűtője hozza az életművész, minden helyzetből kiszabaduló slemil léhűtő sémáját.

 Szervét Tibor, Kováts Adél

Adorjáni Péter, Szávai Viktória

Az élet persze nem túl komoly a darab szerint: jók a betétdalok, a színészek láthatóan élvezik a darabot, félreértés félreértést követ, a házmester (Gyabronka József hiteles kakas-a-szemétdombon alakításában) mindent tud, de semmit nem beszél, legfeljebb sejttet, ha szorul a kapca, és a szekrényben a borzalmas naftalinszag dacára csúcsforgalom van. A végén a "bizonyítási eljárás" úgy sül el, hogy mindenki jól jár, a kikapósok nem kapnak ki, a megcsaltak nem csalódnak, és a kishalak kis stiklijei megbocsáttatnak.

Adorjáni Péter, Szervét Tibor, Kováts Adél

Szávai Viktória meggyőző kikapós menyecske, átéléssel játszik, Kováts Adél jó a kapható színésznőcske szerepében, és kapva-kap a "főszerepen", tudja, hogy ezen kívül sosem lesz benne része soha. Martin Márta az orvos feleségeként nagy naivitással rendezi a dolgokat, Borbás Gabi a kikapós özvegy/madam szerepében méltósággal gardedámolja az életben a leányait, akiket nem kell félteni.

Borbás Gabi és Gyabronka József

(Fotók: Pintér Tímea)

A dalok nem musical-, hanem a régi színházi sanzonok mintájára készültek, élvezhetőek és hallgathatóak voltak, de egyik sem az a később visszadúdolható, önálló életre kelő dal, részben Heltai, részben Várady Szabolcs munkái, zeneszerző Darvas Ferenc.

Két kedvcsináló videó ehhez az egyestés, kellemes szórakozáshoz, figyeld meg a Csányi bumfordi mozgását:

Megjelent a harmadik Jo Nesbo-kötet. Harry Hole felügyelő kalandjait folytatja ott, ahol az előzőekben abbahagyta, azaz a - számunkra - megoldott rendőrgyilkosság-rejtélynél. Harry megoldását - gyanúját senki nem fogadja el a főnökei közül, ő pedig, tartozván ennyivel a volt társának, kataton mániásként próbálja beszerezni a szükséges, és megdönthetetlen bizonyítékot. Erre rámegy a szépen alakuló kapcsolata, majd visszaesik az alkoholizmusba, végül belátható távolságba kerül a munkája végérvényes elvesztése, tehát élete megállíthatatlanul robog a teljes csőd felé.

Ennek ellenére nem adja fel a magánakcióját, és szembeszáll a környezetével. Hadat üzen a gyilkosnak (személyesen átadva), és abbahagyja az ivást. Bevonják egy sorozatgyilkosságnak látszó ügybe, addig is, amíg még érvénybe lép a felmondása, nyár van, alig van bent használható ember a kapitányságon. A nyomozást Waaler mintarendőr, előléptetés-várományos vezeti. A két ember korábbról nem szívleli egymást, de most Waaler mindent megtesz a kibékülésért, sőt, állást is ajánl Hole-nak a rendőrség utáni időszakra.

A nyomozás zsákutcákon át vezet a meglepő végkifejletig. Megtudjuk, mi köze az ötszögletű vörös gyémántoknak az esethez (nem, semmi kommunista összeesküvés, az túl kézenfekvő lenne). A sorozatgyilkos megvan, amikor Hole-nak szembesülnie kell élete talán legnagyobb kihívásával. Egyszerre megmenteni a kedvese fiát, és leleplezni a társa gyilkosát...

Ez a kötet nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek voltak. Talán kevesebb benne a szubkultúrák leírása, és az oslói környezetleírás. Érdekes, fura emberek bukkannak fel és tűnnek el, de mindegyik nyomot hagy a nyomozáson - előre vagy hátralendítve Hole gondolatait, következtetéseit. A boszorkányszögről sok szó esik a könyvben, lényeges szerepet is kap, ha valaki ennél többre kíváncsi, akkor azt itt megtalálja.

Minden évben beterveztük, hogy majd május végén elmegyünk a Jeli-Arborétumba, Kámba, megnézni a virágzó rododendronokat, de a évvégi hajrá, és a munkák, vagy a család mindig keresztülhúzta a terveket. Ezért elhatároztuk, hogy hazafelé Mixnitzből a 8-as úton jövünk, és bemegyünk megnézni. Pesttől 210 km-re van, ilyenkor az utazási irodák is indítanak buszokat ide, érdemes rászánni a napot.

Dél körül értünk oda, elég nagy tömeg volt a bejáratnál, de nem volt zavaró, mert a parkolók elnyelték az autókat, és a pénztárnál sem kellett sorba állni. A jegy felnőttnek 850 Ft volt (ha jól emlékszem, mert jegyet nem adnak, csak egy pénztárszalagot, fura).

Az arborétum 74 hektár, a legnagyobb hazánkban. Sokat lehet benne gyalogolni, de ha csak a rododendronokra vagy kíváncsi, azok egy jól körülhatárolt területen vannak, fenyők alatt, rengeteg fajta és forma. A színek, a virágok formája, a sziromlevelek sokfélesége, és a bokrokon az elképzelhetetlen mennyiségű virág lenyűgöző.

A korai bokrok már elnyíltak, de a következő pár hétben még sok virágot lehet látni. A rododendronok mellett különböző tájegységek jellemző növénytársulásait is láthatjuk, a Balkántól a Sziklás-hegységig, a tájékozódást a növényeket bemutató táblák segítik. Sajnos a rododendronokról nemigen találtunk táblát.

Beszéljenek a képek. Azt hiszem, látszik a hihetetlen változatosság. Illata egyébként a sárgáknak van, megülte a bokor környékét.

A tegnapi nap legjobb jelzője: "felüllevő alattvaló".

De annak igazolásául, hogy mindenkiben meg lehet találni a tisztelhetőt: napi negyven fekvőtámaszt nyom, ami két hónap múlva már ötven lesz!

Kipróbáltam: öt.

Két hónap múlva lesz ez tíz is. De a billentyűket már le bírom ütni :).

QUEENSRŸCHE - Out Of Mind

Az ezerhatszázas években alakult ki az opera, a vásári komédiákból, pásztorjátékokból. A műfaj szabályai hamar kialakultak: elsődleges az emberi énekhang, a zenének, a hangszereknek annak a szolgálatába kell szegődniük, a zene erősítse az ének kifejező-erejét. Alig pár évtized alatt létrejött az önálló műfaj, nyíltak Európa-szerte az operaházak, először persze, hogy Velencében.

A kor nagy mestere Monteverdi volt. Első operája az Orfeusz, amelyet az új műfaj első darabjának szokás tekinteni, stílszerűen a zene mindent legyőző hatalmáról született. Műveiben nagy szerephez jut a kórus, gyakran alkalmaz disszonanciát a dráma kiemelésére, Írtam már: Haydn: A filozófus lelke.

A főbb szerepeket akkor énekesek, bizonyos hangfekvéseket pedig kasztráltak énekeltek - ez a szokás az ezernyolcszázas évek végéig megvolt, különösen Itáliában, de Bécsben is. Lásd a Farinelli, a kasztrált című filmet, Farinelli korának sztárénekese volt, akinek a hangja gyógyító erejű volt a közvélekedés szerint. (A filmben a hangot egy férfi és egy női énekesből "gyúrták" össze!) Monteverdi is, és más szerzők is szívesen írták a darabjaikat kontratenorra, férfiszopránra. Talán a kasztráltak kihalása, talán a túlzott dagályosság, és Mozart zenei forradalma, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a korai barokk stílusú operák kimentek a divatból.

Az opera plakátja, a díszlet is erre a dizájnra hajazott.

A hosszú bevezető apropóját az Operaház másik, 1750 előtti opera-felújítása, Handel: Xerxese adja, ezt is kb. a bemutató után egy évvel jutottunk el megnézni. A tavalyi bérletben benne volt, de ahelyett egy családi esküvőre mentünk, nagy sajnálatunkra, a sajnálat nem az esküvőnek szólt. Ha már esküvő: annak ellenére, hogy ez az opera a feledés homályába veszett majd' kétszáz évig, olyannyira, hogy a magyar zenei lexikon sem említi Handel művei között, egyes részei a mindennapokban tovább éltek, a Largo (David Danielst választottam, az ő hangja kell ehhez) zenekari változata gyakori bevonulási induló esküvőkön. Ha tudnák, hogy ez a király szerelmi áriája egy pálmafához, lehet, hogy csökkenne a népszerűsége.

Arról, hogy miért kell, miért jó a barokk opera, és hogyan lehet a ma emberéhez közel hozni, itt részletes elemzést találni, én most átváltok szubjektívbe (azaz a szombati előadásról lesz szó a továbbiakban, azaz, a rendező Kovalik Balázs hogyan ültette át a gyakorlatba a leírtakat).

Az operát a rendezői szándék úgy a hatvanas évekbe helyezte, arab nyelvű stoptábla a függöny előtt, közepesen lepukkant lakótelep, autó, tank, repülő, terrorista-jelmezes testőrök, és persze Xerxes, amint szerelmet vall a pálmafának. Azonban megjelenik az öccse egy sárga cabrióban, és kidönti a hatalmas fát. A király úgy dönt, hogy ő viszont feleségül veszi az öccse szívszerelmét, eldobva saját párját magától. A helyzet bonyolódik, félreértések és véletlenek zeg-zugain keresztülvergődve végül mindenki a saját párjával házasodik, amit a király kegyesen elfogad - kicsit engedve a volt, és közben a bosszú angyalává előlépett kedvese "szelíd" unszolásának is. A sztori nagyjából két mondat, bár, hogy a rosszak elnyerik-e a végén a méltó büntetésüket, ezt nekünk kell hozzáképzelni.

Kovács Annamária Amasztrisz (Xerxes kedvese) szerepében.

A lakótelepi ház ablakai mozgalmas színterei az operának, onnan kihajolva énekelnek a szereplők. A ház falára graffitizve a cabrió, alatta a tank, lejjebb a repülőgép, és végül egy hatalmas anyahajó képe, a járművek ebben a sorrendben szerepet is kapnak a darabban, még a hajó orra is beúszik a jelenetbe, az orrfedélzeten maga a győzelmes Xerxes. Aki amúgy állandóan háborúzik, egyszer a győzelmi felvonulást látjuk terepszínű ruhákban, a gépfegyverek csövére erősített lufikkal, másszor repülővel száll az ellen fölé és egy sor ária - egy bomba, legyőzi az ellent.

Öten voltunk, abból négyen remekül szórakoztunk, élveztük a gegeket, a kikacsintós megoldásokat, a reppes táncbetéteket, az ötleteket (bár néha kicsit West Side Storys volt a hangulat). Az ötödik társunk ellenben teljesen ki volt akadva tőle, nem tudta elfogadni a feldolgozást, ez végül nem is rossz arány, nem?

Az énekesek közül a Xerxest alakító Várhelyi Éva hangja nem illett a nagy hadvezérhez, az elején különösen erőtlen volt, a felvonás végére erőre kapott. Az öccsét, Arszamenészt alakító Kovács János Bárány Péter kontratenorja jobb egy fokkal, elbírt a magasságokkal is. Fodor Gabriella játéka, éneke most is nagyon tetszett, vitte a darabot.

A jövő hét végén, és még aztán is kétszer játsszák az Operában, más szereposztásban, érdemes megpróbálni.

Ui. kihagytam a visszatérő "félméteres guminyúl, mint ajándék" motívumot, mindenféle borzalmas színben.

Egyik este - G szülinapja volt - túl a köszöntésen, és tekintettel a tízig tartó melózásra, közös megegyezéssel elhalasztva a vacsorát péntekre, bekészültünk a Grace-klinika elé, amikor a huszonéves tv a film előtt pattant egyet, majd elsötétült, némi amperszag kíséretében.

Pozitív gondolkodás: ezt kaptam én ajándékul :), nem, mintha mostanában a tv gátolt volna az olvasásban. Most viszont elkezdtem az olvasónaplót...

De mi lett Izzie-vel?

Mixnitz kis falu Ausztriában, Gráztól északra, a határában a Barenschützklamm nevű festői szurdokkal. A pünkösdi ünnepek második-harmadik napján elmentünk megmászni a szurdokot - mint a nevéből is látszik, medve nem volt [=Medveölő-szurdok], de létra bőséggel. Igazából egy nap alatt is megjárható, de most nem rohantunk.

A szurdok május 1-től október 31-ig látogatható, belépő 16 év alatt 2,60 €, felnőtteknek 3,5 €. Nagyon jól kiépített, folyamatosan ellenőrzött és karbantartott útvonal. A falutól nem messze kezdődnek az ingyenes parkolók, majd az első szakasz egy közepesen emelkedő "normál" túraútvonal, amely a szurdok aljáig vezet, itt lehet megváltani a belépőjegyet. Innen kezdődik a kiépített szurdok: 165 fahídon, ill. létrán (cca. 2900 lépcsőfok), kb. 90 perc alatt lehet megtenni az 1,7 km-es távot, közben leküzdve a 350 m-es szintemelkedést is.

Vasárnap dél lévén a parkoló tele volt, Ausztriában népi sport a kirándulás, a hétvégi kimozdulás, nemigen tudsz hétvégén olyan helyre menni, ahol egyedül lennél. Itt még elviselhető volt a tömeg, nem nagyon kellett várni a létrák végénél. A gyerek is megérkezett, velünk egyszerre állt be a kocsival. Gyors cipőcsere, hátizsákok összepakolása, aztán hajrá.

A szurdok bejárata a parkolótól kb. 45 perces sétára van, addig már átmegyünk a Mixnitz-patak felett két-három hídon. A bejáratnál kell fizetni, majd pár száz méter kaptató után kezdődik a létrás rész. Csak felfelé járható, mert a létrák keskenyek, mindkét oldalukon masszív korláttal, minden fok rendben, minden létra stabilan rögzítve, és ez nem csak a szezon elején, hanem öt éve az utolsó napon is így volt: akkor a mi társaságunk zárta a szurdokot.

Felfelé a létrák alatt hol csobog, hol zuhog a víz, több méteres vízesések, forgók, a sziklába vájt különleges formák, és körben a hatalmas sziklafalak gyönyörködtetnek. A természet üde zöld, itt aztán kap elég vizet, a leglehetetlenebb helyen is növények hajtanak.

A szurdok tetejétől, a kijárattól még 10 perc, és 1209 méteren ott a hütte, hatalmas terasszal, sok emberrel, mint a régi fotókon a Nagyszénási túristaház előtt :(. A sör hideg, az Apfelstreussel -almássüti- finom, a nap melegíti a hátunkat, leszárítva a hátizsák alatt benedvesedett pólót.

Innen a merészebbek még elmennek a Hochlantsch csúcsára, a baedecker szerint másfél óra, és több, mint 500 méter szintkülönbség, vissza ugyanannyi (minden szám elhihető). Mi ezt kihagytuk, és körben a turistaúton elindultunk lefelé. Erre is több, mint egy órát kell szánni a szurdok bejáratáig, és onnan még a parkolóhoz is el kell jutni. A levezető ösvény jól járható, folyamatosan ereszkedik, szép sziklák, fenyők közt és vegyes erdőben. Útközben muflonokkal találkozunk (mint öt éve is), ha nem mész két méternél közelebb, akkor békésen ellegelnek, nem törődnek az emberekkel.

A szállásunk Semriachban volt, a gps tudott egy "rövidebb" utat, a 27 km majd' egy órát tartott, de álomszép magashegyi legelők, rendezett tanyák, pici falvak között vezetett az egy autó szélességű út, nem nagyon járt arra más, vagy ha igen, ennél a sebességnél meg lehetett oldani. Ott is van néznivaló, a Luhrgrotte cseppkőbarlang, a nevét az elveszett patakról kapta, amelyik végigfolyik benne, majd újra felszínre kerül, mi most kihagytuk, mert öt éve láttuk.

A gyerek eljött velünk, együtt vacsoráztunk, aztán ő ment tovább Grácba (kb. 25 km) a barátaihoz. Mi még G-vel sétáltunk egyet a faluban, aztán - talán idén először - már fél tízkor aludtunk. Nem szokta a cigány a szántást. (Ez nem túl PC, asszem).

A másnapot majd később.

Az eljutásról. Odafelé 4 óra alatt megtettük a 400 km-t, sok sztráda és gyorsforgalmi, az M1 után Parndorfnál Eisenstadt felé, majd Graz felé, végül az S6-on Kapfenbergig, majd onnan már Mixnitz is ki van írva. Mixnitznél a Barenschützklamm kitáblázva. Visszafelé Graz, majd Szentgotthárdnál haza, ez ugyan csak 380 km, de öt óra kell hozzá.

Az osztrák rendőrök szinte minden faluban kint voltak, mértek, a határ után hihetetlen hamar lett rendes minden magyar és nálunk észvesztve száguldozó német, osztrák.

Meglepő felhívás érkezett a cégem számlavezető bankjától, a névváltozását bejelentő (és közben a többségi magyar tulajdonosi kört kihangsúlyozó) levéllel együtt.

A felhívás arról szól, hogy a bank az elmúlt évben nyereséges volt, aminek összege Y forint, ehhez a nyereséghez a cégem pénzügyei X forinttal járultak hozzá (ezt ők jól kiszámolták furfangos módszerekkel, X ötjegyű szám), a nyereségük 10%-át jótékonyságra költenék. Ezért kérnek, hogy az általunk hozott X Ft 10%-áról rendelkezzünk, kinek juttatnánk a negyventagú listán szereplő alapítványok közül. A kb. 14 ezer ügyfélből 11 ezren vannak olyanok, akik nyereséget "okoztak", ők kaptak ilyen levelet.

Először felhorgadt bennem a plebejus indulat, és legott kiszámoltam, mennyi kamatot fizetett nekünk a bank. Ez szinte forintra megegyezett a nyereségként közölt összeggel, sőt, az év során összességében fizetett bankköltségünk is közel volt ehhez a számhoz. Milyen ez má', gondoltam, ott tartom a pénzem, és abból ilyen szép hasznot húznak, aminek csak a felét adják ide. És ez egy viszonylag alacsony költségekkel dolgozó kisbank!

Kicsit lehiggadva és továbbgondolva beláttam, a bank azt tette, ami a dolga, ahogy az esetleges veszteségéhez sem lenne közöm, a nyereségéhez sincs, a fenti számokból pedig nem lehet általános következtetést levonni. Hazánkban tudtommal először vállalta fel és publikálta bank az ügyfelekre eső hasznát. Hiszen a többi bank gyakorlatához hasonlóan szponzorálhatta volna az Ilyen Fesztivált, az Olyan Színházat, építhetett volna márványburkolatú kongó előcsarnokot, az csak símán bosszantana. Ehelyett belevont már a döntési folyamatba is, és ha meglátjuk majd a szponzori feliratot, büszkén kihúzhatjuk magunkat, ezért mi is tettünk valamit.

Ahhoz, hogy megszeressük a bankot/bankokat, azért ez kevés, de az irány alakul...

Joan Baez, a nosztalgikus emlék

A parkolás szisztémájának megreformálásáról beszél a cikkben a polgármester. Mindjárt az elején nagyon tetszett a cím, a magáncégek kiszorítása. Végre valami.

Azért annak van egy kis bája, ahogy a politika most zengzetesen elhatárolódik az eddigi gyakorlattól, mintha nem célzatosan és úgy hozták volna létre anno ezeket a cégeket, hogy azok optimálisan kiszolgálják a politikai osztály érdekeit, a megfelelően ellenőrizhetetlen magáncégek mögé bújtatva az eljárásrendet.

A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Hiába, a jó politikus meghallja az idők szavát. Mi meg megint jól járunk.

Loreena McKennitt - Caravanserai

Tavaly ősszel valamelyik blogban kommentelve, nyígtam az ügyfélkapu tragikusan elbonyolított, áttekinthetetlen rendszere és működése miatt.

Tegnap elkészítettem az adóbevallásomat, és az ügyfélkapun keresztül küldtem be, amikor meglepetés fogadott. Az ügyfélkapu megújult, a felülete egyszerű és követhető, a nekem küldött üzenetek (mert nem telt el 24 óra, és felszólítottak hiánypótlásra) tisztességes, hozzáférhető-megtalálható pdf formátumban tölthetők és menthetők le.

Hát kb. ezekkel volt bajom tavaly ősszel, és örülök, hogy szeretett államunk megrendelésnek vette a nyavalygásomat. Egyben megállapítom, óvatosabb kell, hogy legyek, ha ennyire figyelnek mindenre, kisebb vehemenciával fogom szidni pl. a ... ki sem mondom, kit.

Ami jó, az jó, öt évbe és ki tudja, hány milliárdunkba került, de végre használható. Alleluja.

Öregember nem gyorsvonat, öt hónapba telt, mire elmentem megnézni, 3D-ben, ahogy azt kell, és most is csak G unszolására - ha már a gyereknek megígértem...

Már minden megírtak róla, amit lehetett, most csak egy szeletkéjét a lehetséges értelmezéseknek.

Előrebocsátom, hogy nagy érdeklődéssel néztem, élveztem a technikai megoldásokat, az idegen világ ábrázolását, az ötleteket.

A helyszín az édenkert, az emberiség örök vágya, ahová eljutni, ahol ott élni soha nem szűnő kívánságunk. A bolygó teljesen megfelelt ezeknek a várakozásoknak, a környezet idilli, a veszélyek megfelelő tapasztalattal kezelhetők - és azok a kis éjszakai fények, ahova lépsz, zseniális.

Az őslakosok egy primitív (elnézést a szóért, legyen inkább természetközeli)  humanoid nép, akiknek szokásai, az Anyatermészet - így, nagybetűvel - feltétlen szeretete és tisztelete megkapó tulajdonságuk.  A filmben a kezdeti - kizsákmányoló ember-szempontú - bemutatásuk után fokozatosan, mesterien felkeltik a rokonszenvünket, sőt, a teljes azonosulásunkat velük, párhuzamosan azzal, ahogy a főhős rokonszenvét és azonosulását  elnyerik.

A történet egy idegen bolygóra kihelyezett Függetlenség napja, jön a gonosz kolonizáló, aki 1. úgy érzi, minden az övé, és 2. ami nem az övé, annál életbe lép az egyes pont. Csakhogy itt az (aktuális) Földet pusztító ember a gonosz. Mentségünkre szolgál, hogy a világot megmentő Hiller kapitány is az emberek közül kerül ki. Megvannak a segítői is, akik közül egyesek mártírhalált halnak, mások végigharcolják vele a harcot, és együtt dicsőülnek meg.

Az emberek és a természet közötti kapcsolat hasonlóan a Mátrixhoz, az individuumok önkéntes csatlakozásával valósul meg - azt a szálat, hogy ember és ember között ez lehetséges-e, illetve mit is jelent konkrétan a pár kapcsolatában az, amire a "megtörtént" szóval utaltak, azt nem fejtik ki -, de a lovakkal és a repülő sárkányokkal és magával a bolygóval a dolog érthető, látható. A "csatlakozók" jól kitaláltak, bár meglehetősen sérülékenyek - de ott ez működik, és hihető.

Az emberek nagy része gondolkodás nélkül áll a gonoszt megtestesítő multi (a bolygóközieket is így hívják?) oldalán, érzelmileg és céljait tekintve is feltétlen azonosulással. Persze, mindenkinek ott a mentség, parancsra/muszájból/kötelességtudatból/lojalitásból tette, amit tett. A végső támadás, a bolygó népe ellen mint az Apokalipszis, mostban, más zenére.

Az élettér. A helyszín egy hatalmas (az égboltot szinte teljesen betöltő, Jupiter-szerű szemmel rendelkező) bolygó holdja, a Pandora, pontosabban az egyik hold a több közül. A napjuk nem sok vizet zavarhat, mert az éjszakák változása szabályos. Ami különleges, az az egész holdat, annak minden élőlényét magába foglaló kollektív tudat, amiről nem tudunk meg sokkal többet, mint anno a Solarisról, az életet, a cselekvéseket tudja befolyásolni, a kiborgot életre kelti az emberi szellem átplántálásával - a test egyidejű halálának árán, de ez sem működik, csak bizonyos esetekben.

A színészek közül csak Sigourney Weawert tudom kiemelni, nem egysíkú, vannak érzelmei, küldetése, szerepe és karaktere kb. mint a Gorillák a ködben Fossey doktornője, a sorsa sem különbözik tőle (nekem pedig egyre jobban tetszik...).

Zoe Saldana kéken is szép, mint mindig, Sam Worthington a világ megmentője szerepében kifejezéstelen és unalmas, szerencsére van, akit elbűvöl, különben vége lenne a Pandorának.

Stephen Lang rettenthetetlen, még akkor is, amikor annak már semmi értelme, hihetően játssza a saját belső elveihez hű katonát.

A majd' három órát elbűvölve ültem végig, átadtam magam a képeknek, a bolygónak, miközben pergett a sztori - jó volt felállni a végén, bár ezt közben nem hagyta érezni a film.

"Hangsúlyozta a miniszter úr, hogy hivatalbalépése alkalmával az autót és a vasutat egymással szembenállóknak találta. Nagy szégyen, hogy ez így volt, de jól méltóztatott mondani, tényleg így volt, holott a két érdeknek sohasem lett volna szabad egymással szembe kerülnie. Nem lehet külön vasutasérdek, nem lehet külön autósérdek, csak egy mindkettő felett álló közérdek lehet és mind a speciális autós-, mind a speciális vasutasérdekeket annak feltétlenül mindenkor 'alá kellett volna rendelni." (1933. május 24. Malasits Géza képviselő)

Remélhetőleg  - így nyolcvan év után - a ma hivatalba lépő miniszter végre elkezdi feloldani az ellentétet. Kicsit aggaszt, hogy a nyolc minisztérium kompetencia-listájában egyiknél sem találtam a közlekedés szót (van infrastruktúra, meg jövő, meg sokminden más). Meglátjuk, tart-e még az útlobbi ereje, Lesz-e a vasútból valami, vagy marad veszteségfelhalmozási csomópont?

Patti Smith: Because the Night

Néha elfog a kétség, jó helyen élek-e itt Pesten (munkaszempontból biztosan, de egyébként?). Kicsit eltávolodom a fővárostól, és hamar találkozom olyan jelenséggel, amelyet húsz éve kihaltnak képzeltem, nem most először, ezért is merem kiposztolni.

Tavaly volt egy munkánk, jó 200 km-re Pesttől, amelynek a végén az egyik helyi vállalkozó, lévén feljogosítva rá, a szükséges mérések elvégzése után kiállított a berendezésünkről egy bizonylatot. Nem volt azzal semmi baj, nem is igen figyeltem, mit kér érte, mert eltörpült az általa egyébként - kiváló minőségben - végzett munka mennyisége és ára mellett. Már akkor jeleztem, hogy ilyen bizonylatolás lesz majd még egy, egy régebbi készülékünkhöz. Ennek is eljött az ideje, és e hétre meghívtam őt a közeli városba, adná ki az okmányt.

Ahogy megbeszéltük, ott volt, mire én odaértem, már bekönyörögte magát a cucchoz, és majdnem készen is volt. Több mérést végzett, mint gondoltam, és mint azt a szabvány előírja. A végén megírta a jegyzőkönyvet és következett a számlázás.

Kicsit félve kérdezte, hogy jó-e úgy, mint tavaly? Elsőre rávágtam, persze, de aztán motoszkált bennem a kisördög, megkérdeztem: -Miért, az mennyi volt?

Erre bemondta a negyedét annak, mint amit utoljára Pesten fizettem ezért! És meg volt rémülve, hogy sokallom talán, amikor nem jutottam szóhoz. Mondom, és a benzinköltség? Te is hatvan kilométert utaztál ezért, míg tavaly helyben volt. Hát, ő nem merte. (Apu mondása volt: néma kódisnak üres a kalapja.)

Felalkudtam a pesti ár felére, amiről végül, némileg szégyenkezve, kiállította a  számláját, és én fizettem. Jellemző, hogy mindketten rosszul éreztük magunkat közben.

Talán, talán: van remény.

Iglesias dala, Nunca Te Olvidaré:

A múlt héten elkezdték bontani a Váci úton a volt Elzett-művek épületét.

A gyár azon kevesek közé tartozik, amelyek túlélték a kapitalizmus begyűrűzését, bár nem hazai tulajdonban, de a korábban gyártott termékeik jó részét ma is megkapjuk, mintaboltjuk is van, ha a világ végén is. A hatalmas gyárépületet már korábban elkezdték szeletelni, kiadni, most azonban eljött az utolsó órája. Igazából sem szép, sem különleges nem volt az épület - legalábbis, amit én láttam belőle -, nem is ezért írok, hanem a bontás...

Az épületen két hatalmas beton-nyűvőgép dolgozik, impozáns rágóival elroppantja a betongerendákat, mint kisgyerek, álltam és néztem, ahogy a törmelékdomb tetején egyensúlyozva módszeresen morzsolja az épület vázát, dönti ki a téglafalakat. Amíg ez a gép dolgozik, lent, az utcán áll egy szaki, láthatósági mellényben, balesetvédelem rulez, kezében slag, és locsolja a bontási területet, pormentesítési alibizés. A gép egyszerre több négyzetméteres felületen mozgatja a romokat, a slag pedig ennek töredékét fedi le. A környéken minden malterporban áll:

Londonban járva, a Szent Pál székesegyház tornyából lenézve, benézhettem egy bontási területre. Mellette eljőve néztem, mi lehet ez a bazi magas neylonborítás, mert nem látszott mögötte a ház, az állványzat.

Biztos, hogy volt por ott is a környéken, de a mennyisége nem összehasonlítható.

Erről az jut eszembe, amit Anyukám mesélt, az előző választások előtt a Polgármesterünkkel való (egyesületi találkozás után. A polgármeser elmondta, kérdésre válaszolva, hogy nem fordítottak kellő figyelmet a városképre, és ma már nem így csinálnák, az elmúlt 20 év alatt üktre adták ki a linkertéglás jellegtelen egyenkockadizájn épületekre az építési engedélyt, így a kerület egykor karakteres, bár kisvárosias jellegű főutcája ma semmiben nem különbözik más, hasonló sorsú városokétól. Magyarra fordítva az üzleti érdekek felülírták a városrész érdekeit, és eljellegtelenítették azt, amihez a főépítész asszisztált. Ugyanez történik egyébként azóta is, nincs változás, majd csak a sajnálkozás lesz egy kicsit mélyebb a következő választások előtt.

A bontásnál az engedély kiadása ugyanez, kicsit figyelünk, nem adjuk el magunkat egy tál lencséért, és a környéken lakók érdekeit fölébe helyezzük a vállalkozó "legyen tökócsó" érdekének. Vagy de. Ez van.

Már megírtam ezt a posztot, csak a képek nem voltak nálam, hogy feltegyem, amikor olvasom, hogy leborult a markoló a Váci útra, szerencsére senki nem sérült meg. Elképzelem ezt a londoni harmadikról, brrr...