Újra elővettem Jannisz Ritszosz Mélosz pusztulása című könyvét. Régen jelent meg, kis kötet, benne öt elbeszélő költeménynek nevezett mű, amelyek tényleges műfaja valahol a dráma, a színdarab, és a ballada között helyezkedik el. A Modern könyvtár 250. kötete volt, 1973-ban, így valószínű Apáról maradt rám. Az ötödik, a címadó költemény az, amelyik miatt időről időre előveszem, és bele-beleolvasok.
Három, méloszi öregasszony monológja letűnt világukról, melynek békéjét egy másik görög törzs dúlta fel, leölve a férfiakat és rabszolgasorsba hurcolva a nőket idegen szigetekre. Valahogy úgy képzelem őket, amint Emile Bernard halászasszonyait, ülnek, és fűzik a szót, gyakran mintha mind saját monológot folytatna, ami végül mégis összefonódik, máskor egymásnak adják a gondolatot. Csak nekik már nincs kire várni, nem is várnak mást, mint az elkerülhetetlent a messzi, idegen földön, rabszolgaként.
Drámai maga a történet, és drámai a vers is, balladai homályból bontakozik ki a sziget, az otthonuk pusztulása, és életük minden keserűsége. Kivételes tisztelet érződik belőle az egyszerű emberek, az élet apró, mindennapos dolgai, helyzetei iránt. A megrendítő események, a szabadság, a munka, a rettegés, a bátorság, a helytállás rezdülésnyi képekben jelennek meg, és az élet tragikus nagy fordulatai az őket körülvevő világ apró, köznapi mozzanataiban fejeződnek ki. Szürrealista nyelve a görög sorstragédiák hangjával, jellegzetességeivel ötvöződik.
"HARMADIK ÖREGASSZONY
. A házakba fészkelte be magát a hűs nyugalom,
. mint egy selymes tollú
. nagy madár, betöltötte a konyhát - egy csöpp
. helyet nem hagyott,
. meg sem moccanhattál, rendet nem rakhattál, a
. szövőszékhez sem állhattál, nehogy rátaposs
. a lila szemű aranytollú madárra,
ELSŐ ÖREGASSZONY
. kezed sem nyújthattad ki, elűzz
. egy szemtelen legyet,
. amely a frissen mosott pohár szélére telepedett
. és a fejét vakarta,
HARMADIK ÖREGASSZONY
. semmit, semmit se tehettél, nehogy kitépj egy
. aranytollat a madár szárnyából, és a varázs összetörjön,
. ó, egyetlen tollacskát sem - így rostokoltál
. görnyedten a széken,
. kezed a térdeden szigorúan keresztbe fonva,
. merev tartásban,
. igen, magad is aranyból való voltál, mint
. cédrusfára festett ikon szentje,
. mint akiben hisznek, akit aranyba foglalnak,
. akiről csodákat mesélnek. -
MINDHÁRMAN
. Akkor - úgy látszik - tán magunk is hittünk
. önmagunkban."
...
"ELSŐ ÖREGASSZONY
. S egy késő délután váratlanul követek szálltak
. partra. Messzi,
. nagy országból jöttek - így mondták -, ahol
. sokezer a hajó, fehér paloták magasodnak,
MÁSODIK ÖREGASSZONY
. kőből faragott emberek állnak szálfaegyenesen
. nagy márványoszlopokon,
. s annyi a kőből készült iskola, mint égen a csillag.
MINDHÁRMAN
. Kígyó tekeredett körénk. -
. Vadonatúj volt a ruhájuk, vadonatújan csillogott
. cifra mintázatú botjuk,
. nem néztek az ember szemébe, magasról néztek
. le ránk, valamit láttak,
. amit nem láttunk. Hatalmas ötvenevezős hajóik
. ott ringatóztak
. a szigetünk partjainál. Legénységük nem lépett
. partra, nem tért be kocsmáinkba,
. ott várt készenlétben a hajón
. és várta a jelet. Csak ezek az idegen országból
. jött követek, akik - így mondják - szintén
. görögök voltak,
. ők gyűjtötték maguk köré a férjeinket
. s a fiainkat."
...
"MINDHÁRMAN
. Nagy titokban, éjszakánként, elhagyatottan,
. egymáshoz kuporodva,
. fekete kendőt húzva szemünkre, olykor
. megkérdezzük egymást, szótlanul kérdezzük
. egymástól,
. vajon létezett-e Mélosz, vajon léteztünk-e mi
. magunk, méloszi asszonyok,
. vajon létezett-e a mi szigetünk, ahol felnőttünk,
. ahol dolgoztunk,
. férjhez mentünk, gyereket szültünk - és igaz-e,
. hogy mindez semmivé lett? Miképp lehetett?
. Miképp lehet, hogy még gondolkozunk? Hogy
. még emlékezünk? Nem, nem lehet másként,
. mint hogy létezett Mélosz, mi is léteztünk,
. s most is létezünk -
ELSŐ ÖREGASSZONY
. és belénk vésődött, egy délután, ez a szó, hogy
. "haza",
MÁSODIK ÖREGASSZONY
. és belénk égetődött, egy este, ez a szó, hogy
. "szabadság",
HARMADIK ÖREGASSZONY
. és az a másik szó, a szabadsággal páros,
. a 'halál' méhünkben gyökeret vert,
MINDHÁRMAN
. mint férjünk magva, és csírázik, csak csírázik,
. megduzzad a testünk,
. jaj, hetvenévesen újra teherben, jaj,
. nyolcvanévesen újra szülni
. sok gyermeket, ezernyi gyermeket, ezer
. szigetlakót, megszülni egy új,
. pirospozsgás Méloszt!
. Tán csak nem vetted el az eszünk, Uram?
. Tán nem haltunk meg, s a világ másik sarkából
. jöttünk kísérteni az éjszakában?
. Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Uram,
. irgalmazz!
. Keresztet vetünk, íme a kezünk - látjuk, látod,
. hogy keresztet vet, árnyékot vet a kőpadlóra -,
. méltó rá, Uram,
. hogy újra kenyeret dagasszon, bölcsőt ringasson,
. kést ragadjon, s felemelje a zászlót."
(ford. Szabó Kálmán)
Mit lehet ezután még mondani? Csodálom, hogy nem került színpadra, annyira adja magát - nem beszélve arról, hogy színleírással kezdődik mindegyik költemény, instrukciókkal a képzelet számára.
Talán még valamit az életrajzból.
Született: 1909. május 1. meghalt 1990. november 12. A görög junta ellenségként kezelte, hosszú éveket töltött internálótáborban, börtönben. Az 1967-es puccs után is letartóztatták, és csak nyugati írók-költők követelésére engedték ki a börtönből. Járt Magyarországon is, többek közt - hol másutt -, mint Beloianniszban.
"Hangosan ki kell mondani, hogy Ritszosz egyik legnagyobb és legeredetibb mai költőnk" - így értékelte Aragon. Ritszosz életművében az újkori Görögország történelmének talán legdrámaibb fél evszázada tükrözőik, tele a véres diktatúrák örök tanulságaival. Ha kellene, és lenne értelme, Radnótihoz, vagy Lorcához hasonlítanám.
------------
Feloldásképpen két verse.
Pók
Olykor egy teljesen jelentéktelen, odavetett szó
oly váratlan jelentőséget adhat a költeménynek -
mint ahogy ebben az elhagyatott pincében, ahová
réges-régóta nem ment le már senki, a nagy, üres
agyagkorsók
sötét peremén ez a pók mászkál értelmetlenül -
(neked értelmetlenül - de hátha őneki nem).
(ford. Somlyó György)
Nők
A nők olyan távoliak. Lepedőik jó éjt lehelnek.
A kenyeret az asztalra tették, hogy híjával ne legyünk.
S akkor eszünkbe jut a bűnünk. Fölkelünk ültünkből
s megszólalunk:
„Ma nagyon elfáradhattál” vagy: „Hagyd, majd én
gyújtok világot.”
S mire felemeltük a gyufát, ő már fordul is, és
megmagyarázhatatlan
vonzalmával megint a konyha felé indul. A válla
keserű kis domb, mely annyi halottat takar -
a család halottait, az ő halottait és a tiéidet.
Hallgatod a rozoga padlón reccsenő lépteit,
hallgatod a tányértartóban síró tányérokat, aztán
idehallod
a vonatot, amely katonákkal rakva a frontra robog.
(ford: Somlyó György)