Tortuga 2.

A riasztókrul.

Nehéz dolog ez a riasztózás. Az ember nem arra van szocializálódva, hogy mindent zárjon, csukjon, kódoljon, elrejtsen (tisztelet a kivételnek), idegen ez a mentalitás.

Kezdődött az autóriasztókkal, a kilencvenes években, akkor, amikor a yard határtalan tehetetlensége már meglátszott, de még mindenki azt hitte, majd kinövik. Mindannyian tudjuk, ebből mi lett. Akkor boldog-boldogtalan riasztót, immobilizert gyártott, szerelt, egyik gagyibb volt, mint a másik, de valamennyire működtek. Rendszeresen gondoskodtak róla, hogy erről a környék tudomást szerezzen, nem volt éjszaka, amikor ne szólalt volna meg egynek a riasztója, minden ok nélkül. Amelyiket vitték, azé nem szólalt meg... Ez technikai kérdés volt, a tökócsóért tökócsón beszerelt technika lázadása. Mára többnyire kinőttük.

Ma a lakás-riasztók korát éljük. Ez pedig macerás. Mielőtt kimegyünk az ajtón, be kell riasztani, aztán sipirc, már nem lehet visszaugrani valamiért. Ha megjövünk, a csomagot sincs idő lerakni a konyhaasztalra, mert ki kell kódolni.  Éjjelre beriasztani, hajnalban kiriasztani (ezt egyszer próbáltam meg a kávéfőző felé támolyogva egy hajnali órán, azóta megvárom, míg felébredek).

Úgy tűnik, ez így már túl sok tevékenység, túl sok rendszeresség, gondolkodás, megtervezettség. Ezért nem is szokott sikerülni. Bár a technikai berendezések jobbak, de a hozzáállás meglehetősen slendrián. Nem számít a zaj, a tönkrevert nyugalom, a riadt kisgyerek, az ideges kutya, ha megszólal, hadd szóljon, hát nem megint elfelejtettem? Naésaztánhátaztán.

A szemközti ház irodáját bérlők heti kétszer, zömében reggel hat felé, garantáltan megszólaltatják a kürtöt. A riasztójuk néha hétvégén is megszólal, akkor három órán keresztül vinnyog 120 decibellel (szubjektív becslés). Kérdem én, öt perc után már minek? A házban lakók közül négynek van, egyikük hetente ébreszt (amikor a kutyával sétálni indul, ő még alszik, a kutya meg nem szól neki, fene a pofáját).  A földszinti üzlethelyiség gazdája redőnycsattanással jelzi, hogy megjött, majd elfelejt kikódolni.

Szóval, jól elvagyunk itt egymással.

Ó, egek! - mondhatnám, a frappáns címfordításra, de biztos lenne valaki, aki megmagyarázná, ettől miért ülnek be többen a moziba.  Igaz, volt már rosszabb címadás is.

A film kiemelkedik a Clooney, a sármőr (nálunk Ocean... címen futott) sorozatból. Nekem a Jó estét, jó szerencsét című filmje ugrott be, mint amelyik hasonlóan sok gondolatot indított el bennem. (Azt is be kellene mutatni valamelyik országos adón, nem baj, ha az ember néha szembesül azzal, hogy mik voltak/vannak/lehetnek.)

Ebben a filmben ő az a munkatárs, aki állandóan utazik, és még élvezi is. Életcélja a tízmillió repült kilométer elérése, ami teljesül is a filmben. Évi 30-40 napot tölt otthon a leginkább egy modern garniszállóra emlékeztető, csupasz, rideg, személytelen garzonlakásában (a hűtőjében is csak "féldekásokat" tárol, mint a szállodai minibárokban).  Emberi kapcsolatai, barátai nincsenek, a családjával (két lánytestvér) is csak ímmel-ámmal tartja a kapcsolatot. Ennek ellenére teljesen elégedett, semmi nem hiányzik az életéből. Mígnem, egyszercsak.

Ez az egyszercsak Alex (Vera Farmiga zseniális alakításában), aki szintén sokat utazik, és akivel a kapcsolat csak visszatérő egyéjszakás kalandok sorának indul. Ez mindenkinek megfelel, amíg Ryan magával nem viszi őt a húga esküvőjére, és ott nem szembesül azzal, hogy van család, van fészek, vannak emberi kapcsolatok, van meghittség.

Ezzel egyidőben kap társat az útjaihoz egy huszonéves fiatal pszichológuslány személyében az utazásaihoz (Anna Kendrick, jó szerepben, ígéretesen debütálva). Ő az, aki akaratlanul is elindítja  a változást Ryanben a fiatal szemléletével, és azzal, ahogyan kiborul a barátjától kapott szakító sms után. A két nő beszélgetése a kapcsolatokról, elvárásokról, életcélokról és azok időbeli változásáról fordulópont a filmben és Ryan lelkében.

Vajon van-e számára kiút az eddigi életéből? Van-e feloldozás, lehetséges katarzis még ebben a korban, ennyi megkövült életvezetési szokás után? Képes lesz-e emberi kapcsolatokra? Én nem árulom el a válaszokat. A filmet érdemes megnézni, elmond pár értelmes dolgot a fontos és kevésbé fontos dolgokról, a rangsorolás fontosságáról.

Három nap múlva még emlékszem, mit láttam.

Ö is Anna Kendrick, hogy legközelebb is megismerjük :)

(biztos van, akinek ismerős a Twilight-ból)

Azt hiszem, Paul Simon dalában ez pont nem szerepelt...

Ez nagyon jó, indulok kutyát venni :)

Annó a nagyszüleink, szüleink (és természetesen mi is) úgy nőttünk fel, hogy rendszeresen beálltunk egy alkalmasnak tűnő sorba, amikor élre kerültünk, elővettük a bugyellárist, és szépen kiperkáltuk, amit kellett, majd boldogan távoztunk. Hej, azok a régi szép másfélórás sorállások karácsony előtt kenyérért, banánért, játékért... De most nem nosztalgiázni akarok.

Hallgatom az érdekvédelmis muksókat, milyen szomorú is most a nyugdíjasoknak ezzel a nullás jeggyel. Miért, kérdezem én? Mi változott? Sorállás: maradt. Megkapja, amiért beállt: maradt. Kinyitja a bugyellárist: nem maradt. Akkor?

Én pedig igenis tudni szeretném, hogy az állami cég által adott utazási statisztikából mi az igaz. Mert amikor vonat közelébe keveredek, pl. a déli határ mentén, ott átlag két utast látok a Piroskán, a statisztika szerint több az, csak ők nem fizetős utasok... Azt is tudni szeretném, hogy pontosan hány nyugdíjasjegy után kell jogosan utalni nekik a költségvetésből a kiegészítést.

Ha meg sokat köll sorban állni, akkor nem a nullás jegyet kell megszüntetni: tessék ott is kiállni az érdekekért, ahol kevés a pénztár: a szolgáltató szolgáltasson, ha esedezhetem... A jegykiadás nem győzelmi jelentés kérdése. A nyugdíjasban pedig legyen ennyi belátás, hogy ne engedje, hogy az ő háta mögött, rá hivatkozva bármit megtegyenek.

Pont.

Nem elég, hogy dolgozol mint állat, fizeted az adódat, aztán egy szép napon arra mész haza, hogy résre  nyitva az ajtód, belesve látod, minden a padlón, szétszórva. A yard készségesen kijön, vele két főiskolás, szakmai gyakorlaton, amire a te lakásod legközelebb sorra kerül, már ők mennek helyszínelni.

A szds. úr folyamatosan és fölényes hangon oktatja őket, pipiskedve lépkedve a földön szétszórt bizonyítványok, könyvek, bugyik között. Egyszer, amikor nem vagy bent, kihallod: "és hogy megnyugodjanak, lássák, hogy foglalkozva van velük, hallgasd meg a történeteket is", majd később: "úgysem találunk meg semmit". Elkönyveled, hogy megint valaki aki a te adódból nyegle sőt egyszerűen hülye, és elmész, beszerzed a legjobb riasztóberendezést, amit annak gondolsz - ugyan most értékektől üres a lakás, de a lepényhal elsőnek..., és az alsóneműid közötti turkálás lelkileg nagyon megviselt.

Egy ronggyá hallgatott lemezről...

Úgy adódott, hogy egy szabad, ám félárú estén kerestünk egy olyan vendéglőt, ahol még nem jártunk. A választás a Verne étteremre esett.
A hely a Váci utca közepén, ahol a mélytengeri búvár áll, ott van a pincében lenn. Este nyolckor alig voltak rajtunk kívül. Az ajtóban várt az ültető, és az  asztalunkhoz kísért, majd egy fiatal női pincér felvette az  italrendelést. Thummerer Tréflit kértünk, amit jól ismerek :). Hát, amit  kaptunk, az valami édes lőre volt, nem emlékeztetett az eredetire, a  borász megnézhetné, mit művelnek a nevében.
Az ételt kiválasztottuk, és megrendeltük, G egyből mondta a  desszertet is, én csak az étel után választok.
Kacsasültet és birkát kértünk. Mindkét étel jól volt  elkészítve, finom, volt, ízlésesen tálalva, abszolút elégedettek  voltunk. Amint letettük a villát, jött a pincér, és egy szó nélkül  elvitte a terítéket, majd egy-két perc múlva hozta az egy édességet.  Emlékeztettem, hogy én is választanék, ja, mondta és hozott egy étlapot.  Kértem, kaptam, somlói volt, nem sok jobbat ettem nála, ha nem is volt  tökéletes (kicsit formabontó volt rajta az öntet, de rendben volt).
Amikor végeztünk, egy másik pincér leszedte az asztalt, ő  megkérdezte, ízlett-e. Kértük a számlát, majd még egyszer vagy öt perc múlva - sok dolguk pedig  nem volt.
Ez volt a Váci  utcai turista-futószalag, ami azért furcsa, mert kevés vendég volt, a pincérek ültek és beszélgettek, valamint két éve a szomszédos Steak-house-ban nagyon pozitív, a mostanival ellentétes tapasztalataink voltak. A Verne konyháját ajánlom, a  hely belső kialakítása különleges, de nem minőségi, kopik és törik, a konnektor szigszalaggal van reparálva, a felszolgálás  pedig személytelen, gépies, az áraival nem arányos a figyelem, amit rád fordítanak.

Ez az a hely, ahol kétszer voltunk (mit tegyek, vannak elvárásaim).

Bezzeg szombat éjjel a Szlovák! Hiába, a tradíciók...

Ritkaság az életemben, hogy egy magyar filmet ennyire a premierhez közel nézzek meg. Most mégis így alakult, és nem bántam meg (nyilván az sem mindegy, kivel tölti az ember azt az estét és mozielőadást, valamint, hogy mit vár az adott alkalomtól). Előrebocsátom, hogy hivatásos fanyalgó vagyok.

A film nem változtatta meg a mai magyar vígjátékokról alkotott véleményemet, habkönnyű, romantikus vígjáték, némi dramaturgiai hiányossággal, pár eredeti poénnal, jó színészekkel, néhol magyaros megoldásokkal.

A négy lányra van felépítve a film, mellettük mindenkinek epizódjai vannak, talán az úgy tűnik, elengedhetetlen maffiózó-vonal szereplőit leszámítva (akiknek a filmeken sosincs semmi kapcsolatuk a politikával, megnyugtató ezt látni...).

Az egyikük esküvői előkészületeinek - az utolsó nap egyébként is őrületbe hajló - eseményeire épül a film. A menyasszonynak és három barátnőjének a feladata elhozni a banki trezorból a vőlegény családjának ősi gyűrűjét, de köszönhetően pénzszállító cég fegyelmezetlen/képzetlen, de nagyon is ismerős alkalmazottainak, a gyűrűt elrabolják tőlük.

Juli, (Hámori Gabriella) a menyasszony visszamegy az esküvőre kibérelt kastélyba, tartani a frontot, a többiek pedig elindulnak visszaszerezni a gyűrűt.

Edit (Nagy Ilona) testőrként dolgozik, elvileg ő adja az esélyt az akció sikerességére.

Adrienn (Szávai Viktória) főzőműsor-vezető, nárcisztikus személyiség, az ismertsége érdekli a legjobban.

Zsófi (Gallusz Nikolett) szobrász, különösebb személyiségjegyet nem írtak neki, ennek ellenére nem szürke a többi lány mellett, köszönhetően a színész beszédes arcának, szemeinek, karakterének.

Persze mind a négyen - a várakozásokkal ellentétben - egyformán hozzátesznek a sikerhez, összefogásban az erő (vagy ne aktualizáljak?)

A botcsinálta maffiafőnök (Seress Zoltán) a kastély tulajdonosa, aki tulajdonképpen egy, az élet által meggyötört milliárdos, csak a volt szerelmét akarja visszaszerezni mindegy, milyen áron. Nagyon hihetően játszik, hol vígjátéki, hol tragikus az előadása, látszik rajta a színházi múlt. A sameszai ügyetlensége, bumfordisága rengeteg vígjátéki vagy annak szánt fordulatra, gegre ad lehetőséget - kár, hogy eredeti nem sok van köztük.

Jó volt még a taxist játszó Scherer Péter, Tordai Teri (kell-e mondani) az anya szerepében, bár a forgatókönyv nem kényeztette el.

Abszolút hiteltelen volt a színházi jelenet, valamint az elrabolt lányok produkciója- beleértve Adriennt is, ember, nő elrabolva, megkötözve, bezárva így nem viselkedik (kivéve, ha tudomásul veszi, hogy ő egy tárgy, amivel az aktuális tulajdonosa úgy bánik, ahogy akar), de a jelenetek kellettek a csúcspont előkészítéséhez.

Még a reklámról. Szerintem a Lajtán túl is szponzorálnak vírusirtók, csokigyárak filmeket, de ott valahogy nem írják elő, hogy a filmben x alkalommal, y percen keresztül bele kell tolni a darabot a képünkbe. Pl. a film legelső jelenete tökéletes, mert mindenki azt hiszi, hogy a vetítőgép vagy a gépész hibájaként került ki a kis ablak a vászonra, de az okozott meglepetés és derültség hatását később az erőszakosan reklámozó jelenetek lerontják. Szerintem. A csoki rosszabb volt ebből a szempontból, a vírusirtó pont az elfogadhatóság határán mozgott.

Az viszont nagyon tetszett, hogy Eger meglehetős hangsúlyt kapott, a főtér, a vár, a környéki kis utcák, a hangulatos részek, mindezt nem tolakodóan.

Összefoglalva nem rossz filmet láttunk, egy estét megér, a szórakozás, nevetés garantált, és ha nem vagy kritikus alkat, bosszankodni sem fogsz.

A végén a dal váratlan ráadás, nem illik bele a film sorába, de mivel a násznépnek a szeme sem rebben, és az előadás jó, hát élvezzük:

Másnak is van véleménye.

Azt mondja a szpíker az olimpiai közvetítésben, a hóállapotokon és -minőségeken, -állagkülönbségeken meditálva, hogy ezen a waxmesterek tudnak segíteni. Nehéz neki, mert nincs hetvenféle szavunk a hóra színére, és ki tudja mennyi az állagára, mint az eszkimóknak, de azért megpróbálja érzékeltetni, milyen nehézségekkel küzdenek a versenyzők.

Ha én waxember lennék...

Ismernék minden waxot, kencét, olajat, cápazsírt az elitcégek elitgyártmányaitól a távol-keleti egzotikumokig. Tudnám, melyik az az adalék, amelyiktől ott tapad a léc, ahol kell, és ott siklik, ahol lehet. Boszorkánykonyhát vezetnék, titkos receptekkel, fogásokkal.

Meg lenne minden szerszámom, gyémántfejű, különleges kiképzésű, rovátkolós, marós, húzós-vonós. Lenne olyan is, ami csak akkor kerülne elő, amikor senki nincs a közelben, gyengéden fognám, és óvatosan használatba venném.

Lennének kis fogásaim, hatékonynak gondolt módszereim, egyedül üdvözítő sorrendjeim, babonás lennék, amennyire csak kell és lehet.

Imádnám a léceket, vérezne a szívem minden karcolás, csorbulás, lepattanás, ütődés miatt. A versenyek alatt ki sem jönnék a kuckómból, ne is lássam, mit művelnek velük a versenyzők.

A verseny után éjjel felkelnék, beosonnék a lécekhez, arcomon kis mosollyal végigsimogatnám a talpukat, és nagyon, nagyon büszke lennék.

Ez ugyanaz a nő lenne? A hangja igen...

Ha én egy metró-nemépítő politikus lennék, nem siránkoznék azon, hogy egyszer másfél óra az út a munkahelyemre. Nekem minden nap annyi. (Egyebekben jogos.)

Nagyon szeretném, ha csakúgy, mint Anyukám, ebben a korban olyan szellemi és testi frissességgel rendelkeznék mint ő, aki ma közölte a telefonban, hogy "ja, mondtam már, hogy jelentkeztem egy nettanfolyamra?"

Kb. fél éve van számítógépe, internete, naplót ír a gépen, levelez, de azt mondja, a keresésben vannak hiányosságai.

Akkor pedig valamit tenni kell, nincs mese.

A botlábúak népes csapatát gyarapítva, néha felhorgad bennem a vágy, hogy ha társaságba megyünk, akkor ne a parkett széléről irigyeljem az önfeledten táncolókat. Ebben persze segítségemre van G is, aki szeret(ne) táncolni, nyilván nem teljesen mindegy, milyen partnerrel.

Egy különleges ajánlat, a leírt módszerek talán nálam is hatnának...

Két tanfolyamot végigszenvedtem már életemben. Most, hogy újra felmerült az ötlet, végiggondoltam, miért is nem váltak be nálam, miért tudok ma kevesebbet mozgásból, mint azelőtt tudtam - kis túlzással élve.

Mindegyik tanfolyam ugyanarra a kaptafára épült. Az elsőben még kályha is volt, az a hagyományos, iskolákban régenvolt szegecselt lemez dobkályha, alacsony, mindig morgó fűtőbácsival, porral, széngázszaggal. És valóban, mindig onnan indultunk, nem mintha ennek jelentősége lett volna.

A második úgy tíz éve volt, közelünkben szervezték, egy vájtlábú ismerős pár ajánlotta, mint naggyonjó oktató, kis csoport, na itt még ti is megtanultok szöveggel.

A fél év alatt, amíg jártunk, minden órán más táncot tanultunk. Ha kihagytam egy órát, munka, utazás, család miatt, akkor esély nem volt bepótolni. A másfél órás foglalkozás elején átvettük az előző heti lépéseket, majd a második felében megtanultuk a következőt. Nekem, mint címzetes falábúnak ez édeskevés volt, még úgy is, hogy a ritmusérzékem jobb, mint a zenei hallásom. Akkori feleségem sem a géppuska-lábáról volt híres, hát ketten bénáztunk.

Tehát a tanulság - már ha beszélhetünk ilyesmiről. A harmadik tánciskola, ahová beteszem a lábam, olyan lesz, amelyik egy félév alatt nem akar, csak két, maximum három táncot megtanítani. Az egyik legyen a keringő (bécsi, természetesen), a második pedig a rock. A harmadikat rájuk bízom. Kb. ennyi az, ami fél év alatt belémszivároghat, megfelelő szorgalommal, kitartással, lelkesedéssel. Ez igazából nem is tánciskola, hanem valami klubest-szerűség, ahol nem nyaggatják a delikvenseket az egy-két-csa-csa-csa elsajátításával, a tangó (imádom nézni) lépéseivel, melyik buliban is fogom használni?

Egy tánctanárnak ez olyan lehet, mint a matekosnak egy végig bukdácsoló diákot felkészíteni érettségire: nem a szakma csúcspontja, de van benne kihívás. Én még motivált is vagyok.

Még pár év, és a nyugdíjasklubban szeretettel várnak :)

A hétfő egy különleges nap. Valahogy mindig rosszul esik kimászni az ágyból, és összecihelődni, elmenni a munkába, de a hétfő, az még ebből a sorból is kilóg.

Nincs is mihez hasonlítani azt az elveszettség-érzést, azt az engem-nem-szeret-a-világ-érzést, ami csak hétfőn tudja elfogni az embert.

Garfield-nél olvastam egyszer, sajnos nem találom, de pontosan emlékszem:

(Sóhajt) Tavaly 313 jó napom volt!

De egy sem esett hétfőre...

Más is így van vele...

Mások szerint:

Koltai Tamás: Varázsunalom (nagyon koltais)

Fáy Miklós: Képszerűen ésszerű (korrekt, mint Fáy általában)

Csáki Judit: Nem-vidám sztori (nekem tetszett)

Brünnhilde: Varázsfuvola, avagy miről álmodnak a kamaszok (hozzám a legközelebb áll most)

Lehet, hogy össze leszek önhatalmúlag zárva a bölényzettel, de itt kéne még pár szavazat.

Na csak mert kíváncsi vagyok.

Volt pár jó napja Budapestnek: a hó eltakarta a koszt, a kutyasz*rt. Sőt, amikor már nem esett, de még hideg volt, akkor is nyugodtan közlekedhettünk a járdákon: a kutyák valamiért jobban szerettek a hókupacokra tojni, mint a csupasz aszfaltra.

Minden jónak megjön a böjtje egyszer: a hókupacok elolvadtak, helyükön irgalmatlan mennyiségű kosz maradt, és nagy koncentrátumban a kutyagumi.

Én ma kettőbe léptem bele. Hol van már a nekibuzdulás, a terézvárosi kutyák felsőbbrendűsége, a nylonzacskók?

Ezt hozták az első tavaszi szelek. Azért legyünk optimisták.

A nőiség az, a mely a szivet és a lelket átszellemiti, s az emberi kebelbe a nemes érzéseket ülteti, a szellemnek belső egységét a sziv melegségével özönli körül, s feléleszti a költőiséget, a mely a sziv nemesitésére vezet és elöli a lélek gyötrelmeit.

A nő, ha a sors lesujtja a férfit, annak vigasztalójává válik, a nő az, ki a szomorusággal telt életet örömre varázsolja. A nők a mi földi isteneink, ők szövik boldogságunk arany szálait, könnyítik az élet terheit.

- Tehát minden mozzanat, a mely a nőt környezi, érdeklődésünknek főtárgyát képezi. Ilyen a mai nap, a melyen ő nagysága P. Zsuzsanna becses nevenapját ünnepli.

Tisztelettel hajlunk meg tehát e napon, becses nevenapján. Teljes szivemből kivánom, hogy az ég drága életét az emberi élet minden boldogságával füszerezze, friss jó egészséggel áldja meg s engedje teljesedni szive vágyait, Isten éltesse.

(A magyar toasztok könyve, irta Kátay A., nyomatott Kálmán M és társainál, Budapest, V., Vadász utcza 32., év nélkül)

Utazni jó.

Ismeretlen, legfeljebb képeslapon látott helyekre. Mindig máshová, más tájakra, más vidékekre, más emberek, más szokások közé. Elég, ha utazol száz-százötven kilométert, és mintha már nem otthon lennél - vagy mégis, de ez nem a Te konyhád, nem a te környezeted, ismerős és idegen egyszerre. Amit ott töltesz időt, az a tiéd, és amit magaddal hozol, azzal több leszel. Nem kell felkészülni, elhatározni, megtervezni, elég egy hirtelen gondolat, és mehetsz, hiszen várnak, számítanak rád, beszélik a nyelvedet, segítenek, szállást kapsz, vacsorát.

Nektek négy nap egy városban térdig járt lábakat, múzeumi belépőket, parti láblógázást, eldugott reggelizőhelyeket, esti sörözést jelentenek, áruház, mall, bevásárlóközpont kizárva, előtte a téren ülni, az igen, figyelni a népet, a hullámzó tömeget, milyen jó, hogy nektek most nem kell rohanni, nincs munka, nincs kötelesség, nincs ki jön ma vacsorára, mit főzzek neki, lazulás van, jóleső fáradtság van, nagy alvás van, élmények vannak, sűrű kattintások a géppel, elkapott arcok, tornyok, vízköpők dokumentálása.

Jegyet veszel, utat foglalsz, szállást keresel, bedandbreakfestekkel levelezel, válaszul elutasítást, elfogadást, és sokszor kedves mondatokat kapsz, időjárás-jelentést, tanácsot az útra, a mit vigyélre, mint egy nagy család. Ha hasonló stílusban válaszolsz, a nyárig még több levélváltásra számíthatsz. Készülsz, tervezel, számolsz, próbálod kitalálni a tutit, de úgyis úgy lesz jó, ahogy lesz, olvasod az útikönyvet, keresel könyvet egy táncról, egy festőről, tematizált olvasás.

Azt veszed észre, hogy a két hét útból észrevétlen két hónapot csináltál, otthon a géped előtt, az ágyban olvasva elalvás előtt, képeket gyűjtve, vasúttársaság honlapját böngészve, ismerőst faggatva.

A két hét egy pillanat alatt el fog röppenni, rövidebb lesz, mint bármikor, és tudod, hogy egész télen annak a képei fognak pörögni a monitorodon, ha egy percig nem nyúlsz semmihez. Vissza fogtok vágyni, esténként eszetekbe jut egy-egy pillanat, megbeszélitek, emlékszel? - fogod meg a kezét, válladra hajtja a fejét, és otthon vagy.

A Magyar Királyi.

Ennyiből még nehéz kitalálni, hogy ma a Postát szeretgetem (érted haragszom, nem ellened, mondhatnám a költővel).

Tértivevényes levelet kaptam. A történet szempontjából irreleváns, hogy éppen itthon voltam-e, mert a kézbesítő meg sem kísérelte a munkáját végezni: kézbesíteni. Ehelyett olvashatatlanul kitöltve bedobott egy értesítőt, amiből csak a 'honnan jött' kérdését nem sikerült megfejteni (jó, én sem írnék szebben a bőrtatyón, a térdemen egyensúlyozva az egész miskulanciát, féllábon balanszírozva közben).

No, akkor kézbesítek én. Irány a posta, megszerzem a levelet, és hazaviszem. Mindezt teljesen öncélúan, a saját megnyugtatásomra, önmagamat megjutalmazva a végén. Ha mással nem, az akadály legyőzve lelki jóérzéssel.

Már messziről látom, hogy valami más a postán, mint eddig, az ablakból hatalmas tömeg feketéllett. Belépve láttam, hogy bevezették a sorszám szerinti hívást, mint a bankokban, okmányirodákban. Ami egyfelől nagyon jó és hatalmas előrelépés, de pl. tuti, hogy lottót venni ezentúl nem oda megyek. És a 'letéti küldemények' ablaknál (szegény külföldi, van szótár, amelyikből ki tudja sakkozni, hogy hova álljon?) nem változott a világ ekkorát. Ott csak kitettek egy táblát, hogy itt kell várakozni, így a két ablakhoz egy sor alakul, nem kell lutrira tennem, melyik lesz a gyorsabb. Igaz, az egészséges néplélekért mozgalom megint szenvedett egy csorbát, mi pótolhatja azt az örömet, amit az 'én sorom gyorsabb' érzése okoz?

Amíg sorban álltam, öten voltak előttem, ketten próbálkoztak beállni az ablakhoz, nyilván a hülyék állnak sorba, a többiek odamennek, hiszen csak egy ember áll ott, nem? Aztán meresztünk csodálkozó szemeket kölcsönösen, hogy hogy lehet valaki ilyen pofátlan. Ő, a tolakodásért (még akkor is, ha figyelmetlen volt, akkor azt adja elő hihetően), mi a sorban, mert megzavartuk köreit szegénynek.

Aztán minden vidám sorállásnak vége szakad egyszer, eljutunk az ablakig. Nem tudom, a világ más részein ez hogyan működik, de biztosan nem így. A cédulámmal és az igazolványaimmal a kisasszony felugrik ( az utóbbi azért kell, mert ő sem tudja elolvasni az értesítőről a nevemet), és a hátsó polcon elkezdi az abc rendbe sorolt fakkokban a keresgélést. Háromnak a tartalmát is átszálazza, mire rájön, a másik szekrény abc rendbe sorolt fakkjaiban kell keresni.Ha mázlink van, akkor végre megleli. Ha nem, közli, hogy újra kivitte a kolléga! (Minek? Levegőre vágyott a levél? Úgyse csönget fel, a feljövésről nem is beszélve. Egyébként lemennék érte a kapualjba, ha szólna.)

Mondom, már visszajöttek a kollégák, itt kell lennie. Eltűnik a diadalmas mosoly, már megint egy okostojás. Hogy ezek mindenhez értenek - (ugye, mit tesz a középeurópai levegőn szocializálódás? persze ő is ilyenné válik, amint kikerül a kalitka mögül, de erre most ott nem emlékszik), felemeli a fenekét és elmegy egy bazi kartondobozhoz. Abban további kisebb dobozok, -hol a Sanyié? - morogja, majd kiemel egy köteget. Elolvassa az utca-házszámot a lakcímkártyáról, és lapozni kezdi a borítékokat.

Megvan - én gondosan elfojtom a megkönnyebbült naugye érzést az arcomon, és szolgálatkészen felkapom a tollat, haladjunk, ne tartsuk fel a sort. Jönnek az aláírni valók, sorban kettő is, az aláírásom alá a név nyomtatott betűvel is - minek, amikor ő írta fölé a személyi igazolvány számomat, és én vagyok a címzett személyesen, de a szabál az szabál.

Végül minden klappol, kitolja a borítékot, fakkba tolja a tértivevényt, fiók tetejére rakja az elismervényt, és elhajol, hogy kilásson mellettem: Következő!

Már megint a hó (csak a baj van ezzel, őseink nem mérték fel kellőképpen a jelentőségét, és nem haladtak tovább az olajfaligetek felé, belekényszerítve a magyar népet ebbe a borzalomba...)

Itt vannak például a háztetők.

Tudjuk, az IKV-s idők mulasztásai, a lakók finom kényszerítése a lerobbant házak tökócsóért megvásárlására meg hasonlók. De azóta testvérek közt is eltelt vagy 15 év, ami már egy ház életében is idő. Ezalatt kellett legalább egyszer ereszt csináltatni, kevésbé szerencsés háznál, vakolatot, stukkót leverni/javítani, tetőbádogot igazítani, cserepet/palát pótolni stb. Tehát ezer módja-oka lett volna annak, hogy a hófogókkal is kezdjenek valamit.

Őseink, okulva a telekből a fagyokból, a hó ismétlődő megjelenéséből, jól kitalálták az itthon alkalmazható, funkcionálisan minden elemében megfelelő tetőrendszert. Működött is ez a dolog sokáig, a tömeggyártás kezdeteitől a gyárak igyekeztek kiszolgálni a visszahatásszerűen megjelenő igényt. Nem is volt divat az ántivilágban ilyen kiírásokkal feltűnősködnie a háziúrnak, hogy "Hóveszély! A tető alá állni veszélyes!" vagy ha ki is írt hasonlót, az biztos, hogy a következő télen erre már nem volt szükség: még éltek a polgári erények, mindenki megtette a maga helyén azt, ami a legjobb tudása szerint tellett, és azzal a biztos tudással hajtotta este nyugalomra a fejét, hogy ezt más is így teszi.

Bezzeg ma, megmutatkozik a haladás. Internetes bejegyzésekben szidjuk a havat, és végítéletet vízionálunk. A ház előtt csak szerencsés esetben takarítjuk a havat, családi házra, város terepjáróra, Lamborghinire (!), fűtött garázsbejáróra futja, de arra már nincs fél óra, hogy a ház előtti járdáról eltolja a havat (Címet azért sem írok, sétáljatok bármelyik kertvárosban). Szerencse, hogy a lakótelepek építésekor előrelátók voltak, mert a fűtéscsövek felett az ötven centi hó is eltűnik egyetlen éjszaka alatt, és akinek szerencsés az útvonala, az száraz járdáról sajnálhatja a többieket.

No és a házfalra is gondosan kikerülnek minden évben a figyelmeztető lapok, van, ahol már táblák, sugallva az állandóságot, a fátum erejét. A középületek sem jobbak a deákné vásznánál, az ötkerben is találni - még nyáron is - figyelmeztető táblákat miniszteriális, bírósági vagy önkormányzati épületeken.

Az előbb jöttömben láttam egy szegény Suzukit, amelyik igencsak megjárta: teteje, motorháza behorpadt, szélvédője behorpadt a rázúduló hótól. Azon a házon minden télen, ha leesik a hó, megjelenik a kiírás: Hóveszély! Ezzel (elvileg) elvesz a közterületből vagy harminc méter járdát - gyalogosan legalább olyan veszélyes alatta menni -, és kb. hat parkolóhelyet. Az önkormányzatot ez nem érdekli, előbb szab ki a ház tűzfalára a szomszéd udvarból felfutó vadszőlő által meglazított vakolatdarabok okozta tetőcserép-törés miatt bírságot az egészhez csak a tűzfalát adó házra, mint odafigyelne ilyen dolgainkra. Nem tudom, mi lesz a vége, ki fizeti a "révészt". Az igazságérzetem azt diktálná, hogy a ház, akármit is ír ki, hiszen notóriusan elhanyagolja a 'jó gazda' kötelezettségét.

De ki merné azt ma, itt és most, megjósolni, hogy mit ítélne egy bíróság? No, és a fellebbviteli? Ennek is köszönhető, hogy a kötelezettségek letudhatók egy kicelluxozott papírlappal...

Ma reggel összefutottam a Kaisersben Z-vel, akinél évek óta vásárolom a piacon a zöldséget-gyümölcsöt.

Persze, hogy a Valentin nap. Nézem a kirakatokat, pár éve ilyenkor már a nyulak nyomultak ezerrel, de most már helyet követelt magának a Bálint is a karácsonyi őrület meg a tojások közt. És ez kikényszeríti az ellenállókból is, hogy észrevegyék, ne hagyhassák figyelmen kívül, kiköveteli a valamilyen szintű alkalmazkodást. Pillants csak a freeblog csíkjára... Mondhatjuk, megbeszélhetjük, hogy ugye, ez nem az a nap, inkább, amikor találkoztunk/az első szex/az eljegyzés/a házassági,/a bármi más, ugye, de aztán jön a megalkuvás, na, csak valami kicsi, milyen az már, hogy mindenkit, csak pont az én kedvesemet nem? (Tisztelet a kivételnek.)

Blogok tucatjai foglalkoztak különféle aspektusból ezzel a nappal, volt 'ezt vedd meg' blog, volt 'így lehet low budget' blog, 'egy apró figyelmesség' blog. Meg még ki tudja mifélék. Végülis, ez a nap van, a nők nagy része várja, a férfiak becsülni sem merem mekkora része szerint miért is ne, hisz' szeretem, meg miattam gyűlnek a ráncai, hát megérdemli, hogy elmosolyodjon, odabújjon (és ez nekem is jó, nem elhanyagolható módon). És ez így jó. Egyébként vehetsz bármit, szívben végződő hurkapálcát, szál rózsát, lufit, szívesített ferrerót, 3D szívpuzzlét vagy repülőjegyet - a legjobban a papucsából, pénztárcájából, laptopjából, párnája alól, fehérneműs fiókjából kikandikáló céduláknak, vallomásoknak örül, szívvel vagy anélkül (ismét tisztelet a kivételnek).

No és a filmforgalmazók ügyességét dícsérő, Valentin nap című film a mozikban. Mi is elrobogtunk rá, alig volt jegy fél ötre, amikor kijöttünk, a hetesre már csak az első sorokban, nagyon kapósnak bizonyult. Egyébként pedig maga a film az Igazából szerelem gyengébb utánlövése, sok kis szál, amelyek hol egybeérnek-fonódnak, hol nem, hol hepienddel végződnek, hol nem, hol érdekesek, hol nem. Mindenesetre viaszosvászonra vetíthették, mert nem ázott át... Megnyugtatásul: bár nagy számban ott volt az 'I hate Valentin-day' klub nőtagsága, sok pasi kísérte el kedvesét a filmre, és nem menekült el senki közben.

A filmben sok ismert és kedvelt színész jelenik meg, Julia Robertstől (villanásai vannak) Anne Hathaway-n keresztül (ő elég sokat szerepel, és hihetően játssza a hiába tudom nem hiszem hogy megcsalnak de aztán szembe kell nézni vele szerepet) Hector Elizondoig (ki ne emlékezne rá a Neveletlen hercegnőből vagy a Pretty womanből?), na és ki ne hagyjam a Grace klinika két sármos sebészét, Patrick Dempsey-t és Eric Dane-t. Szóval mindenki megkapja a magáét. Ügyes mix: mássággal/felvállalással, megcsalással/háromszöggel, keserves szingliléttel, kései vallomással/megbocsátással, leleplezéssel és elfogadással, bimbózó lehetőséggel, lovagiassággal és szemétséggel, minden a megfelelő mennyiségben. Újabb lépés a számítógép által írt forgatókönyv felé :). Egy nézést megér, a Kedveseddel, de pár nap múlva nemigen emlékszel majd a filmre - csak az együtt töltött két órára. Meg arra, akit valamelyik szerep eszedbe juttatott.

Legyen szép Valentin napotok - töltsétek azt akár pasival,nővel, gyerekkel, szülővel, baráttal.

Végre megint valami nagyszabású sportesemény, pár nap és kezdődik a téli olimpia Vancouverben (jelzem, ez is egy olyan pontja a világnak, ahová még el szeretnék jutni, örökké fogok élni, ha minden ilyen vágyam teljesül).

Már egyébként is vártam, várom, és ebbe a várakozásba nagyon jól beleillett a hír a magyar delegáció elutazásáról. A hír végén, a küldöttség összetételét hallva azért csak felkaptam a fejem.

A téli olimpiai küldöttség: 16 versenyző, 20 kísérő. Nyilván, az egyébként is átütő sikerű magyar sportdiplomácia újabb látványos akciója, jusson mindenhova valaki, aki segíti a versenyzőket (csak pl. amikor a kéziseknek pszichológus kellene, akkor néznek össze zavartan, ja, az nem kell, nem is hoztunk...).

Csak nekem jut eszembe a -megengedem, demagóg- párhuzam a Los Angelesi olimpiával? Az, ahol a Nagy Testvérrel együtt masírozva, a sportolók biztonságára hivatkozva nem vett rész az ország? A sportolók persze vígasztalódhattak egy Szpartakiáddal - az olimpiákon elért érmeket fejből soroló olimpia-fanok nyilván az ott elért sportsikereket is fejből tudják.

Viszont, halált és veszélyeket megvető bátorsággal akkor is volt magyar delegáció: dr Buda István vezetésével "sportdiplomáciai küldöttség" utazott oda. Képviselték a ... mit is? Hiába, már akkor is nehéz kenyér volt a politikusé.

Egyébként pedig: HAJRÁ, MAGYAROK!

Demagógiához közhelyes mjúzik dukál :)

Az elmúlt időszakban több esetben is előfordult, hogy 'büntetésből' szolgáltatót váltottam, általában az ügyfélszolgálat, vagy valami hasonló szokta kiverni a biztosítékot, ilyenkor felkerekedek, és úgy, hogy azért ne járjak anyagilag rosszabbul, átteszem magam máshová.

Volt benne internet-szolgáltató, bank, lakáshitel (ezzel többszörösen is jól jártam).

Amit furcsállok, az az, hogy egyik sem kérdezte meg, miért. Megpróbáltak lenyúlni még búcsúzóul, amit igyekeztem nem hagyni, de az ok sosem érdekelte őket. Pedig mindnek lett volna mit mesélnem, letagadott üzemszünetről, a nyilvántartásukban váratlanul megjelenő hűségidőszakról, ügyfélszolgálatról stb.

Éreztem én, hogy le se sz@rnak...

No, milyen tökjót találtam...

A WC-khez utólag mellékelem a Buckingham palota (múzeumának) mellékhelyiségét, na valami ilyesmi a mérce. Ha az angol királynénak jó :). Naná, a lefolyókban a dugók is mind megvoltak!

Janus Pannoniust vettem le a héten a polcról.

Az udvaroncok szerencséjének forgandóságáról.

Azt, kit imént felemelt, most mélybe taszítja az udvar,
És aki tegnap alul volt, ma felülre kerül.
Fortuna játszik-e így, sorsunkkal töltve a kedvét,
Vagy tán önsorsát így szedi rá a király?

(Ford. Fodor András)