Tekintettel a közelgő Valentin-napra, adok egy linket, ahol nagyon jó ötleteket lehet találni-látni (vásárolni már késő).
Teszem ezt részben azért, nehogy kilógjak a mainstreamből.
Másrészt pedig kapjatok már valami használhatót is ennyi szóf*sás után :)
Sátánka plüssből van, és egy fekete szivet tart a kezében. Ha nem hagyjátok az utolsó napra a gondoskodást szeretteitekről, még elcsíphettek egy utolsó darabot valamelyik virágosnál! (Lásd még: Sátánisták Valentin-napja)
Vagyunk egy páran ebben az országban, akik már hallottak arról harangozni, hogy a konyhasóval való csúszásmentesítés nagymértékben káros a környezetre. Gondoljunk csak az Andrássy-úti fákra, vagy a Margit-hídi lámpaoszlopokra. Azt is tudjuk, hogy vannak alternatív megoldások, még ha nem is láttuk alkalmazni azokat.
Hát ez az. Gyanítom, nem csak a szakmai szempontok okozzák, hogy mindig a könnyebb megoldáshoz nyúlunk, hanem az anyagiakra való hivatkozás, a nemtörődömség, és néha a gondolkozás-képtelenség, vagy egyszerűbben butaság. Pedig ott a történelmi példa, a nem kívánt város újjáépülésének megakadályozása a területének sóval való behintésével.
A jövő téltől - elvileg, mert ne feledjük, hol élünk - tilos lesz a konyhasóval történő sózás. Sajnos kormányrendelettel nem lehet szemléletet váltatni az emberekkel. Aki a hószobrot elcsórja, hogy otthon nézegethesse, az a fákra, autókra, kutyákra sem lesz tekintettel. Bár ne legyen igazam.
Az okot erre a posztra két momentum adta. Az egyik, ahogy a környezet-tudatosságát fennen hirdető multi épülete előtt a járdát a két cégemblémás munkásember tisztította. A 20 kilós sószsákot lefektették, lapáttal felnyitották, mint a cementeszsákot szokás (meg sem fordult a fejükben, hogy maradhat is belőle...), és kis műanyag szemeteslapáttal "terítették".
Tették ezt olyan határtalan mértékű dilettantizmussal, hogy egymástól kb egy méterenként szép íves, kövér sókígyókat formáltak, közbe pedig nem jutott egy szem sem. Ki ne látott volna embert, aki tudta, mit csinál, és a lendítés nyomán az anyag egyenletesen beteríti a felületet? Nem ördöngösség, igazán. A mellékelt képen is: önti, nem legyezőszerűen teríti.
A másik még rosszabb. Nem kevés pénz(ünk)ből felújították az Északi összekötő vasúti hidat. Majdnem, mint újkorában :). De az átvezető járdán fél centis egyenletes rétegben el van terítve a só! Gondolom, valakik fogadtak, meddig bírja a híd. A kutyát sem lehet átvinni a szigetre, annyira brutális mennyiségben van szórva. Őrület.
Ne mondjátok, hogy nem szóltam.
A debreceni MODEM Megváltók című kiállítása kapcsán láttam Marc Quinn két szobrát, a Szfinx és a Victory címűeket:
.jpg)
Tetszettek, mert megfogott a hajlékonysága, a kivitelezhetőség határán elkapott mozdulat, a kitekeredéssel ellentétesen nyugodt arc, a szobor anyagának szinte bársonyos finomságú kidolgozottsága, a lábak légiessége.
Mit is mondott az öreg székely? "Hát ezt már azért én sem gondótam vóna!"
(De minek a tűsarkú?)
Ha már Marc Quinn, volt Angliában egy szabadtéri szoborkiállítás, sajnos csak neten láttam, ott egy - másként - meghökkentő szobra volt, a Planet.
És bár nem Marc Quinn, de ő is készíthette volna a harmadikat :D
A fotó Thomas Rusch munkája. Az oldala is pöpec, a portréi megtekintésre érdemesek.
A nézgelődéshez kis talpalávaló:
Naponta átélve azokat az apró bosszúságokat, amelyek olyan sikeresen megkeseríthetik az ember szája ízét a legszebb időszakokban is, úgy gondoltam, kiírom magamból ezeket.
Mi sem egyszerűbb, mint a honi WC-k állapotával kezdeni, de csak azokról beszélek, amelyek - elvileg - jó kezekben vannak.
A másutt jól bevált technikák ebben az országban szemmel láthatóan csődöt mondanak.
Hiába fizetős, attól a pályaudvari toalett az aluljáróig szaglik. Igaz, a szagba jó adag fertőtlenítőillat is vegyül, de ettől még nem válik bizalomgerjesztőbbé a helyiség.
Hiába óránként aláírós, ebből nem következtethetünk a tisztaságra. Pl, csak, hogy látható legyen, mire gondolok. A 47-es úti MOL kútnál a fali ív minden órában alá van írva, mintha takarítottak volna, de annak nyoma sincs, a bűz és a ragadás mindenhol. A MOL kutaknál általában sincs rendben a dolog, az M1-en a Marche alatti 200Ft-os klozett is minősíthetetlen (de legalább a kávé árába beszámítható).
Ennél csak az AGIP-ok rosszabbak. Ott még nem találtam olyant, ahová ráérősebb ember betenné a lábát, komolyan a régi vasútállomási wc-k feelingje lengi körül - és ezzel mindent elmondtam.
A gyorsétkezde-láncoké elmegy, kivétel a Bábolna melletti, de ott az asztalok, a padló állapota is elfogadhatatlan, csodálom, hogy még nem vonták meg tőlük a jogot.
A zene jó, de a pasi néha, mintha a Fialát látnám - várom, mikor csapja le a gitárt, hogy 'nektek kedveseim, még ennyit sem' !
Feladtam egy pár álláshirdetést, de alig van jelentkező, és azok hozzáértéséről jobb nem is beszélni.
Valószínű nem jó állást hirdettünk meg. Talán egy darukezelőivel ide nagyobb sikerünk lett volna :)
A város gyönyörű, különösen este, a faágakon még ott a hó, a lámpák sejtelmes fénykörbe vonják az ágakat és a járdát, az emberek fázósan összehúzva magukon a kabátot sietnek.A kocsonya jó. Erre az emberfia harminc éves kora után jön rá - tisztelet a kivételnek -, addig semmi zsírosat-síkosat nem visel el a szájában, a hideg rázza ki tőle, ha a szájpadlásához ér.
Aztán egy pillanatban átfordul, és csodálkozó-vágyakozó szemekkel nézi a korábban el nem viselt remegős zselészerű anyagot. Ugyanígy átsorolódik az ehető, sőt kívánatos kategóriába a körömpörkölt, és a székelykáposzta, ki hitte volna ezt korábban.
Az első rácsodálkozások után lassan megtanulja azt is, milyen a jó kocsonya. Hogy abba bizony kellenek fűszerek, kell zöldség - nem feltétlenül kell benne hagyni dermedés előtt, ez ízlés kérdése, kell bele só, mert ha sótlan, azt utólag ember bele nem sózza. És a húsok... Ami alatt kevesebb húst, mint bőrt és porcogót, csontot kell érteni. Persze, színhús nélkül nem az igazi. Mint ahogy borostás bőrrel készítve sem.
A főzéssel, bármilyen gondosan válogattuk-tisztítottuk a belevalót, el lehet hirtelenkedni az egészet. Nem mondom, az íze nem lesz rossz, de a külcsínnel jól ki lehet babrálni.Lassan, éppen gyöngyözve, időnként leszedve a habját, négy-hat órát fő (ki mondta, hogy a szépségért csak a nőknek kell megszenvedniük?) , és már csak a szűrés, fölözés és a kiporciózás van hátra, és rövidesen az asztalra tehető a tiszta, áttetsző, remegő étel, amelyből olyan hívogatóan kandikálnak ki a belefőzött anyagok... Kis pirospaprika, van, ahol főtt tojás is, van, akinek mustár-torma vagy (brrr) citrom, és jó étvágyat!
Az Anyukám minden évben egyszer-kétszer főz kocsonyát, nem kis munka ez neki. Tegnap pont egy ilyen nap volt. Hazafelé meglátogatom, és elhozom, amit kapunk.
Vacsorára kocsonyát ettünk kocsonyával.
Ezt le kellene mozogni...
|
Sose mondd azt: "el-
|
|
Persze, mindannyian ismerjük ezt a fogalmat, de azt, hogy mit jelent ennek az árnyékában élni, azt igazából Britanniában lehet megtapasztalni. Először csak az apró jelek: mindenhol a gazdátlan csomagokra vonatkozó felhívások,a golyóálló-mellényes, gépfegyveres rendőrök-őrök.
Szerencsére a múzeumi ruhatár befogadta. Nem tanulsz, a közép-európai szabálykövetés hozza a következő hibát: a csomagodban a pipere meg az ajándék nincs külön csomagolva az előírásoknak megfelelően (Ferihegyen jó volt, és összesen nem érte el a fél litert). Ez a kisebbik baj, de a jutasi őrmester empátiájával rendelkező (szőke, női, harmincas) vámtiszt a feleségednek szánt angol fűszeres mártást azonnal kihajítja, a stilton sajtért, hogy ne kerüljön erre a sorsra, minden sármodat be kell vetned, majd visszazavar a sor elejére az újracsomagolt cuccoddal átesni a teljes beléptetésen. Biztos nagyon szimpi lehettél, gondolod, majd távoztodban elkapod a szemét a nőnek, és gyorsan egy csókot fújsz felé a tenyeredből - nem tudni, látta-e, de a gyors elfordulás erre enged következtetni. Most nagy a kísértés, hogy kijavítsam negyvenesre, de úgysem olvassa... |
|
Még mindig a tegnapiak hatása alatt. Perenne kommentjét olvasva rádöbbenek, az én gondolataim is ugyanezen az ösvényen indultak el. A végrendelet, ha végre nem csak elméleti síkon foglalkoznék vele, egyszerűsítené a dolgokat. Jót beszélgettünk legutóbb. Aztán mindketten mentünk a dolgunkra. Nehéz elfogadni, hogy nincs. Ha lecsap a villám, honnan tudja, kit akar eltalálni? "Mit ér az idő, melyben emlékké válok majd magam is?" - küldte tegnap ezt a Fekete István idézetet a barátnőm. Pedig muszáj felülkerekedni a borús gondolatokon. Tegnap este felmentem az egyik társasági oldalra. Láttam, hogy Zoli nevében valaki belépett aznap - talán valamelyik családtag, de nem írt, nem jelzett semmit. Mit is írhatott volna? No lám, még egy kötelezettség: a belépési nevek és jelszavak, azokról is gondoskodni kellene. |
|
Két nap alatt meglepően sok magyarral találkozik az ember Londonban, és nagyon segítőkészek, nekem csak jó tapasztalatom volt. A Steak-house egyik csaposa a bankkártyára pillantva köszönt oda magyarul, a 4 csillagos szállodában bejelentkezéskor a recepciós volt magyar, útközben összefutottunk egy babysitter lánnyal, aki a rengeteg munkán kívül csak remek dolgokról számolt be... Az álláshoz nem közvetítőn keresztül jutott, hanem újsághirdetés alapján találta. Azt mondja, nem könnyű intézni a hivatalos ügyeket, de aki közvetítővel talált állást, sem kapott semmi segítséget ebben... Gondolom, most kell azt írni, hogy tisztelet a kivételnek, hátha van. |
Meg vagyok rettenve.
Vasárnap este, a legszokatlanabb időben a legszokatlanabb ember hívott, és a rossz sejtelem valóra vált:
L. Zoli meghalt. Alig volt 55, két hete kutyabaja, majd tüdőgyulladás, és onnan a lejtőn. Állítólag H1N1 laborvizsgálattal kizárva.
Tele volt tervekkel, mint bármelyikünk. Tele volt lezáratlan ügyekkel, mint bármelyikünk. Feleség, felnőtt gyerekek maradtak. Sok a barát, ismerős, de segíteni nem tudnak.
Tele volt humorral, jókedvvel, mesékkel, szarkazmussal. Volt egy története, amit a kocsiban elkezdett legutóbb, a nagyszüleiről és Törökszentmiklósról, kértem, legközelebb folytassa.
Szegényebb lettem egy történettel, szegényebb lettem egy baráttal, szegényebb lett a világ.
|
A legjobb árat tapasztalatom szerint is a Free-house-ban találni, itt 10font körül megúszható az ebéd/vacsora. Viszonylag kevés az étel, a pubokéhoz hasonló, de nagyon ízletes, jól csinálják, és a velünk lévő vega is megtalálta a magáét az étlapon.
|
|
És nem a takonykór, bocs.
Sokat hallgattam anno. |
A környezetemben mindenki nagyon várta karácsony hetében a havat, "milyen szép is lenne egy fehér karácsony".
A karácsony kénytelen volt anélkül szép lenni, de a mostani hóesés gyönyörű.
Ki a hideget nem szereti, hóember nem lehet! (Besenyő Pista bácsi)
|
Játékszín, Jutalomjáték, írta Bernard Slade. A bemutatója valamikor az ősz végén volt, azóta csak szuperlatívuszokban hallottunk (kollégáktól, ismerősöktől) a darabról, hát szereztünk rá jegyet, jó sokára szólt, de végül eljutottunk. A darab vígjáték, tartalmaz helyzetkomikumokat, de lagalább ugyanakkora arányban a párbeszédek, bemondások tartalmazzák a poénokat.
Megpróbálja összehozni a fiát egy kedves lánnyal (prostival, Sally, Balázsovits Edit). Balázsovits játéka felszabadult, könnyed, ettől emlékezetes, nekem a legjobb volt.
A darab nagyon élvezhető, kísérletet sem tesz a világ nagy problémáinak megoldására, viszont két és fél óra önfeledt szórakozás, derű, móka, kacagás. Másnapra kb. ennyi marad belőle. És a színészek egy-egy villanása.
Egy halhatatlan klasszikus
|
|
Ebben az elektronikus világban az ember felfigyel arra, ha papírral találkozik. Főleg, ha annak a papírnak "használója" is van. A metrón utazva minden harmadik embernek a kezében volt valami újság vagy könyv. Ez nem túl nagy újdonság, mióta itthon van az az újság, amit ingyé' osztanak a bejáratnál reggel, azóta az arány itt is megvan. De pl. itthon kedd este 10-kor a húszból hárman olvastak a kocsiban, egy az egyetemi (?) jegyzeteit, másik állva Örkényt (ehhez kell elhivatottság), a harmadik valami paperbacket. Londonban is van ingyenes újság, érdekes volt, hogy sokan nem viszik el: olvassák, majd felállva az ülésen hagyják. A következő vagy felteszi a támlára, vagy olvassa tovább, még délután is lehet újságot találni így. Könyvből is nagy a választék, a kis zsebkönyvtől a nagyregényig minden előfordult: nem túl kényelmes egy nyolcszáz oldalas kötetet a metrón olvasni, de ez szemmel láthatóan senkit nem zavart. A legbizarrabb azonban egy naplóíró férfi volt, jó ötvenes. Ült az ülésen, az ölében a válltáskája, rajta a füzet kinyitva, és gyöngybetűkkel írt bele. Annyira gyöngybetűkkel, hogy el tudtam olvasni a köztünk ülő két ember fölött átnézve.
Amikor beszálltam, már írt, és kb. a felénél tartott a pénteki bejegyzésnek. Úgy kezdődött (angolul), hogy "Január 15. péntek. Az utolsó teljes nap Londonban. Reggel a szálláson..." és innen két és fél oldalon keresztül, zötyögő metrókocsiban a péntek. Mielőtt kiszálltam Greenwichben, éppen belekezdett a szombati napba. Valaha én is vezettem naplót, a blogírásra is rá vagyok kattanva, mióta csinálom, de ma már eszembe nem jutna azt így, kézírással tenni. Úgy éreztem, találkoztam egy utolsó mohikánnal. Autogrammot kellett volna kérnem?
Érdemes ezt a nőt meghallgatni:
|
|
A divat különös vadhajtása a nők gumicsizma viselete. Itthon is láttam már párat, nade ott...
Elegáns nő, smink, frizura ahogy kell, és gumicsizma.
Mintás csizma, vadászcsizma, átlátszó csizma (na ez a legbizarrabb, mintha mezítláb menne). Persze lehet, hogy amit az én avatott szemem fekete talpú zöld vadászcsizmának nézett, az a Prada legújabb gumicsizma-utánzó bőr csizmakölteménye volt, na ja, hiszen nem otthon vagyunk.
 Ennyi gumicsizmás embert a tiszai árvízkor, majd Velencében acqua alta idején láttam utoljára.Mindkét esetben jobban értettem, egy nép, egy város élni akarását, és a nehézségeken való felülemelkedését jelképezte, a küzdést és meg nem alkuvást.
Divatnak bizarr, de miért is ne? Csak ne legyen kötelező.
|
|
Két nap egy idegen városban, semmi. Két nap egy városban, ami az első percben sem volt idegen, lehetőség. Rossz szokásom, hogy nézem az embereket. Nézem az arcukat, a frizurát, a szemet, a kezet, a ruhát. Az utcán, a múzeumokban, a metrón, a buszon, a pubban, legnagyobb részt mind londoniak, legalábbis itt élnek-dolgoznak. Rajtuk kívül persze egy rakás turista, de az általában meglátszik a mozgásról, valamiről. Néztem a nőket :) hogyan öltöznek, mennyiben más az ő öltözködésük, mint az itthoni, mennyivel más a divat ott, mint itt. Sokkal visszafogottabban öltöznek, a ruhák praktikusabban vannak válogatva, nem az elsődleges szempont a mindenáron divatosság - mondom én, a botcsinálta ám nagytapasztalatú szakértő (ui. már rengeteg nőt láttam ruhában). Vannak a központban nagyon elegánsak is, de nem ez a jellemző, napközben alig látni, inkább ebédidőben. A többiek praktikus, meleg, jól variálható öltözékben, csizmában-bakancsban-kényelmes cipőben. Láttam egy feltűnően csinos nőt a metrón. Magasszárú, térd alatt éppen visszahajtott fekete bőr csizma, aligsarokkal, fölötte kb. öt centi fekete harisnya, majd kord bő bricsesznadrág, felül kis rövid farmerszerű kabátka, alatta nagygalléros fekete kötött pulóver, sál a nyakban, nagyon pöpec negyvenes. Magyar :) volt. Úgy öltözött. ahogy azt a velveten elvárták volna (és tényleg: Londonig kellett menni érte). |
|
Az elmúlt napokban mosolyokat gyűjtöttem. Sok mosolyt kaptam, egy percig nem gondoltam, mielőtt megérkeztem oda, hogy ennyit kapok. Sőt, azt sem, hogy ez lesz az a dolog, ami először felkelti az érdeklődésemet, figyelmemet. Mindenki, akivel udvarias voltam, előre engedtem az ajtónál, a buszon, metrón, üzletben, rámnézett (szemkontaktus!), elmosolyodott és megköszönte, szóval, biccentéssel, mosollyal. Tízből tíz, egy messzi városban. Férfi is, ha az volt. Én ezt nagyon élveztem, és gyakoroltam - amúgy sem megyek be nő előtt sehová, kivéve természetesen a vendéglátóhely. Itthon tízből kilenc felszegi a fejét, nehogy néznie kelljen valakire, és bevonul. Neki ez jár. Ott otthon éreztem magam. (Nem tudom, hogy a blogszerkesztő és az itteni megjelenés között a korreláció miért tendál a nulla felé... Ami ott sárga, az itt szürke, ami ott megjelenik feltöltött képként, az itt nem látszik, lesz ez jobb egyszer?) - ui. a probléma a freebloggal együtt szűnt meg. |
|
N. N. HALLGATÁSÁT HALLGATOM: - veled marad, amihez nem ragaszkodsz.
(Fodor Ákos)
|
|
Kb. két hónap után visszagondolva, nem volt olyan rossz az a film, nem tartozik (nálam) az 'egyszer láttam, de már nem emlékszem rá' kategóriába, mint oly sok hollywoodi remekmű. A 2012 már ott is van, egy szereplőjét nem bírom felidézni, és ezt most ne tudjuk be a mésznek, bármilyen kézenfekvő az ötlet. Az Up!-ban viszont megmaradtak az idős pár, a dagigyerek, a két ápoló, a nagymadárról valamint a kutyákról mint jellemekről nem is beszélve. Amint látom, más is így lehet ezzel, mert barangolás közben rábukkantam erre a kis műre, készítője Pogo (?), szerintem tökjó. Nem szabadna hagyni a körülményeknek, hogy legyőzzék az álmokat, már ha valaki tanulságra szeretné kifuttatni ezt a posztot... Upular
|
|
Mindig imádtam a szép műkörmöket. nem csak azért, mert ápoltságot sugall, de mutatja viselője gondosságát, kedvét, ízlését és - jó esetben - illeszkedik az általános képhez. Van nő, akit úgy ismertem meg, hogy gyönyörű, változatos műkörmökkel rendelkezett, minden találkozásunkkor (na jó: gyakorta) meglepett valami újjal. És én imádtam/imádom ma is, amikor frissen körmözve, a saját kreációt megvalósíttatva érkezik. Mutatok itt egy képet, gyönyörű. Ez ünnepi (karácsonyi):
Olvastam Babits egy versét ami a női kézhez írt óda. Abból való a körmökről szóló idézet: Hát a köröm, a kis köröm! Hol voltak akkor még a mai képes körmök, a színek, vonalak, csillámok kavalkádja? Ezekől milyen szívhez szólóan tudna írni Babits...
|
|
A skandináv krimik sorozatot (Animus) az izlandiak miatt kezdtem megvenni/elolvasni, lásd Vérvonal, de aztán rákaptam a többire is. Nyilván nem egyenletesen jó minden kötete, de eddig egyik sem volt csalódás. Most éppen Jo Nesbo két könyvét végeztem ki az ünnepek alatt. A két könyvcím: Vörösbegy, Nemeszisz. Magyarul - remélem, csak egyelőre - ez a két kötete jelent meg abból a hatból, amelyek Norvégiában sikeressé tették. Közös főhősük Harry Hole nyomozó, aki nem könnyű ember, de megkedvelhető, sok gyengeséggel küzd, emberi kapcsolatai kuszák, néha szánalmasak. Nagyon elkötelezett a szakmája iránt, nem érdeklik a függelmi viszonyok, megy a szimata után. Kollégái közül ki szereti, és tűzbe megy érte, a megérzéseit elfogadja és támogatja, mások lenézik, elutasítják. Magányos farkas a városban, időszakosan hozzácsapódó társakkal. A két kötet összefügg, az elsőben elkövetett rendőrgyilkosság megoldatlan marad - amellett, hogy a címbeli ügyet elboronálják -, majd a másodikban, a főügy mellékszálaként kerül megoldásra. Miközben Harry mindkét esetben a végén - természetesen csak hajszálnyival megelőzve az eseményeket - leleplezi a tettest, a magánéletét újabb válságba sodorja. A két könyv meglehetősen vastag, kicsit fanyalogva is álltam nekik, mikor lesz nekem ehhez időm (mert a többi sorozatbeli krimi vékonyabb). A távolságtartásomat a stílusa, az idősíkok kezelése, a plasztikus jellemábrázolás (a Harryvel való részleges azonosulás) és a kíváncsiság hamar legyőzte, végül nehezen tettem le esténként a könyvet. Amikor azt hittem, már kezd összeállni a kép, mindig történt valami váratlan. Különösen az első kötetben érdekes volt a norvég társadalmat, annak alakulását mutató részekben felfedezni a hazai párhuzamokat - és az eltérő megoldásokat. Hiszen ezért (is) utazunk, akár csak virtuálisan is, hogy lássuk magunkat egy görbe tükörben. A szubkultúrák leírása (az elsőben a neofasiszták, a másodikban a cigányok - ez nem is hasonlít az itthonira), szokásaik és törvényeik, és természetesen maguk az esetek teszik izgalmassá a krimiket. Különleges íz, sajátos nyelv, olvasásra ajánlom. |
Aztán elköveted az első hibát: nem hagyod a szállodában a csomagod, majd beteszed a pályaudvaron a csomag-megőrzőbe, és úgy töltöd a napod, délután megúszol vele egy utat. Csakhogy a pályaudvaron nincs csomagmegőrző, legalábbis az a szekrényes-kulcsos nincs. A beadós pedig? Mint a reptéri beléptetés: ugyanaz a biztonsági rendszer, átvilágítás, az ára is ehhez mérhető. Pedig logikus, mégsem számítasz rá.
Pontosítva délelőtti nyelvtanfolyamról, ahová a munkaadói ügyelnek, hogy eljusson, heti zsebpénzről, ami fedezi a nyelvtanfolyamot és a szórakozást, a szabad vasárnapról, a teljes ellátásról, meg persze a másik oldaláról a dolognak, a munkáról is. Ami minden délutáni-esti kötelező elfoglaltság a gyerekekkel. De vidám volt és feldobott, tele céllal és lelkesedéssel.
Másik kedvencem Londonban - ha étkezésről van szó - a steak-house.
Tőlem ez persze messze áll, én sztéket eszem, alig sütve vagy közepesen, a vastagságától függően, ára inkább 11-15 font. Ha lehet, borsmártással... Ez az, amit már itthon is lehet olyan jót enni, mint Londonban, igaz, majdnem annyiért mint ott.
Három londoni, és egy skóciai út tapasztalatai vannak a hátam mögött, Skócia a foci-VB alatt, felejthetetlen élmény volt a skót pubban nézni az angol meccset! Hát, szimpátiatüntetést nem reszkíroztam volna meg az angolok mellett... Amikor pedig Rooney bénázott valamit, a reagálásokat hallva elbujdosott volna.
Este tízkor a szomszéd asztalhoz odajött a csapos - vannak vagy hárman, férfi-nő vegyesen -, eredetileg az egyik srác hátizsákja miatt jött, mert az a hátán tartva teljesen eltorlaszolta a pub egyik felébe vezető ösvényt. Amikor odalépett, felmérte a helyzetet, majd a négytagú társasággal közölte, hogy nem kaphatnak több italt, ami előttük van, az az utolsó. Az egyik teljesen szét volt ázva, kettőn látszott, hogy sokat ittak, a negyediknek még volt mit behoznia. Persze felháborodtak, és jöttek valami érvekkel, de a csapos húzott egy vízszintes vonalat a levegőbe a kifeszített tenyerével: már sokat ittatok, mára elég. Még a legjózanabb próbálkozott, hogy de majd ő ihat, ugye? A csapos visszakérdezett: együtt vagytok? Majd a bólintást látva közölte: nem, az az utolsó, ami a kezetekben van. Majd távozott. 
A sors különös kegyelméből ma sok időm van - ahelyett, hogy verbálisan részletezném, amit érzek, segítséget kérek Csíkszentmihályi Róberttől. 
Az alapképlet egyszerű: az egész életét elviccelő Scottie (Gálvölgyi János) megtudja, hogy halálos beteg, és rádöbben, hogy az életében elszúrt dolgokat most, vagy soha tudja helyrehozni. Ezek közt a legfontosabb a fiával, Juddal (Nagy Sándor) való kapcsolata, ami akkortól került padlóra, hogy Scottie 
A darab keretjátéka: Scottie születésnapjára kis ünneplést szerveznek a barátai, abba vannak beleillesztve a jelenetek, innen a cím is. A jutalomjátékot Gálvölgyi esetében szó szerint is értelmezhetjük, lubickol a szerepben. Az elhagyott feleség (Hernádi Judit) is megjelenik, ő az, aki szerette és szereti, sőt érti Scottit, csak vele élni nem tudhatott. Azt hozza, amit ismerünk tőle, és ami miatt az ismerősök ajánlották a darabot. Ugyanez igaz Gálvölgyire is: a kettejük összeszokott párosa hozza a formáját. 
(off: a neten csak női naplóírók képei vannak, Thomas Mannt leszámítva) vajon miért?)
