Egy különleges, egyszeri élményt találtam G születésnapjára, ritkán van az embernek ekkora szerencséje, hogy pont a napján egyszeri előadást ajándékozhat. A Kogart-házban van Egry József kiállítása, és ehhez kapcsolódva hoztak létre egy előadást Kováts Krisztával és Trokán Péterrel, amelyben a Balatonhoz köthető versek és dalok hangzottak el. A beharangozó szerint előtte-alatta-utána maga  a kiállítás is megnézhető, így két legyet ütöttünk egy csapásra, hogy elég profán legyek.

A műsor azt adta, amit vártunk, ismert és (általunk) nem ismert versek, dalok, szövegek, közte rövid beszélgetések a tóról, a nyaralási élményekről. Kezdődött Cseh Tamás: Ó a Balaton című számával, majd sorakoztak a prózai művek, részletek Lipták Gábor: Nyitott kapu- vendégkönyvek faggatása című könyvéből, majd Szabó Lőrinc: Tihanyban című verse, Békés Pál, Keresztury Dezső, Kiss Benedek, Utassy József művei, egy-egy dallal körítve. Ha már a mai napon Pressernek is születésnapja van, legyen tőle a szemelvény:

A füredi mólónál

Szent Kristóf a Balatonnál

A kiállítást volt időnk megnézni még a koncert előtt. Számomra nagyon idegenek a Badacsonyba költözése előtt készült képei, viszont a Balaton-parton készülteket nagyon szeretem. Van, aki szerint ezek a csupa fényből álló képek egy elborult, magányos ember látomásai, számomra viszont azt az érzést adják vissza, ami visszavisz az ott töltött időkbe.

Én állítom, létező fények ezek, a napkorong izzása, a pára sejtelmes fényei, a fényben feloldódó házak és fák, sok időt kell ott eltölteni, hogy lásd - ő eleget töltött hozzá a parton. Megragadta a tó, a fények, végül az egész kép másból sem áll, mint fényből, fényből, fényből, és a fényen átderengő ritka alakokból, csónakokból, vitorlából.

A kiállítás július végéig látogatható, érdemes olyankor menni, amikor ingyenes vezetés is van.

Eljöve a 300. bejegyzés, hát adjuk megy a módját szép hazánk régi templomával.

Még a tél végén, Szombathelyről hazafelé álltam meg Csempeszkopácson, megnézni a község Szent Mihály arkangyalnak szentelt román templomát. 1250 körül épült a téglalap alakú hajó, hozzá a félköríves szentély, és a homlokzati torony. A déli oldalon nyílik a normann díszű fűrészfogas faragványú kapu.

A kaput oszloppár fogja közre, az oszlopfőkön sárkányok. Felette timpanon Isten Báránya ábrázolásával.

A templom egy kis mesterséges domb tetejére épült, valaha vizesárok vette körül. A belsejében végzett barokkos átalakításokon kívül változatlan a formája a XIII. század óta. 2000 után felújították, kívülről újravakolták, akkor találtak nagyméretű római téglákat a falában, amelyek egy azonosítatlan környékbeli épületből kerültek ide, és egy 2-4. századi síremlék-részletet a padozat alatt.

A külső fal párkányzata a Jáki templommal rokon, valószínű ugyanazon műhely dolgozott mindkettőn. A párkányon a festés élénk színeit visszaadta a restaurálás. A templombelsőben az építés korából maradtak fenn freskórészletek (nem hasonlíthatók a veleméri vagy turnisce/bántornyai Aquila János festette képekkel), majd a XVI. században készült újabb freskódíszítés, majd Dorfmeister Istvánnak egy barokk oltárképe.

A bejutáshoz a templomajtón szerepel a telefonszám és a cím. Én nem próbáltam, mert nyitva volt, szentségimádás zajlott.

Több részletben épült a templom, de így rátekintve megállapítható, eleink nagyon értettek az arányokhoz: kívülről talán még a velemérinél is szebb, kedvesebb ez a templom.

Található még egy Béri-Balogh kastély a XVII. századból.

A község himnusza :))

Az egyetlen arisztokratától, aki nem (csak) a származásától az. Ha valakinek elkerülte volna a figyelmét, feltett egy kérdést.

Forrás: ÉS, LV. évfolyam 18. szám, 2011. május 6.

A múlt hétvégén újra megpróbáltuk a Rám-szakadékot, hátha most nem ver ki bennünket az eső, mint húsvét hétfőjén tette. Szerencsénk volt, jó idő fogadott, meleg napsütés, kis szél, ideális kirándulóidő.

Dömösön meglepődtünk, mert a fenti parkolóban beszéltük meg a találkozót a barátainkkal, de a falu, mióta - utoljára vagy hat éve - erre jártunk, lezárta az oda vezető utakat. Ha ezt tudjuk, akkor a másik család Nagymaroson hagyta volna az autót, de így jártunk, a helyiek szerint négy éve van az új rend. Tehát a faluban kell helyet keresni, és onnan gyalog, végülis nem sok, csak két kilométer végig betonúton (na ezt pont úútálom). Az biztos, hogy az ott lakóknak ettől sokkal jobb lett, és a szurdok alatt sem az autóktól hemzseg a rét.

Szóval séta a falun keresztül, amely rendezett, virágos, csendes, feljebb még egy sorompó, amely már nem beléptetőkódos, mint  a lentiek, hanem kulcsos.

A szurdok alatt a tisztás, oldalt a kicsi Szentfa-kápolnával, Szűz Máriás-szentes-Attila királyunkos fedett fa pihenővel, forrásvízzel, tűzrakóhellyel.

A szurdok a sok víz ellenére könnyen járható volt, itt már sok ember gyűlt össze. Kifogtunk egy iskoláscsoportot, akik zöme, beleértve a tanárokat is, sosem volt még ilyen vadregényes-mászós helyen, nem tudom, ki volt jobban begyulladva közülük...

A kőzet a Visegrádi-hegységre jellemző andezit, illetve erre zömében már annak breccsás változata. a képeken jól megfigyelhetők a láva által magával ragadott, de be nem olvadt, úszó kövek. Helyenként mészkőréteggel is találkozni.

A környéken több bánya is működött, a szakadék a nevét is a rézről kapta (ómagyar (?) névadás). Még a múlt század közepén is megpróbálkoztak kőszénnel, de aztán felhagytak vele.

A szurdok szépen ki van építve, eltévedni nem lehet benne, a fölfelé menésre van optimalizálva, a lépcsők, kapaszkodók mind erre lettek tervezve. Bár alul ki van írva, hogy hétvégén csak felfelé legyünk szívesek használni, de mindig vannak, akik jobban tudják. A többség persze a hely megkövetelte szép libasorban, létrák előtt várakozva, napozva, a korlátos részeknél tempósan haladt felfelé. A tetején több útvonal indul vissza a faluba, vagy fel Dobogókőre, Pilisszentlászlóra, itt még szépeket lehet kirándulni.

A szakadékban az út felfelé kb. egy óra, a teljes túra szép kényelmesen három-négy óra alatt fel-le megjárható.

A vers is, Kozák András is.

... amelyről Thomas Mann óta tudjuk, hogy mélységes mély. Nem, nem a parlagi politikus percemberről akarok írni, ahol találnék kontextust, amelyben szintén kézenfekvő lenne a feneketlen  jelzőt használni, hanem még a húsvét kapcsán került kezembe egy cikk, arról.

Több hetes késéssel olvastam el az Élet és Tudomány egy cikkét, a tormáról, Marosi Kinga írását. Korrekt kis hasáb, amin fennakadtam, az a következő mondat:

"Kutatások igazolták, hogy a torma ártalmatlanítja a füstölt húsban lévő káros vegyületeket..."

Nyilvánvaló, hogy a húsvéti sonkaevés szokásának kialakulásakor ezt nem ismerték, mégis természetesen került a torma  a füstölt csülök mellé - nem hiszem, hogy kizárólag az íze miatt. Nagyon keveset tudunk a múltról, a népi megfigyelések, szokások kialakulásáról.

Valahogy úgy képzelem (kizárva azt a lehetőséget, hogy őseink sokezer éve körülállták a füstön felejtett húst, és hümmögve tanakodtak, mit is kezdjenek ezzel, megkóstolva felcsillant a szemük, hogy lám, ez jó, egyikük fejcsóválva figyelmeztette őket: a füstölt hús erősen karcinogén anyagokat tartalmazhat, így ki fogunk halni, gyerekek, mígnem a döbbent csendben valaki felkiáltott: akkor együnk hozzá tormát, itt terem a szomszédban, a majdani dél-orosz földeken, az lebontja és ártalmatlanítja), mint a kutyánál is kialakult a fűevés szokása, tudja, mikor kell kimenni, és a füvet szálanként kiválogatni, majd azt az egy szálat lerágcsálni.

Mégis, a folyamat, a tudás megszerzése, a bizonyosságig való eljutás mennyi lépcsőn, hány nemzedéken keresztül kellett, hogy végigíveljen, a töretlen hagyományok, a nyugalom, a folytonosság - a béke -, a közösség állandóságán.

Hála a lehetőségnek, hogy ez az állandóság időszakonként adott volt, és megtanulhattuk a szokásokat, a hiedelmeket -akár volt alapjuk, akár nem -, kialakíthassuk a hagyományokat, amelyek kellett ahhoz, hogy itt legyünk.

Csak nekünk nem maradt ebből a nyugalomból semmi, úgy hisszük. Persze, kérdés, majd az unokáink hogyan látják onnan visszanézve... 

"A XIII-XIV. században élt Peterman bíró Buda város bírája volt. 1302-ben Károly Róbert megostromolta Budát. A város polgárai válaszul Peterman bíró vezetésével és a hozzájuk csatlakozó papokkal kihirdették az egyházi tilalom feloldását és kiátkozták a Károly Róberthez hű főpapokat és a pápát. Az utcát 1954-ben nevezték el Peterman bíróról. A változtatással az utca 1879-1954 közötti nevét állítják vissza, amely a korábban regnáló király nevére, a német Ferdinánd magyar megfelelőjére utal."

Sok értelmes okát nem látom az átkeresztelésnek (a többinek sem, mert az, hogy névtelen utcákat-tereket elneveznek a szívüknek kedves Wass Albertről meg Elvis Presleyről, az rendben, de ki fog Köztársaság tér helyett Második János Pál teret mondani? A címjegyzékben is jól fog mutatni: MSZP Székház, II. János Pál tér...).

Ezt az egyet viszont végképp nem értem, oly kevés embert ismerünk személy szerint a magyar történelemből. Olyat még kevesebbet, aki azt tette, ami a dolga, akkor is, ha ezért szembe kellett szállnia a "nagyokkal", akár még a kor legbefolyásosabb emberével, a pápával is. Nem csodálom, hogy a névbizottság, a Költségvetési Bizottság tagjai (és még sokan mások) után ő is az utcára került - vagy mi -, manapság nehezen viselik a visszapofázást, vagy az önállóságot.

Egyébként elolvasni javaslom az erről szóló könyvet, Kőszegi Imre ifjúsági regényét: Buda pápát átkoz.

Táncfesztivál lévén el kellett menni - még akkor is, ha amikor a jegyet vettem, nem tudtam, hogy egy táncóránkat kell kihagynunk miatta, sorban a másodikat. Érdekesnek találtam, amit róla írtak, így Shen Weire esett a választásom.

A képen: Shen Wei Dance Arts (left to right): Joan Wadopian (álló), Hunter Carter, Jessica Harris and Sara Procopio (keresztben)/ © Lois Greenfield 2009

A neve ismerős volt, de csak a beharangozóból jöttem rá, hogy honnan: a pekingi olimpia nyitóünnepségén a koreográfia  az ő műve volt, nagyban tehát tud gondolkodni, és látványt tervezni. Vártam, mit tud kisebb színpadon. "A kínai származású Shen Wei nemcsak a társulat művészeti vezetője és koreográfusa, hanem táncos, festő és designer is egyben. Munkáit a New York Times a „különlegesen kreatív” és a „lélegzetelállítóan látványos” jelzőkkel illette."

Az első darab a "MAP (Térkép)" címet viseli, és Steve Reich a "Sivatag zenéje" című művének hangszeres változatára készült. Steve Reich minimálzenéje, ostinátói eltáncolás után kiáltanak, ez ragadta meg a koreográfust is. Kihangsúlyozandó a zene monotonitásba hajló repetitivitását, a táncosoknak is ezt kellett eltáncolniuk. A folyamatos, ismétlődő mozdulatok, az álló test kis, rángásszerű csavarásai, a helyváltoztatás monoton lassúsága mind a zene taktusainak ismétlődését, pulzáló visszatérését képezi le. A táncosok fenomenálisak voltak, összemosott-foltos pólójukon nem látszott az izzadtságfolt, és lenyűgözően végezték a mozdulatsorokat: az élet folyamatos mozgás és szenvedés, sugallták számomra. Az, hogy az egyik mélynyomón ültünk, nem segítette elő a zene élvezetét, de a tánc hamar feledtette a kényelmetlenséget. Itt egy rövid részlet belőle.

"A második rész Re-II Shen Wei mesteri táncai és fotográfiája révén utazásra viszi a nézőt a világ három titokzatos és csodálatos részébe – Tibetbe, Kambodzsába és Kínába. Önmagát és a világot elemezve a koreográfus a „rekreáció”, „rekultiváció”, „reláció” és „regeneráció” szavak „re-” előtagját használja a munkájához." A kambodzsai Angkor Wat-ban járva fogant meg benne az ötlet, az őserdő hangjaira, helyi hagyományos hangszerekkel játszott tradícionális zenére készíteni koreográfiát.

Ugyanaz a tizenkét táncos, mint az első részben. de szigorúan összefogott, feltűzött hajjal, testhez simuló kisnadrágban, mezítelen felsőtesttel játszottak - a mozdulatok hasonlóak, mint az első részben, az ottani túlhajtott ismétlődések nélkül. Három táncos fehérre mázolva egy-egy vakítóan fehér fénykörben, fekve-könyökölve "táncol", hosszú percek után vettem észre, hogy a nők felsőteste is csupasz, semmi testszínű fátyol meg ilyenek. A mozdulatok, mint Picasso képein a kifacsarodott testek, lassúak, kimértek, mégis szépek. A fenti képen látható egy pillanat a bevezető jelenetsorból, kiemelkedve a legjobb, leglégiesebb, legbalettosabb mozgású szólistával. Itt egy részlet belőle, négy  percnél ő látható, öt perctől figyeljétek a a jobb oldali párt.

Közben sikerült kiderítenem: a neve Joan Wadopian, öt éve tagja a társulatnak, koreografál is, és erről a képről senki meg nem mondaná, mekkora csoda történik, amikor megmozdul, milyen pontosak, lágyak, légiesek a mozdulatai (és mennyire nőies teste van).

A második rész végén vastaps, függöny, megint vastaps, megérdemelték. Örülök, hogy láthattam.

Itt több táncuk is látható.

Húsvét hétfőre.

Birka-irka

Szomorú a birka,
mert üres az irka.
Azért béget, azért sír-rí,
mivel fogja teleírni.

Majd csak teleírja
irkáját a birka,
tele azzal, amit ismer,
a nagy bével meg a kissel.

(Kaláka együttes)

Mivel ezt nem találtam fent, legyen helyette

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat

(szövege itt:).

TUDOD,  HOGY  NINCS  BOCSÁNAT

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódíts,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyű szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s így nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szorítsd üres szívedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Mitterbachból érdemes elruccanni a közeli Mariazellbe, gyönyörű kisváros, gyönyörű helyen, csodálatos kegytemplommal.

A legközelebbi normális élelmiszer-üzlet is ott található, a város szélén rögtön kettő is.

A város a kegyhelyéről közismert, jelentős búcsújáró hely. St Lambrecht apátságához tartozott, és legalább az 1400-as évek óta Szűz Mária kultuszának helye. A kultusz kialakulását több, csodát tartalmazó legenda is alátámasztja, az egyik I. Lajos magyar király nevéhez fűződik. A templom gótikus átépítése, és a múzeum néhány tárgyának ajándékozása is az ő nevéhez fűződik, ezért áll a templom előtt a szobra. A város nemrégen, még II. János Pál alatt pápalátogatás helyszíne is volt.

Ahányszor arra járunk, mindig tapasztalhatjuk a hely szentségét (és II. János Pál tiszteletét). Zarándokok (igazi, bakancsostól a buszból kiözönlőkig) járják a templom környékét. A mariazelli zarándokút hagyományos útvonala a VIA SACRA, amely Bécsből Perchtoldsdorfon, Sittendorfon, Heiligenkreuzon, Hafnerbergen, Kaumbergen, Hainfelden, Rohrbachon, St. Veiten, Lilienfelden, Türnitzen, Annabergen, Joachimsbergen és Josefsbergen keresztül vezet Mariazellbe. Ettől helyenként eltérő zarándokút-változatok is vannak. Hossza kb. 120 km, és jól jelzett, kiépített utakon halad, a napi szakaszok végén erre szakosodott, javasolt szállásadókkal.

De mi nem ezt az utat jártuk, csak elmeséltem. Nekem mindenesetre emlékezetes marad, amikor a Bazilika előtt álltunk, láttuk megjelenni a zarándok-csoportot, legalább tizenöten voltak, túravezetővel, és osztrák népviseletben, bakancsban, hátizsákkal, Bécstől jöttek négy nap alatt. Felsorakoztak a templomkapuval szemben, a vezetőjük bement, majd visszatért egy Atyával, aki megáldotta az ekkorra már térdeplő társaságot, és bevezette őket a templomba.

A városka kicsi, a régi főutcája jellegzetesen osztrák és barokk, a főterét szállodák, palotácskák szegélyezik. Van egy múzeum-villamosa, de a síneken kívül mást még nem láttam, a vezeték is elfogy pár száz méter után.

A mai, üzletekkel tele főutcán is érdemes végigsétálni, külön népviseletes bolt van, divatos és hagyományos darabokkal, és nem a túristák részé re. Ahogy láttam, vannak események, ahol az a normális, ha az úri közönség népviseletben, vagy arra nagyon emlékeztető ruhakölteményben  jelenik meg (ó, boldog Ausztria!). És vele szemben ott a Pirker, a cukrászda-mézeskalácsos-édességes, ahol belépsz, ott kis bolt, tele helyben készült finomsággal (láttuk, hogyan készítették az emeleti konyhában a mézeskalácsokat), balra  pedig ott a cukrászpult. Kávé, süti (a Hochbarneck után kiéhezve-kiszáradva) mmm...A család 300 éve gyártja a kalácsokat!

Kicsit feljebb, a templom felé pedig a sarkon ott a patika, benne a helyi keserűlikőr  - az gyógyszer, nem? - különféle változataival, értsd süss, halbsüss, bitter :) Ez a két termék,  mézeskalács és a likőr a jellegzetes hazai terméke a városnak.

A város fekvése különleges: a szintkülönbség több száz méter, annyira a hegyoldalban épült.

Ja, és 2010-ben az osztrákok a legszebb városkának választották.

Remek János-passiót adott elő a a Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus Záborszky Kálmán vezényelte hangversenyén a Váci-utcai Szent-Mihály templomban Nagyszerdán. S bár Bachnak nem ez a legjobb műve, de vannak gyönyörű részei, például ez.

Devecsery László: Előjáték a Passióhoz

- Csontváry: Fohászkodó Üdvözítő -

Mózes ott áll. Két kőtáblán a tízparancsolat:
míg ezt kerested, megszegték tőled vett szavad.
Mit mond a távol? Ingatag reményt csupán;
forró nyárban nem enyhít hó messzi-hegy
csúcsán. Erkélyen bámész-emberek,
füstben a torony. Szabaddá repül a madár.
Benn gyülevész sereg szertartásra vár.
Kétkedő arcok. Fohászkodj, Üdvözítő,
mert másként hiába minden áldozat...
Mit kérhetsz imádban? Miféle halált?
Kiért megváltást, örömöt? Apostolok
szavából jaj hörög. Pilátusfeleségek
álmait ki űzheti el? Szabadok, szabadok
Barabás-kezek, s Jeruzsálem
pusztulása lemossa-e a vétkeket?
Nincs, mi megfordíthatná a keresztekre
teremtett időt. Az írás szavát.
A látnoki jövőt. A Golgota-sorsokat.
Arcodon döbbenet, s belenyugvás.
Olajfák-hegyéről indul
minden pusztulás.

Megint elszöktünk, fel ezer méterre, tisztább levegőt (és kiadós testmozgást) remélve.

Mitterbach Máriazell mellett van, alig öt kilométerre (zene). A síelők jól ismerik, néhány ismert sípálya van a közelben: Annaberg, Ötscher, Gemeindealpen stb. A szánalmas hóhelyzet dacára sokan voltak magyar rendszámmal. Mi nem síelni, hanem kirándulni, aludni, és levegőzni mentünk, amit sikerrel abszolváltunk. Miután előző este szétküldtem pár érdeklődő levelet, és azokra nem jött, vagy nem pozitív válasz jött, felhívtam a családot, ahol tavalyelőtt voltunk, náluk volt hely. Sajnos romlott az internetes kiszolgálás színvonala: alig van panzió, amit közvetlenül meg lehet szólítani, mind bement a tiscover.at és mások szárnyai alá, így a 24 órán belüli válasz - most legalábbis - ritkaságszámba ment, nesze neked last minute foglalás. Persze a telefonszámok ott vannak, de ezt én nem erőltetem.

A városka szép helyen fekszik (na zágsón, melyik nem az Alpokban), két tó között, 800 méter felett, fölötte a Gemeindealpen az 1600-as csúcsával, dombok-lankák között. Ha lenne hó, sífutásra is kiváló, sétára, túrára pedig nagyon szép, változatos nehézségű  terepeket kínál. 650 lakosa van.

Az egyik tó, az Erlaufstausee egy duzzasztott, mesterséges vízfelület. Négy-öt kilométer hosszan nyúlik el a meredek hegyoldalak között, kellemes út vezet mellette, körbe lehet járni. A végénél az Ötscher oldalánál-lábánál található szurdokokhoz, völgyekhez vezetnek tovább utak.

A körút kétharmadánál keresztezzük a Mariazellerbahn pályáját, ez egy villamosított keskenynyomtávú vasút, gőzösökre jellemző dugattyús kerékmeghajtású mozdonyokkal, az aktualitásnak megfelelően díszített kocsikkal, igazi közönség-csalogató már a látványa is. A vonat Mariazellből indul, és megy északnak St. Pöltenbe, festői völgyekben, szédítő viaduktokon, és egy meglehetősen hosszú alagúton keresztül.

A turistautak jól jelzettek, az útbaigazító táblák megvannak, és jó irányba mutatnak, sőt, a rajtuk feltüntetett menetidőket is könnyedén lehet teljesíteni, még a pihenőkkel együtt is. A tó végén megpróbálkoztunk az Ötscherhias-hüttéhez elmenni, de a szurdokba levezető ösvény a szakadék szélén haladt, és vastag tükörjég volt rajta, életveszély lett volna leereszkedni. Így be kellett érnünk a kisebb vízesésekkel. (Harmonika)

Útközben elmentünk egy kis kápolna mellett, amelynek virágmintás ólomüveg ablakai voltak, benne oltár, a falon nagy festmények  egy szál szögön. A bejárati oldalon kétszárnyú, alacsony ajtó, felette nyitott, az egész belátható. És megvan, sértetlenül. Csakúgy, mint lent, a város szélén, ahol az ösvény elindul, a Szent Kristóf-szobor a szikla üregében, alig karnyújtásnyira.

A hegyekben már csak hófoltok voltak, de a növények még nem mozdultak, ezen a részen legalábbis, a hunyor és egy hóvirág-szerű növényke kivételével, ez utóbbit nem tudtam azonosítani (Stalitól megtudtam azóta, hogy tavaszi tőzike a neve, latin neve Leucojum vernum).

Másnap felfelé mentünk, fel a Hochbarneck nevű almhoz. Az út Puchenstubenből, az Erlebnisdorftól indul, innen vagy 400 métert kell felfelé menni. Az út a hegyoldalon kanyarog, vegyes és fenyőerdőben, folyamatosan emelkedve. A part kis kék virágokkal volt tele, később megtaláltuk - nagyon elvétve - a rózsaszín és a fehér szirmú változatait is.

Az út mentén helyenként hatalmas irtásokat láttunk, korhadó tuskókkal, virágszőnyeggel, lepkével (és magaslesekkel mindenfelé...) Ahogy az oldalban kanyarogtunk, hol az Ötscher hátsóját, hol a szomszédos hegyeket láttuk, rajtuk az almokkal.

A hüttének persze a hétfő volt a pihenőnapja, így felettébb  szomjasan indultunk lefelé, ha nem kérdeztük volna meg lent, a szálláson...

Bent a városkában négy vendéglő van, a legjobb a rövid, de megbízható étlappal rendelkező központi Gasthof zur österr. Grenze Familie Rauscher (mert itt a völgyben halad Niederösterreich és Steiermerkt határa), de nem lehetett panasz a Gasthof zum Sessellift Familie Grabner-re sem, amelyik a sípálya aljánál van, és a tavaly  próbált Filzwieserre sem. (Még egy zene)

(A 3., 4., 6., 7. képeket korábban készítettem.)

És a két térkép-részlet:

Szerintem Csornán van az ország egyik legjobb 1956-os emlékműve, rögtön a város bejáratánál, a körforgalom mellett, eltéveszteni sem lehet.

Az emlékmű báró Berg Glória alkotása. Családja a XIX. században jött Kapuvárra, az uradalom vezetésére, majd letettek egyet-mást az asztalra a városban és környékén: kórházat, iskolát, artézi kutakat, vasutat.

Az emlékművet 2007-ben, közadakozásból készítették, miután a neves ítészek több pályázaton is elvetették a megvalósítását. Minden elemének története és jelentése van. A rozsdás vasúti sinek és a kockakő (a fővárosból) az ötvenes évek hangulatát idézi. A kútszerű tömlöc börtönrácsai közül kinyúló kezek a szabadságvágy, a Nap, a fény, a remény utáni vágyakozás megjelenítői. A kihegyezett oszlopok töviskoszorúra engednek asszociálni, amit az alkotás kereszt alakú alaprajza is erősít.

Pár lépéssel arrébb, egy villanyoszlopon tábla, címe "Az emlékmű bemutatása", amelyről megtudhatunk (majdnem) mindent az emlékműről. Az utolsó mondatát ide emelem:

"A művészi alkotás sok üzenete közül talán a legfontosabb, hogy senkit nem szabad megalázni, megfosztani szabadságától, életétől, politikai vagy vallási nézetei miatt!"

Újra elővettem Jannisz Ritszosz Mélosz pusztulása című könyvét. Régen jelent meg, kis kötet, benne öt elbeszélő költeménynek nevezett mű, amelyek tényleges műfaja valahol a dráma, a színdarab, és a ballada között helyezkedik el. A Modern könyvtár 250. kötete volt, 1973-ban, így valószínű Apáról maradt rám. Az ötödik, a címadó költemény az, amelyik miatt időről időre előveszem, és bele-beleolvasok.

Három, méloszi öregasszony monológja letűnt világukról, melynek békéjét egy másik görög törzs dúlta fel, leölve a férfiakat és rabszolgasorsba hurcolva a nőket idegen szigetekre. Valahogy úgy képzelem őket, amint Emile Bernard halászasszonyait, ülnek, és fűzik a szót, gyakran mintha mind saját monológot folytatna, ami végül mégis összefonódik, máskor egymásnak adják a gondolatot. Csak nekik már nincs kire várni, nem is várnak mást, mint az elkerülhetetlent a messzi, idegen földön, rabszolgaként.

Drámai maga a történet, és drámai a vers is, balladai homályból bontakozik ki a sziget, az otthonuk pusztulása, és életük minden keserűsége. Kivételes tisztelet érződik belőle az egyszerű emberek, az élet apró, mindennapos dolgai, helyzetei iránt. A megrendítő események, a szabadság, a munka, a rettegés, a bátorság, a helytállás rezdülésnyi képekben jelennek meg, és az élet tragikus nagy fordulatai az őket körülvevő világ apró, köznapi mozzanataiban fejeződnek ki. Szürrealista nyelve a görög sorstragédiák hangjával, jellegzetességeivel ötvöződik.

"HARMADIK ÖREGASSZONY

.    A házakba fészkelte be magát a hűs nyugalom,
.        mint egy selymes tollú
.    nagy madár, betöltötte a konyhát - egy csöpp
.        helyet nem hagyott,
.    meg sem moccanhattál, rendet nem rakhattál, a
.        szövőszékhez sem állhattál, nehogy rátaposs
.    a lila szemű aranytollú madárra,

ELSŐ ÖREGASSZONY

.    kezed sem nyújthattad ki, elűzz
.        egy szemtelen legyet,
.    amely a frissen mosott pohár szélére telepedett
.        és a fejét vakarta,

HARMADIK ÖREGASSZONY

.    semmit, semmit se tehettél, nehogy kitépj egy
.        aranytollat a madár szárnyából, és a varázs összetörjön,
.    ó, egyetlen tollacskát sem - így rostokoltál
.        görnyedten a széken,
.    kezed a térdeden szigorúan keresztbe fonva,
.        merev tartásban,
.    igen, magad is aranyból való voltál, mint
.        cédrusfára festett ikon szentje,
.    mint akiben hisznek, akit aranyba foglalnak,
.        akiről csodákat mesélnek. -

MINDHÁRMAN

.    Akkor - úgy látszik - tán magunk is hittünk
.        önmagunkban."

...

"ELSŐ ÖREGASSZONY

.    S egy késő délután váratlanul követek szálltak
.        partra. Messzi,
.    nagy országból jöttek - így mondták -, ahol
.        sokezer a hajó, fehér paloták magasodnak,

MÁSODIK ÖREGASSZONY

.    kőből faragott emberek állnak szálfaegyenesen
.        nagy márványoszlopokon,
.    s annyi a kőből készült iskola, mint égen a csillag.

MINDHÁRMAN

.    Kígyó tekeredett körénk. -

.    Vadonatúj volt a ruhájuk, vadonatújan csillogott
.        cifra mintázatú botjuk,
.    nem néztek az ember szemébe, magasról néztek
.        le ránk, valamit láttak,
.    amit nem láttunk. Hatalmas ötvenevezős hajóik
.        ott ringatóztak
.    a szigetünk partjainál. Legénységük nem lépett
.        partra, nem tért be kocsmáinkba,
.    ott várt készenlétben a hajón
.    és várta a jelet. Csak ezek az idegen országból
.        jött követek, akik - így mondják - szintén
.        görögök voltak,
.    ők gyűjtötték maguk köré a férjeinket
.        s a fiainkat."

...

"MINDHÁRMAN

.    Nagy titokban, éjszakánként, elhagyatottan,
.        egymáshoz kuporodva,
.    fekete kendőt húzva szemünkre, olykor
. megkérdezzük egymást, szótlanul kérdezzük
.        egymástól,
.    vajon létezett-e Mélosz, vajon léteztünk-e mi
.        magunk, méloszi asszonyok,
.    vajon létezett-e a mi szigetünk, ahol felnőttünk,
.        ahol dolgoztunk,
.    férjhez mentünk, gyereket szültünk - és igaz-e,
.        hogy mindez semmivé lett? Miképp lehetett?
.    Miképp lehet, hogy még gondolkozunk? Hogy
.        még emlékezünk? Nem, nem lehet másként,
.    mint hogy létezett Mélosz, mi is léteztünk,
.        s most is létezünk -

ELSŐ ÖREGASSZONY

.    és belénk vésődött, egy délután, ez a szó, hogy
.        "haza",

MÁSODIK ÖREGASSZONY

.    és belénk égetődött, egy este, ez a szó, hogy
.        "szabadság",

HARMADIK ÖREGASSZONY

.    és az a másik szó, a szabadsággal páros,
.        a 'halál' méhünkben gyökeret vert,

MINDHÁRMAN

.    mint férjünk magva, és csírázik, csak csírázik,
.        megduzzad a testünk,
.    jaj, hetvenévesen újra teherben, jaj,
.        nyolcvanévesen újra szülni
.    sok gyermeket, ezernyi gyermeket, ezer
.        szigetlakót, megszülni egy új,
.    pirospozsgás Méloszt!
.        Tán csak nem vetted el az eszünk, Uram?
.    Tán nem haltunk meg, s a világ másik sarkából
.        jöttünk kísérteni az éjszakában?
.    Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram,
.        irgalmazz!
.    Keresztet vetünk, íme a kezünk - látjuk, látod,
.        hogy keresztet vet, árnyékot vet a kőpadlóra -,
.        méltó rá, Uram,
.    hogy újra kenyeret dagasszon, bölcsőt ringasson,
.        kést ragadjon, s felemelje a zászlót."

(ford. Szabó Kálmán)

Mit lehet ezután még mondani? Csodálom, hogy nem került színpadra, annyira adja magát - nem beszélve arról, hogy színleírással kezdődik mindegyik költemény, instrukciókkal a képzelet számára.

Talán még valamit az életrajzból.

Született: 1909. május 1. meghalt 1990. november 12. A görög junta ellenségként kezelte, hosszú éveket töltött internálótáborban, börtönben. Az 1967-es puccs után is letartóztatták, és csak nyugati írók-költők követelésére engedték ki a börtönből. Járt Magyarországon is, többek közt - hol másutt -, mint Beloianniszban.

"Hangosan ki kell mondani, hogy Ritszosz egyik legnagyobb és legeredetibb mai költőnk" - így értékelte Aragon. Ritszosz életművében az újkori Görögország történelmének talán legdrámaibb fél evszázada tükrözőik, tele a  véres diktatúrák örök tanulságaival. Ha kellene, és lenne értelme, Radnótihoz, vagy Lorcához hasonlítanám.

------------

Feloldásképpen két verse.

Pók

Olykor egy teljesen jelentéktelen, odavetett szó
oly váratlan jelentőséget adhat a költeménynek -
mint ahogy ebben az elhagyatott pincében, ahová
réges-régóta nem ment le már senki, a nagy, üres
agyagkorsók
sötét peremén ez a pók mászkál értelmetlenül -
(neked értelmetlenül - de hátha őneki nem).

(ford. Somlyó György)

Nők

A nők olyan távoliak. Lepedőik jó éjt lehelnek.

A kenyeret az asztalra tették, hogy híjával ne legyünk.

S akkor eszünkbe jut a bűnünk. Fölkelünk ültünkből

s megszólalunk:

„Ma nagyon elfáradhattál” vagy: „Hagyd, majd én

gyújtok világot.”

S mire felemeltük a gyufát, ő már fordul is, és

megmagyarázhatatlan

vonzalmával megint a konyha felé indul. A válla

keserű kis domb, mely annyi halottat takar -

a család halottait, az ő halottait és a tiéidet.

Hallgatod a rozoga padlón reccsenő lépteit,

hallgatod a tányértartóban síró tányérokat, aztán

idehallod

a vonatot, amely katonákkal rakva a frontra robog.

(ford: Somlyó György)

Idén időben előszedtem a hagymákat (és rögtön sötétbe is tettem), úgy tűnik, jól teleltek a lichthofban. A tavalyiak mind serényen hajtani kezdtek - három virágot is hozott. A két renitenst átültettem, hadd erősödjenek, a többit meg, amint a bimbó kibújt a hagymából, az ablakpárkányra telepítettem, jó reggeli napfénybe. Négy-négy virágot hoztak.

Lett két ilyen, az egyik Anyukámnál nyílt ki:

Lett egy ilyen szép halvány piros csíkos fehér:

A két amszterdami hagyma, amelyeket fehérnek vettünk, fekete csíkozással, az egyik már kibújt, ennyire lehet megbízni a piacosemberben. Ezzel a hagymával kicsit kitoltam, mert benne hagytam a nylonban, és az alja elkezdett penészedni, éles kés és reménykedés után íme (lehet, hogy a csíkozós részt metszettem ki belőle?):

A másik még hajt, neki több idő kell, mert két hajtást is hozott, a színe valami pirosas, de még nem látszik, majd ide teszem pár nap múlva azt is, ha kinyílt:

Amint látszik, virágaink megbolondultak: a karácsonyi kaktusz átkeresztelkedett húsvétira, és nyalogatja  az amarillisz szárát (fujj), továbbá két orchidea is virágban van már vagy egy hónapja :).

(Bródy János: Mit tehetnék érted)

Virágének

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullnak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tűnő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
Megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

/Radnóti Miklós/

Mivel a Költészet napját József Attila (és szándéktalanul: Márai Sándor) születésnapjára tűzték ki annak idején, így kétszeres indokom is van, hogy az elmúlt pár hétben talált egyik igen kedves, és meglepően mulatságos verset ide tegyem, bár bizonyára nem mindenkinek újdonság. A vers méltóan komoly, és illendően játékos tisztelgés (is) József Attila előtt.

Az aljáig lehet gondolkodni, ki az elkövetője.

----

Harminckét éves múltam

– önfelköszöntő költemény –

Harminckét éves múltam el,
csatában mégsem hulltam el,

sinen

se nem.

Csak ámulok, hogy jé, nekem
félig lefolyt az életem

gügye

ügye.

A volna lettbe billen épp,
létösszegeznem illenék

emitt.

De mit?

Harminckét év elslattyogott,
nem történt semmi nagy dolog,

kis ez,

kis az.

Van már nejem, van kisfiam,
s jut asztalomra kifli, jam,

diós

briós.

De elcsigáz a teperés,
az út, mely csupa hepe, és

csupa

hupa,

s ki lát, azt mondja: „Haj, Dani,
nem vagy te már a hajdani!"

Ez, öcs,

a göcs!

Hogy újra már nem kezdhetem,
sehogy se rendelkezhetem

e lett

felett.

Hogy jaj, a múlt pár passzusát
nem költhetem már basszus át,

alap

a lap,

s a jövő sincsen nyitva már,
hogy őszbe fordul itt a nyár.

Szar ügy,

farügy!

Mi nem lettem, már nem leszek,
tűzoltó, juhász, pl. ezek,

sem ács,

se más.

Nem végzek munkát, kétkezit,
költő vagyok, ha kérdezik:

badar

madár.

S habár szemöldököm közét
redőzi az alig közép-

korú

ború,

bár gyűl a szürke szerteszét,
fejem fölött a kerge-szép

azúr

az úr.

Írta: Varró Dániel

Megjelent: Élet és Irodalom, 2011. február 2.

Van Szombathelynek egy varázslatos utcája. Nem mindig az, de ilyenkor tavasszal, amikor virágba borulnak a fák, akkor csodálatos. A Semmelweis utca az, amelyben legalább hatvan liliomfa virul, fiatalok, idősek vegyesen: egy dologban közösek, mind fehérvirágú fajta. Sajnos sötét, borult idő volt szemerkélő esővel, de csináltam pár képet.

Hazafelé elkanyarodtam Pásztoriba, ott is van kettő, lila, a templom mögötti emlékkertben, ezek nagyon fiatalok, de virágoztak szépen.

Sok emlékem fűződik a darabhoz, amelyet tavaly újra műsorra tűzött a Madách. Az elsőt is láttam, a filmet is láttam, és ha egészen az elejéig akarok menni, akkor a bemutató utáni évben, 1972-ben fondorlatos úton megszereztem a Korong Rock-beli, gyorsan betiltott előadás magyar szövegkönyvének 10. indigóval átütött, hibáktól hemzsegő, alig olvasható példányát, és jó részét kívülről fújtam a kopott, nyávogó magnószalagokról hallgatott zenével. Na ja, a régi szép idők. És szép idők azért is, mert a darabról rengeteget beszélgettünk az - akkor még - legjobb barátommal, akinek harminc éve egy telefonra sem futja, annyira családos és annyira hívő lett. Az előadás előhozta az ezzel kapcsolatos emlékeket, gondolatokat is, igyekszem, ettől ne legyen sötétebb a szemüveg.

Amellett, hogy a darabot rojtosra olvastuk-hallgattuk, nagy volt bennünk a szerzőkkel szembeni ellenérzés: ezt a témát musical-ben? Micsoda pénzhajhász, közönségszédítő, profán gondolat - hiába, kamaszként sarkosabban ítélkezik az ember (a beat-misétől is borsódzott a hátam).

Ugyanígy megvolt a véleményünk Déryről is a Woodstock-könyve kapcsán, mit tudhat egy öregember arról, mit gondolnak a fiatalok? Meg egyáltalán, hogy jön ő ahhoz? Arra persze jó volt ez is, hogy elolvassuk más könyveit is, és tanuljunk a világról, G.A. úr X. városáról, majd, már évekkel később a Kedves booper!-ből rájöjjünk, ha az öregedésről így tud, képes írni, akkor egye fene, megbocsátható a Popfesztivál is neki.

Aztán persze kerültek jó lemezek, majd a film is, és lehetett hallgatni, újragondolni. Aki hozzájutott, rendezett belőle egy új változatot, Rockszínház, Musical-színház, Madách, Szegedi Szabadtéri, Margitsziget, most készül Szolnokon is a bemutatója, mind más, és mind ugyanaz: a zene viszi a hátán a történetet, a történet inspirálja a zenét, és kit érdekel ma már, miért is nyúltak Webberék pont ehhez?

Visszakanyarodok az előadáshoz. A darabot újrafordították, ez nem vált hátrányára, és a dalokat is lehetett vele énekelni. Szegény külföldiek, nekik ment a szöveg a kijelzőn angolul, de amennyire az tele volt hibával (lehet, hogy nyelvivel is, de helyesírásit rengeteget láttam), fél évvel a bemutató után már feltűnhetett volna valakinek. Hármas szereposztásban megy, nekünk Jézust Tóth Attila, Júdást Száraz Tamás, Magdolnát Balogh Anna, Pilátust Posta Viktor játszotta. Júdás fergeteges volt, nekem ő vitte a darabot, Balogh Anna igézően búgott és volt a megnyugvás, az utolsó megpihenés áldott szigete - a végén a siratás annyira nem ment, elveszett a többi közt (G-nek előtte sem tetszett, olyan semmilyen, mondta). Tóth Attila erőteljes akart lenni, a hangja jó, de nem volt meggyőző számomra, lássátok, hátha nincs igazam:

Pilátus mint egy hebrencs szaladgált, próbálván menteni a menthetőt, nem jött át  a szerepe a cselekményben. Kajafástól mindkettőnknek jó értelemben borsódzott a háta (Szvétek László), Heródes pedig hozta a hedonista, semmit nem értő, gyereklelkű bábot.

A ruhák nagyon jók, a kerettörténetet csak annyi jelzi, amikor az elején leemelik azokat a leereszkedő vállfákról, és magukra öltik. A díszlet egyszerű eszközökkel jeleníti meg az aktuális színt: állványokra terített színes leplek a kufárok templomát, rideg fényű irányítópult Kajafás tanácstermét, kis zsámoly és szőnyeg Magdolna házát, hatalmas tejüveges paravánokra vetített kép a sivatagot. Nem könnyű ezt  darabot egy kőszínház szűk színpadára úgy becipőkanalazni, hogy az ne sérüljön, itt ez sikerült, hatvan feletti szereplő mozgatásával, táncával. A hangosítással volt baj, vagy a mikroport nem volt bekapcsolva, vagy a hangszórók ereje tette élvezhetetlenné-kibogozhatatlanná az éneket. Hiába, a Madách nem egy operaház, bár az itt előadottnál talán jobb az akusztikája.

Még egy kis ízelítő:

Május 8.-ig megnézhetők a Nemzeti Múzeum-beli kiállításon a 2010. év legjobb fotói. Családi érintettség okán (első díj!) az elsők között voltunk, akik meglátogatták, így most kivételesen időben tudok beszámolni a látottakról.

Több, mint kettőszáz fotó van kiállítva, és az aktuális év képein túl a korábbi évek néhány jó képe is megtalálható a kijárat utáni folyosón, a Magyar fotográfusok a világ élvonalában alcímű tárlaton.

A képek egy része már ismerős a sajtóból, különösen igaz ez az év két nagy katasztrófájáról készült fotókra, az árviziekre és a vörösiszappal kapcsolatosakra. Ebben a témában is akad, amelyik megállít, és ismét arra késztet, hogy átgondoljuk a múlandóságról vallott nézeteinket.

A sportfotók közül a szinkronúszóké jól elkapott képek (Kié ez a láb? Kovács Anikótól a bulvár képek között remek.

Czimbal Gyula  Verebics Katalin festőművészről készített portréja tetszett, a beállítottsága és kimódoltsága dacára.

 A természetfotók közül a Sárga (Kelemen M. István) és Gáti György fenyőkről készített sorozata előtt álltam hosszasabban.

Sánta István Csaba Tél Erdélyben sorozata szívszorító. Sopronyi Gyula Félúton című, Izmirben egy buszmegállóban készült sorozata kifejezőek, de itthon is elkészíthette volna - emberekről, "akiknek lehet, hogy csupán ennyi idejük van, míg magukban lehetnek".

Eltalált sorozat Marjai Jánosnak a Senior úszókról készített víz alatti felvételei az emberábrázolás-portré sorozat kategóriában (megelőzve a Szép cigánynak lenni sorozatot, amit nézni is szép). Vagy Kurucz Árpád lakodalom-képei (nem találom, majd beszkennelem este, és ideteszem. íme:)...

A megnyitón Csányi Vilmos mondott beszédet, ha elolvasnád.

És elnézést azoktól, akiket nem említek, sok jó kép volt. Ami nekem hiányzott: semmi politika. Nem volt olyan évünk, amilyen, nem láttunk semmit, nem tapasztaltunk semmit, ergo nincs megmutatni semmit.

A jó képeket fenntartom, nem úgy, mint a Westendben az első emeleten lévő Esküvői Fotó című tárlattal kapcsolatban, ami jellegénél fogva inkább a fotósok üzleti ajánlatai, egy marketingfogás a nagyforgalmú helyen, minthogy fotokiállítás lenne. Nem is jók, egy-két kivétellel. Zoltán Csaba, Merész Balázs, Dégi Attila pl., akiket meghívnék :)

És még egy minikiállítás:  a Duna Plázában, a Psoriasis: a meztelen igazság című portrésorozat, amelynek szándéka a betegség sújtotta emberek megmutatása, Ralf Tooten fotográfus képeivel. A portrék a betegségtől függetlenül is nagyon jók. Ars poetikája: ami "igazán lenyűgözi, az a vizuális találkozások, illetve az emberi lény személyes kisugárzása okozta esztétika", és ennek hű lenyomatai a képei.

Megosztó film, négyen voltunk a társaságban, de mindnek más volt a véleménye. Egyben közös a vélemény, nagyon erős, olyan film, amelyik nem adja magát könnyen, és valamit elindít benned: az elutasítást, a szánalmat, a tiszteletet, a megdöbbenést, a katarzist - válassz.

A történet egyszerű. A Hattyúk tava főszerepére keresik a táncosok között a megfelelő személyt. Kettős szerepről van szó, a Csajkovszkij-balettben Odette és Odilia, azonban míg ott győz a jóság és az igaz szerelem, itt a befejezés boldogtalan. A fehér hattyú szerepére Nina, a Natalie Portman megjelenítette táncosnő alkalmas lenne, fegyelmezettsége, pontossága, mozdulatainak precizitása őt predesztinálja a szerepre, amely egyben élete kiugrási lehetőségét is jelentené. A fekete hattyú megszemélyesítéséhez azonban le kell győznie önmagát, át kell lépnie az anyja által ráoktrojált, és eddig oly engedelmesen felvállalt jókislány-szerepen, meg kell keresni önmagában a lázadót, az élő nőt, képessé kell válnia szerelmessé lenni, csábítóvá lenni, harcossá lenni. Ennek a folyamatát látjuk Portman szerintem is Oscar-díjas előadásában. Azt a folyamatot, amelyben a művésznek valamennyire bele kell halnia a szerep megformálásába, és végig kell járnia a pokol stációit a hitelességhez. És közben ott vannak az apró jelenetek a táncos hétköznapjaiból, a recsegő izületek, a vérző körmök, a balettcipő személyre szabása, a magánélet teljes hiánya, az élvezetek (benne a kulinárisak) tántoríthatatlan elutasítása, és mindezek mögött az anya óvó karjai, amelyek keselyűkarmokká alakulnak, amint a legkisebb fegyelmezetlenséget látják. Márpedig látják, enélkül nem lehetne fekete hattyú. De lett, és a film utolsó szavával élve: "Tökéletes volt".

A tökéletességhez kellett a jó szereposztás is. Vincent Cassel sármos koreográfusa, aki meglátja a lányban (akit addig frigidnek írt le a háta mögött, némi kicsinyes hímsoviniszta bosszúval, de nem minden alap nélkül, mert az elkerülte a szereposztó díványt) a vadítóan csábító nőt. Meglátja, és két-három jókor elhelyezett mondattal elő is csalja azt. Továbbá kellett a - vélt vagy valós - ellenfél, a tartalékosságra kárhoztatott Lily (Mila Kunis) is, aki tudott igazi barátnő és tudott kíméletlen kígyó is lenni.

A fekete hattyú szárnytollai: azt a jelenetet, akármi is a véleményed a filmről, nem fogod elfelejteni. Az imdb szerint Drama/Mystery/Thriller - amelyik szerint nézed, annak látod, de hidegen nem hagy, az biztos.

Véletlen bukkantam erre a gyöngyszemre molyolás közben. Sokáig lappangott, nem jelent meg egyetlen gyűjteményes Ady-kötetben sem. Hátha másnak is érdekes.

Egy nem túl ismert írás, amelyet Kőhalmi Bélának, a Könyvtári Szemle szerkesztőjének levelére válaszul írt Ady. A levélben azt a kérdést tette fel a szerkesztő, amelyet több, mint kétszáz más magyar írónak, költőnek, tudósnak, közéleti embernek is elküldött -, hogy melyek azok a könyvek, amelyek állandó, és újra vissza-vissza térő olvasmányai, és melyek azok a könyvek, amelyek átmenetileg mély hatást gyakoroltak rá ?

Ady válaszlevele:

Tisztelt barátom, a kért, s talán el is késett választ, holott pár sor az egész, csak most tudom küldeni. Sok hétig feküdtem s idegeim oly hitványak, hogy néha egy rövid táviratot alig tudok megírni. Pár nap múlva Pesten leszek, lakásom címe: Veres Pálné ucca 4. Igaz  megbecsüléssel üdvözöl jó híved

Ady Endre

Bélyegző a borítékon: Kolozsvár-Budapest. 1918. I. 23 (1958.-ban Kőhalmi Béla prof. tulajdonában megvolt a levél)

A melléklet:

Nagyon korán kezdtem olvasni, nagyon sokat olvastam, sokáig nem válogattam az olvasnivalók között s néhány év óta megint e nem gazdaságos módszerre tértem. Állandó olvasmányom voltaképpen nincs is más, mint a Biblia, de vissza-visszatérő olvasmányaim szép számúak. Például Jókai regényeit, olyikat talán negyvenedikszer, olvasom, emlékezései, néha-néha és néhol-néhol az első olvasás nagy szenzációjával. Külön örömem megtalálni a még gondosabb Mikszáthnál is, egy-egy anekdotának, ötletnek, furcsaságnak ismétlődését, elváltozását. Tanulságos olvasmányok ezek annak, aki a mostani Magyarországot szeretné kicserélni egy kevésbbé úrival, káprázóval, de frissebb erejűvel, jobbal. Petőfi-t igazán, gyakran most néhány év óta olvasom és szeretem, de Arany nagy bűnbánó megtérésem után se lett gyakran óhajtott olvasnivalómmá. Shakespeare-re petőfisen áradozót nem irnék, de szintén kellett s ma is sokszor kell mesés világainak némelyikében el-elbarangolnom.

Különös, hogy ama „mélyebb hatást" reám az olvasmányoknak micsoda vegyes társasága tette hét éves koromtól máig. Hét éves koromban kaptam nem éppen jól választott ajándékkép Kisfaludy Sándor összes verseit; nekem ez a megnyílt menyország volt. (Most jut eszembe, hogy Csokonai Vitéz Mihályt majdnem legsűrűbben forgatom ma is könyveim közül s ö is nagyon fiatal koromban mámorosított meg.) Sue-regények s hasonlók után Goethe forgatott fel és a Torquato Tasso-t diákkoromban majdnem egészen lefordítottam. Ma jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos voltak nagy, mély szenzációim. Ha még tovább sorolnám őket, még furcsább, vegyesebb s együtt komikusabb
volna a névsor. De az olvasnivalóimban is vallom predesztinációs hitemet: mit el kellett olvasnom, kezembe került, akár boltból, akár kölcsön, akár a vasúti kocsiban találtam. Vagy legalább is evvel vigasztalom magam, ha néha kétségeim vannak: vajjon okosan, gurmand-módra, jól válogattam össze s fogyasztottam-e el irodalmi fogásaimat?

Könyvek Könyve Bp. é. n. (1918.) 81.-82. l.

87 magyar író, tudós, művész, közéleti ember és kiadó vallomása kedves olvasmányairól. Szerkesztette és bevezetést írt hozzá: Kőhalmi Béla

Lantos kiadása, Budapest 1918

A teljes mű olvasható a MEK-en. Megér egy kis időt böngészni a nevek között.