Még karácsony előtt, a már megénekelt, passzázs-alatti csokiboltban találtuk ezt a rózsaborsos táblát, nem kapta meg senki karácsonyra (nem irigységből, csak nem úgy alakult), és eddig bírta, nem ismerek magamra.
G szerint fura.
Szerintem fura, de jó. Érdekes, hogy ez a két íz is tud harmonikus lenni, és a csokiíz elmúltával még sokáig marad az édeskés bors emléke a szájban.
Ennyiben maradtunk. Én pedig, mielőtt az egészet befaltam volna, az utolsó szeletet visszadugtam, a kép kedvéért...
Sosem olvastam Neil Gaimant, az Anansi fiúk alapján feltehetőleg sajnálhatom. Szenvedélyes mesélőnek látom, tele szeretettel a mesék, a mítoszok, történetek és dalok iránt. (A borító képén sajnos nem látszik a finom, ezüstösen csillogó pókháló).
Könnyű olvasmánynak tűnik, esténként, elalvás előtt kézbe venni való, félig bóbiskolva is olvashatónak, követhetőnek. Amíg egy mondatán meg nem akad a szemed, egy gondolatán el nem meditálsz, amíg egy utalással helyére nem teszi a környezetet, a 'hol'-t és a 'mikor'-t, a 'hogyan'-t és a 'mivel'-t. És már muszáj rá figyelni.
Az ötlet egyszerű. Végy egy sokak (Amerikában talán mindenki) által ismert vagy hallott mesefigurát/kultúrhőst/trükkös figurát, aki egyszer istenként, másszor tréfacsinálóként, néha igazságosztóként jelenik meg a történetekben, helyezd el a korunkban, járjon-keljen az ismert helyszíneken, határozza meg a körülötte levők sorsát, legyen egy fia, aki mit sem tud az isteni származásról, aztán a történet már viszi önmagát. Ez az istenszerű lény Anansi, a pók, a karibi (eredetileg nyugat-afrikai, ghánai) mesék furfangos hőse, az általunk is - Rémusz bácsi meséiből - ismert és kedvelt Nyúl közeli rokona. Anansival együtt léteznek az afrikai mesék totemállat-istenségei is, a ravasz pókkal szemben mindig alulmaradó Tigris, Elefánt, Madárnő és a többiek, akik alig várják a revans lehetőségét. És ott vannak a vének, akik mindent tudnak, valamekkora varázshatalommal is rendelkeznek, ha akarnak, és segítenek, ha akarnak. Sosem abban, hogy megoldják a problémádat, hanem abban, hogy ott légy, ahol meg lehet azokat oldani.
Kell belé egy szimpatikus, félszeg, visszahúzódó, mindig lúzer főszereplő, Kövér Charly Nancy (a mesékben Anansit néhol Aunt Nancynak is hívják), Anansi fia, és kell egy testvére, aki nem is testvére, legalábbis a szó eredeti értelmében, de erről majd a könyvben, viszont mindenben az ellentéte öccsének, az, akinek minden viccén nevetnek, és mindig a társaság közepe, annak minden következményével és hozadékával együtt. Ő az, aki Charly életét a felismerhetetlenségig összekavarja, kapcsolatait szétzilálja, feje tetejére állítja körülötte a viszonyokat, aminek hatására a fiú kénytelen felnőni a feladatokhoz, megérteni, ki is ő, és mit kell tennie, ha nem akar elbukni, vagy nem akarja, hogy a családja elbukjon.
Kell még egy gonosz, aki úgy kavarja, hogy mindig más tűnjön bűnösnek, egy nyomozó, aki mellékszálon fonódik a történetbe, és nem hisz a látszatnak, az elmaradhatatlan szerelmi szál, egy elviselhetetlen, de mégis szeretett anyós-öregasszony, és kész az olvasható, érdekes utalásokkal és párhuzamokkal teli, kitűnő stílusú könyv.
Elkezdeni nehezebb, mint letenni. Szórakoztató, humoros és könnyed. Nincs elrontva, amikor az elején P. G. Wodehouse-nak is köszönetet mond a szerző.
Kedvcsinálónak egy idézet, majd egy Anansi-mese.
– Például… – mondta Kövér Charlie, és visszagondolt a megaláztatások utcahossznyi sorára, amelyeknek a madártávlata is elég volt, hogy befonja a szemöldökét. Magában rábökött az egyikre. – Például amikor kiskoromban új iskolába mentem, apám bemesélte nekem, hogy ő gyerekkorában mindig alig várta az Elnökök napját, mert az Elnökök napján az a törvény, hogy azok gyerekek, akik a kedvenc elnöküknek öltözve mennek iskolába, kapnak egy nagy zacskó csokit.
– Jaj, ez olyan aranyos törvény – álmélkodott Rosie. – Bárcsak itt Angliában is lenne ilyen. – Rosie sosem járt az Egyesült Királyságon kívül, ha nem számítunk egy Club 18-30 nyaralást egy szigetre, ami, véleménye szerint, a Földközi-tengeren volt. Rosie-nak meleg barna szeme és jó szíve volt, még ha a földrajz nem tartozott is az erősségei közé.
Itt egy részlet is, az első fejezet.
És a mese (suriname-i forásból).
Az Anansi-sztorikat, avagy pók-meséket a maroons törzs tagjai mesélték a 6-14 éves gyerekeknek. Ők hozták át Afrikából Suriname-ba is. Anansi egy okos és ravasz pók, aki okosabb mint a rosszban sántikáló emberek. A történet erős erkölcsi üzenetet tartalmaz, amely segíti a kulturális értékeket megtanítani a gyerekeknek. Sok Anansi-történet létezik, ezek közül egy az alábbi:
Volt egyszer egy ember, egy dzsungelbeli messzi faluban. Ő lusta volt megtermelni a saját és a családja élelmét. Egész nap csak ült a fa alatt, kókusztejet ivott és aludt, míg mások keményen dolgoztak a földeken.
Az emberek vittek neki ételt, de ez kevés volt neki, mert nagyon szeretett enni és enni. Egy éjszaka, amikor mindenki aludt, ő kisurrant a kunyhójából, és odaosont a falu élelmiszer-raktárához. A raktárból pedig lopott abból, amit a falubeli társai már betakarítottak. Azért, hogy elterelje magáról a gyanút, a földön tigris-lábnyomokat hagyott. Így az emberek azt hitték, a tigris lopta meg őket. A lusta ember gyakran ment lopni éjjelente. Egy éjszaka azonban, amikor éppen a raktárban volt, látta, hogy Anansi, a pók figyeli őt.
Amikor a férfi meglátta, hogy Anansi egész idő alatt figyelte őt, felháborodott és megpróbálta egy bottal megölni a pókot . Anansi menekült a bot elől (cikk-cakk) a hálóján, hogy elkerülje az ütést. A végén a pók leesett a földre, és beosont egy lyukba. A tolvaj látta a lába mellett a lyukat, jól megtaposta, hogy bizonyos legyen abban, elpusztította a pókot. Másnap a falu főnöke bement a kunyhóba, hogy tanulmányozza a tigris lábnyomait. Mialatt a nyomokat vizsgálta, madárcsicsergést hallott a fáról. Felnézett, és egy üzenetet látott a pókhálóba szőve: "nem a tigris, hanem egy falubeli fosztogatja a raktárat és azt hiszi, halott vagyok". A pók nem adta meg a tolvaj nevét. A falu vezetője összehívta a népét, és azt mondta:
A tigris, aki ellopja a mi élelmünket, két lábú, és közülünk való. Anansi látta őt, és a tolvaj megpróbálta megölni Anansit, de Anansi él. Holnap Anansi majd megmutatja, hogy ki a tolvaj. Az emberek visszatértek a kunyhóikba, és azt beszélték, vajon közülük ki lehet a tolvaj. Másnap reggel mindenki összegyűlt a kijelölt időben, hogy lássák, kit nevez meg Anansi, mint tolvajt. Amikor a falu vezetője megérkezett, várták Anansit, de ő nem jött. Az emberek meglepődtek. A főnök erre megkérdezi, itt van-e minden falubeli? Az emberek összeszámolták egymást, és látták, hogy egy személy hiányzott. Ez a személy volt a lusta tolvaj. Már elhagyta a falut, míg mindenki aludt, soha többé nem tért vissza.
Ez a mese nem szerepel Gaiman könyvében.
A konferenciáról kilógva tettem egy sétát a városban. Ahol a "papok táncolnak": a vasútállomástól a Nagytemplomig.
A vasútállomáson kezdtem, mert ott az épületben van két Domanovszky Endre - sgraffito, amelyek miatt a korszerűsítési munkák tervezője gondban van, mert az 1961-es épületre ráfér a megújítás, a képek pedig megőrzendők, reméljük, megtalálják a megoldást. (*)
Az egykori Kereskedelmi és Iparkamara épületének kupoladísze. Mellette a Piac utca 58 alatti ház falán Fazekas Mihály egykori lakóházára emlékeztető tábla, a Lúdas Matyi öt jelenetével, és alul középen Fazekas és Csokonai barátságának megörökítésével (alkotója Tóth András volt, Tóth Árpád apja).
Tovább haladva a Nagytemplom felé egy kívülről is gyönyörű szecessziós épület, a Zsolnay-kerámiákkal díszített megyeháza következik. Az udvarán volt a Játékszín, ahol már a XVIII. század végén színielőadásokat tartottak.
Az épületig tartott az a középkori fahíd, amelyen Nagytemplomtól száraz lábbal közlekedhettek a polgárok, a legnagyobb sárban is, a híd nemrég feltárt darabja a tér színe alatt látható az Arany Bika előtt. A híd a csatornázásig volt használatban, akkor részben elbontották (a XIX. sz. elején). A Megyeházán bent a nagytermet érdemes megnézni, Kerstock Károly üvegablakaival - nekem legközelebbre maradt.
Az 58. számú volt bérház ma üresen áll, homlokzati, a paraszti életet ábrázoló reliefjei felismerhetetlenségig porosak, az épület egy grandiózus tömbrehabilitáció szenvedő alanyaként több, mint öt éve várja a munkák megkezdését - idézzek a 2006-os győzelmi jelentés-szerű bejelentésből?
Kicsit feljebb a 24. szám alatt látható a Debreceni Első Takarékpénztár magyaros szecessziós stílusban készült épülete. Belül Zsolnay-kerámiák, kívül Somogyi Sándor földműves, ipari és kereskedelmi munkát ábrázoló reliefjei. A kapubejáró két oldalán jellegzetes rézdomborművek, az épületben többek közt kínai áruház üzemel - ez az igazi stíluskeveredés.
A Nagytemplom előtt fura egyveleg, az ország legnagyobb zenélő kútja tűzből kikelő főnixmadárral, hátrafelé nyilazó vitézekkel, mögötte az ország egyik legtöbbet fényképezett Kossuth-szobra, mostanra már a négy évig permanens tüntetés nélkül. Amiről sosem írnak: hátul az ékszereit a szabadságharcra felajánló honleány domborműve...
A tér nyugati sarkán, a lámpaoszlopnak dőlve Szabó Lőrinc szobra, Lestyán Goda János alkotása, a város szerves része, élő lakója, aki elment mellette, mind ránézett, felé intett, odaszólt (persze, a fiatalok).
A Templom mellett a Múzeum-utca sarkán hatalmas bokor, bekerítve, táblával. A tábla szövege:
"Ennek a fává nőt iszalagnak a neve Lycium halimifolium, amint a magyar mondja, "ördögcérna", vagy "sem fű, sem fa". Ebben a növésben természeti ritkaság. A debreceni hagyomány szerint a reformáció lánglelkű apostola, Bálint pap vitázott egy Ambrosius nevű katolikus pappal. A vita hevében Ambrosius letört egy liciumgallyat és kacagva leszúrta a földbe, mondva: Akkor lesz ebből a vallásból valami, amikor ez fává nő! És csakugyan fa lett belőle. A református vallás is Debrecenben lett a legvirágzóbb. A papi lakás, amelynek ablakát beárnyékolta, 1764-ben épült a Méliusz által lakott plébánia helyén. Az ablak előtt kiskert volt, és abban nőtt a líceum.
És kit érdekel, vajon mi igaz a történetből, amikor az olyan találóan fejezi ki a múltat, és amikor a város méltán büszke lehet az elődeire, a reformációjára, a polgáraira?
Itt nem is következhet más, mint Szabó Magda, akinek Régimódi története mindent elmond Debrecenről.
Az Arany Bika alatt megbúvik egy kis könyvesbolt, fiatal, szolgálatkész eladókkal, könyvekkel agyonzsúfolt polcokkal, padokkal, dobogókkal, és oldalt egy kis kávéházzal. Hívogató helynek látszott, a hideg is befelé tolt. A kávézóban képkiállítás volt, Pallás Ferenc festőé, majd pár nap múlva újabb művészé. Az asztalok regénycímek nevét viselik: az enyém az Ókút. Két könyvet is átlapoztam itt, amíg a kávémat ittam, és a süteményt lapátoltam - a könyvek kedvcsinálónak ki vannak rakva a polcokra, de a boltból is oda lehet hozni. Nem sürgettek, nem siettem, békebeli hely, a nyugalom szigete, a nézelődésé, az olvasásé, a remek kávéé, a kedves kiszolgálásé.
Az egyik könyv, amibe belenéztem, Pascal Dóra: Fiamnak emlékére. Ez nem reklám, csak mondom.
A szállásunk a Modem hátuljában volt, így két kiállításra is bementem a szünetekben. Az egyik Svájc és a képregények - svájci művészek alkotásai, nem csak képregények, hanem filmekhez (zömmel tudományos-fantasztikus, vagy fantasy filmekhez) készített tervek, szobrok, jelenetek képei is. Amennyi tehetséges magyar dolgozik szerte a világban, ekkora kiállítást róluk is össze lehetne hozni... A kép nem az Avatarból való.
Az egyik kisebb oldalsó teremben volt egy Robert Capa kiállítás is, kora délután voltam, és várni kellett, hogy a következő kép elé léphessek. Hatvan-egynéhány fotó, a normandiai partraszállásról, a spanyol polgárháborúról, Indokínából, köztük az utolsó, amelyet aknára lépése előtt készített. Megrázó képek, leginkább a lakosság szenvedéseiről, Capa tudott valamit...
A kiállítás elején volt pár szó az 1947-ben alakított Magnum ügynökségről, amelynek tagjai Capa, Henri Cartier-Bresson, George Rodger and David Seymor voltak, ők megváltoztatták a világ fotoriporteri munkáról alkotott felfogását. Az ügynökség, hűen az alapítóktól örökölt hagyományokhoz, ma is működik, a linkre lépve pl. lent van egy szürke Browse gomb, ott megnézhetők a mai riportereik munkái.
Még pár fotó a kiállításról, sebtében és véletlenszerűen:
* A képeimet a 85f1,8-as objektívvel készítettem, Capa képei a netről.
Dutka Ákos: Március 15
A rög alatt most megmozdul a mag
S a sziv alatt az örök gondolat,
Hogy itt e rögből egy darab vagyunk,
Rajta nőttünk és általa vagyunk.
Száz titka, nedve még bennünk kering,
Daloltunk, sirtunk s rög leszünk megint,
Magyar mezőn egy múló kis halom,
De repültünk egy bátor dallamon,
Mit zengve hoz a márciusi szél
És vele dobban szivünkben a vér,
A vér, amelyet érlelt annyi nyár,
Kalászba szökkent magyar napsugár.
Anyád porában most mozdul a vér
S indul feléd az új magyar kenyér.
Lélekké válik benned majd a rög,
Mely véred, hazád, sirod börtönöd,
S benned dalolja örök dallamát
Anyád a rög, hogy ez a föld hazád.
Most ilyen idők járnak, ebben az évben még legalább kettő lesz országhatáron belül, amin ott kell lennem. A mostani Debrecen város 100 éves villamos-közlekedését volt hivatott ünnepelni, ez szép eredmény, bár tulajdonképpen csodaszámba megy, ha valahol mára megmaradt a villamos. Tíz, a mai határokon belüli városban közlekedett valaha villamos, ebből négyben maradt. Ahol megszűnt: Sopron (1900-1923), Szombathely (1897-1974), Pécs (1913-1960), Nyíregyháza (1911-1969) és szerintem Gyulán is volt valami, de ennek majd utánanézek. Ha Nagy-Magyarországot tekintjük, 1919-ig még további, legalább 12 városban járt villamos (Eszék, Szabadka, Újvidék, Temesvár, Nagyvárad, Pozsony, Fiume, Zágráb, Kassa, Nagyszeben, Trencsényteplicz-Hőlak, Ótátrafüred). Debrecenben a 25 éve már működő gőzgépes vontatást váltották fel a villamosokkal. A könyvborítón pedig egy ipartörténeti emlék látható. a Magyarországon utolsó sorozatban gyártott villamos (1997, Ganz), erről is lehetne írni, milyen hagyományokat sikerült e téren lenullázni húsz év alatt - jelzem, ma is folyik a földhordás a sírhalomra.
Az idők során a hálózat egyre bővült, hat vonaluk is volt, amíg a 70-es évek első felében meg nem szüntették őket, a legelsőként kiépült Nagyállomás-Nagyerdő közötti kivételével. Most folyik egy nagyberuházás, uniós támogatással, amelynek során kiépül a 2-es villamos vonala kb. 4 km hosszban a Doberdó-tér felé, lakótelepeket felfűzve, és túlzsúfolt buszjáratokat kiváltva.
Hát ez volt az apropó, amelynek kapcsán közlekedés-fejlesztésről, átszervezésekről, tervekről és projektekről kaptunk tájékoztatást. Ahogy az lenni szokott, volt jó előadás, volt érdekes előadás, és volt a türelmünkkel visszaélő, feleslegesen részletes és nüanszokon pepecselő is, szerencsére ez utóbbi alig.
A helyszín a MODEM-mel egy épületben lévő Lyceum-hotel, ez egy négycsillagos hotel, amellyel nem volt baj, a szervezés is megfelelt. A kajával már nem kényeztettek el, a svédasztal amellett, hogy alá volt becsülve, az ételek - a levesek kivételével - a középszintet sem ütötték meg.
Ugyancsak nem volt szerencséjük a szervezőknek az - egyébként nagyon népszerű és felkapott - Paripa-csárdával sem. Ott az esti kötetlen beszélgetés lett volna, de ezt a hangos élőzene nem engedte eléggé kibontakozni, másrészt a szakácsművészethez való affinitás teljes hiánya rontotta a hangulatot. A melegen kihozott bor - majd a válasz, "nem tudunk segíteni", és "nincs jégkockánk" a hozzáállást is mutatta (lett jéghideg ásványvízzel ihatóvá tett fröccs a megoldás a ház háromezres borából, nesze neked borkultúra). A főétel agyonsózott és kicsit elégett fűszeres krumpli mellett legalább háromszor melegített/átsütött szárnyascomb volt, az állagából az eredeti viselőjére nem lehetett következtetni, a hús kemény szálkákra esett szét, a magyar vendéglátás legnagyobb dicsőségére. A desszert pedig egy sajátosan felfogott somlói galuska. A sör szerencsére elronthatatlan, friss és hideg csapolt Soproni volt, ez mentette a szememben a csapnivalóan odakent vacsorát. Egyébként a környezet - kint a pusztán, kis erdőfolt közepén, hangulatos csárda-díszletben - többre hivatottá tenné a helyet, de ez a százhúsz fő nem lesz gyakori vendég.
A város vendégszeretete, és a konferencia önmagában mentette az ott töltött időt, erről majd legközelebb, nagy sétát tettem, de most dolgozni kell.
Alakul.
A 3. órán nem tanultunk új táncot, a meglévőket gyakoroltuk, illetve a már tudott lépések mellé egy-egy újat vettünk. Az "alakul" megjegyzés nem a lépéseim kecsességére, hanem a tanfolyam módszereire vonatkozik, végre van idő a begyakorlásra, nem rohanunk egyik táncból a másikba.
A negyediken átvettük a jail alaplépéseit, majd újra gyakorlás következett. Megtanultuk értékelni Zolit, mert ezt az órát nem ő tartotta. Aki helyettesítette, egész más módszert alkalmazott: a hat ütem közepén képes volt megállni, a fele dőlt, a másik fele sasszézott, csak, hogy felhívhassa a figyelmet egy nüansz fontosságára.
Itt a cél:
Rumba
A Rumba több kubai páros tánc gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése "ünnep" vagy "tánc". A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modern Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a "Kubai Rumbát".
A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" - amit az Angliában élő francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki - vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.
A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszközei a csípő- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan "mű csípőlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz-elemeket is átvettek a Rumbába.
A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.
Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc
Versenyen 28 ütem/perc
Lépései:
4,1 Jobb láb lép előre
2 Bal láb lép oldalra
3 Jobb láb zár bal láb mellé
4,1 Bal láb lép hátra
2 Jobb láb lép oldalra
3 Bal láb zár jobb láb mellé
(forrás tk. : http://keleti-andrea.mindenkilapja.hu)
Sok szeretettel köszöntelek Benneteket, Hölgyek!
Eino Leino:
Nocturne
Fülemüle csattog az ág-hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengő, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;
hozzátok el zöld erdők sötétjét,
felhők pírját, búcsúzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekből szövöm szívem dalát.
Drága lány, édes, mint nyári széna,
szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem;
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idő, a szélkakas csendes;
út előttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.
Eino Leinoról
Sértő Kálmán: Törökös köszöntés nőnek
Madárfüttyre ébresszen minden reggel,
Kacagó szemed azt mutassa,
Hogy szép álmod volt, míg az Isten
Sakkozott fenn a csillagokkal.
Készülj a boldog mosdás után
Válladat szemektől őrizni,
Sietve egyed a gyümölcsöt,
Mert záporos csókodra várok.
Ha borús lenne a délután,
Mosakodj reménység vizében,
Hogy élted alatt fent az égen
A Hold még sokszor teljen, fogyjon.
És hidd el mindig a mesémet,
Hogy rózsát verő zápor után
Szeretnék Néked csókjaidért
A szivárványra hintát kötni.
Bízzál a szemem sugarában,
Meséld el még a macskának is,
Hogy rám vársz, ha csak egy percre is
Virágot hozni elfutottam…
Történt vasárnap délután négykor, hogy leparkoltam kies Újpest egy olyan pontján, (Petőfi u.) ahol már azelőtt, mióta kocsim van, rendszeresen megállok, legutóbb két hete. Álltak már páran, így elmentem vagy négy autó mellett az első üres helyig.
Negyedóra múlva ballagunk vissza, amikor előttünk elhúz a police, és beáll utolsónak a járda mellé, közvetlenül a zebrára, sajnos ott nem jutott eszembe lefotózni. Kiugrik az anyósülésről a közeg, és igyekszik előre. Társa bekapcsolja a szirénát, meg a villogót, mert kettővel előtte egy kis kék kocsi indexel és indulna. A hangra fékre lép, és visszahúzza az orrát az útról a járda mellé. Letekeri az ablakot, és a következő párbeszéd hallatszik (eddigre melléjük értünk a járdán, mindketten ezt hallottuk).
"Jó napot kívánok." - a kis kocsiból.
"Az nem úgy van, hogy meglátjuk a rendőrautót és iszkolunk!" - két pont annak, aki kitalálja, kitől. Ha volt is köszönés vagy valami kultúrmegnyilvánulás, én nem hallottam, de tételezzük fel, hogy miért ne lett volna, ez a mondat akkor is a rendőrtisztin a 'hogyan nem viselkedhet egy rendőr igazoltatás közben' tárgyú tanórának a vezető példája lehetne.
Benéztem a kocsiba, kétgyerekes család, gyerekek hátul, feleség elől, papa vezet. Aztán mentem, mert már tudtam, én is rossz helyen parkolok. A korábban is meglévő megállni tilos tábla alól az elmúlt egy-két hétben leszerelték a kiegészítő táblát, amin az állt: 10m. Aminek addig volt létjogosultsága, hiszen busz kanyarodik be a keskeny utcába, kell neki a hely. Mondjuk, mindig el volt foglalva ez a rész is, a központ közelsége miatt, mégsem láttam ott korábban rendőrt, vagy bírságcédulát. A tilalom kiterjesztésére pedig egyszerű a magyarázat: az önkormányzat az utcában évek óta parlagfűtenyészetként funkcionáló telken nyitott egy fizető parkolót, annak történik a - gondolom, hatástanulmányokkal alátámasztott, a folyamatos és akadálytalan közlekedés elősegítését szolgáló - hatósági megtámogatása.
Örülök, hogy nem engem állított meg így, mert lehet, a börtönblogot írnám holnaptól, kikérve magamnak a hangnemet és a gyanúsítást. És sosem tudnám bebizonyítani, hogy valóban úgy volt, ő volt bunkó és tért el a tanult viselkedéstől, valamint feledte el az ártatlanság vélelmét (az 'iszkolással' kapcsolatban), és mindezt a gyerekek füle hallatára, megalázva egy apát. Miközben ő egy lényegesen súlyosabb közlekedési szabálysértést követett el éppen, teljesen szükségtelenül, a zebrán parkolva.
Vajon ki véd meg minket, állampolgárokat? Vajon ki adja vissza Anyámnak az éjszakai nyugalmát a harmadik betörési kísérlet után a lakásába (ebből egy sikeres)? Vajon mikor mondhatja egy szülő azt a kamasz gyerekének, hogy ha bajban vagy, fordulj rendőrhöz, amikor ezeket látja, és az ismerősök gyerekeinek éjjeli igazoltatási / zaklatási / fogdába-zárási / szülőket-felhívni-akadályozó-történeteit hallja? Vajon ezt jelenti az új alkotmányban a jogok mellett - amelyek felsorolása minket, polgárokat véd az állammal szemben - a kötelességek belefoglalása: ha tilosban parkolsz, elveszted minden emberi jogodat is?
"Hazánk a szakadék szélén egyensúlyoz", hallatszott vasárnap a tiszthelyettes-avatón: nem hiszem, hogy most ugyanarra gondolunk a szónokkal, amikor egyetértek.
Mi eljöttünk, nem értek rá velünk foglalkozni, nem a kihágás számít, hanem a megfélemlítés, gondolom. Se nem szolgálunk se nem védünk. Akkor minek is vagyunk?
És valaki magyarázza el nekem, mibe is fáradnak úgy el húsz évi szolgálat után?
A Sztrugackij-fivérek két kisregényét tartalmazza a vékonyka kötet. Mindkettő abban az időszakban született, amikor a már megvalósult ideális társadalom, és benne az ideális emberek konfliktusaival és eseményeivel foglalkoznak. Az emberekből kiveszett - vagy legalábbis jelentősen kiszorult - mindenféle gyarlóság, az irigység, a hatalomvágy, és mindenki boldogan dolgozik a társadalom céljaiért. Szerintem ezek a regényeik és elbeszéléseik lényegesen gyengébbek - vagy, legyünk nagyvonalúbbak -, kevésbé állták ki az idő próbáját, mint a többi művük.
Ez a két novella sem tartozik a díjazottak közé. Az ideális világban igazi konfliktusok nincsenek, ezért valahol, a távoli űrben a tudósok/kirándulók/aki-arra-jár talál valamit, ami veszélyes. Vagy egy fizikai jelenséget, ami talán időutazásra, talán a világ megsemmisítésére lesz jó, vagy egy társadalmat, ami a Földön már túlhaladott eszmék alapján rendeződik. Az első novella egy földszerű bolygó kiürítéséről szól, ahol a fizikusok egy csoportja az ottani különleges jelenségeket - amelyek vélhetően közelebb vinnének az időutazás megértéséhez és megvalósításához - tanulmányozza. A bolygón kisebb kolónia is él, családtagok, gyerekek, a körülmények idilliek. Addig, amíg.
Nem tudjuk meg, a fizikusok, vagy a körülmények okozzák, de a tanulmányozott jelenség pusztítóvá nő. A bolygón van egy szállítóűrhajó, amelyik utánpótlást hozott a kutatóknak, aki felfér, megmenekül. A feljutásnál pedig várakozásainkkal és tapasztalatainkkal ellentétben mindenki (majdnem mindenki) betartja a szabályokat. Aki maradásra ítéltetett, elfogadja a sorsát: menjenek a gyerekek, a fiatalok, akik előtt ott az élet. Végül nem tudjuk meg, hogy azoknak, akik maradtak, beteljesül-e a sorsuk, ez a képzeletünkre van bízva.
Az egész túlságosan utópisztikus, túlságosan eseménytelen, sok a kizárólag orosz regényben elképzelhető fordulat (gondolom erre a fordító Weisz Györgyi is rájátszott kicsit).
"Ezek a mindenféle virágocskák-csalánocskák, mind ezek az utacskák-ösvényecskék, a különböző sétautak, mindez szerintem, Leonyid Andrejevics, csak demoralizál. Éppen elég rendetlen dolog akad még a világban, korai még ezeken a bukolikus gyönyörűségeken ámuldozni."
A második regény, mintha ujjgyakorlat lenne a "Nehéz istennek lenni" című regényükhöz. Két, vadászatra készülő fiatal mellé harmadikként betársul egy idősebb férfi, és rábeszéli őket arra, hogy a céljuk helyett egy másik bolygóra szálljanak le. Ott feudális társadalmat találnak, amelyikben az alsó osztályokba tartozó, vagy oda ítélettel lebuktatott emberek életének értéke a semminél is kevesebb. Egy távoli, megfoghatatlan hatalmasság, a "Hatalmas és Erős Sziklaszirt, a fénylő viadal, akinek a lába az égen, aki addig él, amíg a gépek el nem tűnnek" nevében kegyetlenkednek a helyi kis hatalmasságok, és tekintik, folyvást urukra hivatkozva, sajátjuknak bárki holmiját, méltóságát, életét. Hőseink megpróbálják felderíteni az okokat, a működés mechanizmusait, majd, mielőtt ők is áldozatul esnének az erőszakos környezetnek, és saját végtelen naivitásuknak, elmenekülnek. Majd egy gyors csavar a végén, nehogy ne jusson eszünkbe a párhuzam a valódi történelemmel...
Egyszer elolvasható mindkettő. Ha nem vagy Sztrugackij-fan, akkor ne ezekkel kezdd az ismerkedést.
A hazaszeretet csókja.
Kossuth Lajos forradalmi beszédjei közt egyik legnagyobb hatású az, amit toborzó körútja alkalmával Cegléden mondott el. Felhivására Cegléd egész férfi népe fegyvert ragadott.
A szónoklat végén egy fiatal menyecske, ölében tartva csecsemőjét, odarohant Kossuth Lajoshoz, s meg akarta csókolni a kezét. Kossuth egy intésével megállította.
- Szent a csók, - fordult aztán feléje, - amit a hazaszeretet hí az ajkra. Csókolja meg, derék asszony, helyettem a gyermeket, hogy a hazaszeretet csókja ott égjen a homlokán.
(A NEVETŐ MAGYARORSZÁG című egyetemes adomagyűjteményből; összeállította Gracza György, megjelent 1901. Budapest. Nyomatott Wodianer F. és Fiainál
Donizetti vígoperáját a következő egy hónap alatt nyolcszor játsszák az Operaházban.
Összefoglalva: egy, csak egy leány van talpon a vidéken... A férfiak csúszkáltak, elkéstek, eltűntek a zenekar mögött (karmester Török Géza), elsikkasztották a tetejét, szóval mindent elkövettek, amit el lehetett - ennek ellenére a végén a négyesre és a duettekre összeszedték magukat. Eddigre a zenekar is visszavett a szárnyalásból, és egymást támogatták az énekesekkel. Kertesi Ingrid - mint eddig mindig, amikor láttam - nagyon jó volt, érzelmes, tiszta, szárnyaló, kíváncsi lennék, mit gondol a partnereiről magában, neki sem lehet kéjmámor egy fals végszóra belépni.
Az opera története egyszerű: Don Pasquale (Szüle Tamás) hetven fölött elhatározza, hogy megnősül, valami fiatal fruskára fáj a foga. Ezzel egyben borsot is akar törni az unokaöccse, Ernesto (Szappanos Tibor) orra alá, aki ellenszegül akaratának, és nem hajlandó feleségül venni azt, akit kiszemelt a számára, ehelyett ragaszkodik szerelméhez, Norinához (Kertesi Ingrid). Felkéri hát barátját (Sárkány Kázmér), kommendáljon neki valakit, aki kedves, szép, fiatal és kezes asszonya lesz. A barát saját húgocskáját javasolja, aki eddig zárdában nevelkedett - összebeszélve Norinával, hogy játssza el a húg szerepét, és vegye el az öreg kedvét a házasságtól. A lány kapva kap a szerepen, bűbájos, szende, ahogyan az kell, az öreg gerjed, legott nyélbe is ütik a házassági szerződést (egy felkért barát játssza el a jegyzőt, nehogy érvényes legyen a szerződés). Amint aláírják, Norina kifordul az addigi kedvességből, elsárkányosodása tizedmásodpercekben mérhető: dirigál, fenyeget, rendelkezik, két kézzel szórja a pénz, mindent felfordít a házban, férjura megszeppenve próbálkozik visszaállítani dominanciáját, de egy gyors pofon rádöbbenti, nem ilyen lovat akart... Szabadulna, nem kell már a friss hús, békére és nyugalomra vágyik, beleegyezik Ernesto házasságába, visszafogadja az örökségbe is, csak legyen ennek vége. Ernesto boldogan öleli keblére megszelidült kedvesét, meg sem fordul a fejében, hogy mi vár rá egy ilyen fúria mellett, de ez már nem az opera része, mindenki boldog, felszabadult, vidám.
A jelmezek Márk Tivadar tervei alapján készültek, tehát jó ötven évesek, Welich Rita alkotta újjá őket (képek). Anyukám mindig elmondja, milyen kár, hogy az operákat kortalanítják, amikor jó volt az a régi, ahogy anno megírták - színre vitték. A múltkori Bohéméletnek a díszleteit pl. 1937-ben tervezte Oláh Gusztáv (jól emlékeztem hát, hogy a hatvanas években ezzel a díszlettel láttam...), és azóta változatlanul fut. Itt a másik példa, a mai Don Pasquale, amelyben a stílusos jelmezek (és a díszletek) képviselik - nyilvánvalóan a rendezői felfogással együtt - a valamikori korabeliséget. Amivel nincsen baj, hiszen az opera az állandóságot is képviseli, kérdés, a most felnövő potenciális közönség a hetvenegynehány éves előadást látván visszatér-e majd egy következő előadásra? Pl. a Varázsfuvolából többféle rendezést láttam (nem említve most a műfaji kitérőket, mint pl. a Bozsik Yvett-féle balettet), mindegyik elbűvölő volt, és fenséges, mind másképp, de a pálmát nálam akkor is a legutóbbi "szőnyeges" (ha nem működik a link, akkor másolva: http://laur.blog.hu/2010/02/22/varazsfuvola_385) vitte el. A Xerxes túlhajtott romantikáját és zenéjét számomra a díszlet-ötletek tették élvezhetővé.
És az is kérdés, hogy a leporolt díszletekkel, elcsúszott hangokkal, alig hallható énekesekkel lehet-e ma világhírre törekvő operát építeni. Szerintem nem, de amíg van, aki hisz benne, van remény.
Kezdődnek a bajok. Újabb óra, újabb két tánc. Négyszög-rumba és salsa. Nem egy versenytánci-bonyodalmas egyik sem, számolni sem kell csak négyig maximum, de a múltkori angol keringővel és csa- csa-csával együtt már négy táncnál tartunk. De legalább elmondhatom, duplájára nőttek az ismereteim.
Ami jó, hogy rengeteget gyakoroljuk. Nincs üresjárat, nincs lötyögés, Zoli erős tempót diktál. A csa-csa-csát tegnap egy teljes körön át gyakoroltuk, ami azt jelenti, kb. harminc pár, körben állva, a fiúk belül, a lányok kívül, és két négyszög-két oldalra után sasszé a szomszéd pár lánytagjához, örültem, ha rámosolygok, nem hogy be is mutatkozzam - mindenesetre megállapíthattam, nem mindegy, mégy egy ilyen összekapaszkodás-mentes táncnál sem, hogy milyen a partner. A túlmozgásos legázol, alig tudsz kitérni előle, úgy riszál és lenget, közben kicsiket lép, ezért rajtad keresztül térne vissza a helyére - és persze mert nő, gondolja, vigyáztál volna jobban. Kettő is volt ilyen, a többivel nem volt nehézség, ők is vigyáztak a tág négyszögre, én is igyekeztem. Azért örültem, amikor visszakerültem G elé...
Az angol keringő tetszett, egészen jól lejtettük (nem néztem a tükörbe, akkor biztos nem ezt mondanám), de az érzés, a hangulata jó volt, jó volt csinálni. És itt nem volt párcsere :). Ja, a tükör. Mondtam már, hogy a terem egyik falát full tükör borítja? Nem gond, meg lehet oldani, hogy az ember másfél óra alatt ne nézzen bele, bár a tánclépések mennének ilyen rutinosan...
A salsa nem az én táncom, G is panaszkodott, hogy idegen neki az a ritmus. Majd talán ráérzünk.
Az órát végig Zoli tartotta, nem vált ketté a csoport, mert a nej fél óra után balra el.
Egy kis tudástár, pl. nekem. (Az "extrém magasságokon és mélységeken" még csiszolnunk kell).
--------------------------------------------------------------------
Angolkeringő
Az Angolkeringő a 1920-as években a Bostonból fejlődött ki, mely a Bécsi keringő utódja volt. Érdekessége, hogy a régi "kerek" fordulók mellett már az "egyenes irányú mozgás" új elemeit is tartalmazta.
Az Angolkeringőt származási helye után nevezték el. Már az 1922-es világbajnokságon táncolták, de magát az elnevezést csak 1929-től használták a versenyeken. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Először inkább előretörekvő tánc volt - "dance of passing feet"-nek nevezték -, majd az idők folyamán a megnövekedett fordulásokból következően az ütem végén zárták a lábakat. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Ezt az új táncformát az angol tánctanárok dolgozták ki, melyet 1927-ben az Imperial Society is elfogadott.
Az Angolkeringő - melyet lágy, szentimentális zenére táncolnak - ritmikusan lendülő mozdulatai által a legharmonikusabb standard tánccá vált. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet.
Az Angolkeringő a versenyeken a standard kategória első táncaként szerepel. Sokan a táncok "királynőjének" nevezik.
Zenéje: lassan áradó, lágy, harmonikus és szelíd, mely ingaszerűen az ütem első ütését hangsúlyozza. Üteme 3/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 29-32 ütem/perc lehetséges, versenyen 30 ütem/perc.
Jellegzetessége: hogy táncmozgását az extrém magasságok és mélységek jellemzik.
Zenei jellegzetesség: az első ütés zenei hangsúlya egyidejű az új lendület legnagyobb erejével. A második lépésre esik a fordulat fő hangsúlya és ezzel éri el a pár a legerősebb térbeli hatást.
Ritmusa: 1- 2-3, 1-2-3 vagy 1-2-3, 4-5-6
(forrás: http://keleti-andrea.mindenkilapja.hu)
Érdeklődéssel vártam a filmet, a sztorit ismerve kíváncsi voltam, mennyire lesz nézhető. A hossza kicsit riasztott, erről két óra? Aztán csak elröpült, anélkül, hogy nagyon kellett volna fészkelődni.
A történet végtelenül egyszerű. V. György király második fia (Colin Firth - Bridget Jonesból Mr Darcy, Mamma Mia, Lány gyöngy fülbevalóval stb, stb...) erősen dadog, így a nyilvános szereplései rendre kínosra sikerülnek. Egy darabig próbálkozik mindenféle orvosdoktorokkal, a kavicsos módszerrel, de sikertelenül.
Egyszer azonban eljön az a pillanat, amikor muszáj tenni valamit: apjuk halála után a bátyja lemond a trónról Ms. Simpson kedvéért, a Birodalom a háború előtt áll, olyan uralkodóra van szükség, aki maga mellé tudja állítani a népet ilyen nehéz körülmények között is. A rádió korában járunk, nem elég délcegen ülni (és nem leesni) a lóról, ahogy apja mondta neki egyszer, itt már beszélni is kell.
Elizabeth, a feleség (Helena Bonham Carter - Harry Potter, Alice Csodaországban, Terminátor, Merlin, Élőben Bagdadból), akit legalább annyira taszít a muszáj-herkulesség, az uralkodással járó kötöttségek, a megfelelési kényszer, mint a királyt, talál rá Lionel Louge-ra (Geoffrey Rush - A Karib-tenger kalózai, Elizabeth - Az aranykor, Kegyetlen bánásmód, Ned Kelly, Frida). Az első órák nagyon rosszul kezdődnek, az arisztokrata, és a birodalom másodosztályú, ausztrál polgára nehezen találja a közös nyelvet. Ahogyan kell, össze is vesznek, előbb Louge, majd a király kér - a maga módján - elnézést, hogy folytathassák a közös munkát.
A történet egyszerű, a sztori kiszámítható, ami a filmet elviszi, az a színészek. Colin Firth tud színész is lenni, nem csak sármőr, női lelkek Mr Darcyja. Sokat vártam erre a szerepére.
Geoffrey Rush nagyon jó, az arca hihetetlenül kifejező, a szerepét remekül formálja. Helena Bonham Carter arra született, hogy az arca kitöltse a filmvásznat, a szeme mindent elmond, az ajka kis rebbenései a beszédeket hallgatva mutatják az együttérzést, segítőkészséget és az aggodalmát.
A negyedik szereplő, akit megemlítek, Lionel felesége, Jennifer Ehle. Rövid a szerepe, alig pár mondat, de abban remek.
A filmben alig van totál, a nagy része az emberek, az arcok, a szemek, a mimikák, egyszerűen fantasztikus. Ha valamiért, akkor a színészek miatt mindenképpen érdemes a filmet megnézni. Ha a tizenkét Oscar-jelölés nem feltétlen jogos minden elemében, de a színészeknek és az operatőrnek máris odaadnám.
És felvirradt a nagy nap, a tánciskola napja!
G. egy késő őszi sóhaja nyomán tőlem egy tanfolyami bónt kapott ajándékba, oda, ahol a parkett ördögeit képezik. Tíznél több éve, hogy táncsuliba betettük a lábunkat (akkor még külön), azóta egyszer-kétszer lett volna alkalom a táncra, de általában szégyenszemre ellógtuk. Na de majd eztán!
Este nyolc, Óbuda, a tánciskola bejáratánál személyesen a tévéből (is) ismert nagyasszony, mosolyogva fogad, sk. érvényesíti a bónt, és invitál befelé. Hatalmas a tömeg, kb. húsz pár próbálkozik a teljesen kezdő szinten, kormegoszlás vegyes, mi a tetején vagyunk a korfának, rajtunk kívül még egy hasonló korú pár van. A többiek húsztól felfelé, a zöme harmincas éveiben lévő pár.
Hamar kettéosztanak minket, Andrea elviszi a kisebb felét a csapatnak, mi maradunk a férjjel, és indul a tanulás. A terem egyik fala tükör, azzal szembe állunk és egy-ké-há! A fények bántóan erősek, és ahhoz nem vagyunk elegen, hogy a tükör ne zavarjon - egy-ké-há-csa-csa-csa, lépünk, a hangok, a toppanások, a vezényszavak, mint a Fame-ben, a látvány annak a paródiája.
Sokadszorra már egészen elfogadható, a mackók, a lomhák, a ballábasok (végül én is) felveszik a ritmust, jöhet párban, négyszögelés, majd oldalra, aztán ugyanez zenére. A párcsere ötlete zavart kelt, izzadt, forró, jéghideg kezek váltják egymást a kezemben, koncentrálok a lépésekre, senkit nem taposok le, de érzem, ez közös törekvés - egy lány van, akinek a zenére indul a csípője, a vérében van a mozgás, de a szabályos lépésekbe ő is belebonyolódik néha - a különbség, hogy ő stílusosan csinálja.
G. erősen koncentrál, rendre int, ha hülyéskedek, és vezet, ha másfelé lépek. Az első óra végére folyik rólunk a víz, fárad a láb, a derék, belőlem sokat kivett az egy heti fekvés, ő meg egyenesen munkából jött, megbeszéljük, hogy ez a tánc előjáték az ágyhoz :).
A csa-csa-csa után angol keringő, először koedukálva, majd a lányok szemből, Zoli középen, a két csoport között számol, toppant és irányít - rogyaszt, kiáltja, hullámzás, próbálkozik újra. Amikor jónak látja a lépéseket, összeengedi a párokat, és zenével ugyanazt. A keringő összehoz, varázsa van. Nézem G.-t, koncentrál, és átadja magát, némán számol, de néha elmosolyodik rám nézve. A szeme zöld, úristen,mikor láttam utoljára ilyennek, csak ezért megérte eljönni. Körbe állunk, haladunk, a sok bénázáson már átsejlik valami az örömből, egy-ké-há-négy, és előlről újra.
A végén rövid salsa, a legegyszerűbb a legnehezebb, már nem megy, ráznám a farom, de fáradt vagyok, eltévesztem a lépést, G. cipőjén jel vagyok.
Egy hét múlva folytatás.
Aki elsősorban, és mindenekfelett a Száll a kakukk fészkére. A regény, amellyel ismert lett, és amelyet nem tudott túlhaladni azóta sem. Pedig a Hajósének jó kísérlet volt a nagyregényre, de nem lett olyan egységes, olyan feszített, inkább széteső, tele idegesítő részekkel, mondatokkal, manírokkal, amelyeket csak részben feledtetett a regény utánozhatatlan - és engem újraolvasásra késztető hangulata. Minden hibájával együtt megfogott, és nem ereszt.
Amikor a polcon szembejött az író neve, a fura "Olykor egy nagy ötlet" cím felett, nem volt kétséges, hogy elviszem. Ha egy szóval kell jellemezni, amerikai családregény, Hardy, Dreiser, Irwin Shaw örökében - de fényévnyire azoktól.
A könyv nehezen adja magát. Az idősíkok és az elbeszélő is folyton változnak, beszélgetés közben átugrunk a másik személybe, aki ugyancsak egyes szám első személyben folytatja - az eligazodásban a tipográfia, majd később ennek elmaradásával a szereplők ismerete segít, az első 150 oldal után nem okozott már gondot, hol is vagyunk éppen, ki az, akinek a gondolataiban járunk. Vibrálóan izgalmas egy nagyjelenetet mondatról mondatra váltakozva a szemben álló felek szemszögéből látni. A folyamatos váltás ébren tartja az embert, ebből a regényből nem lehet félálomban olvasgatni - de letenni is nehéz.
A cselekmény egy kis oregoni (nyugati parti) városkában játszódik, kemény favágók között, akik a hegyekben termelik ki a fát, és az egyformára vágott rönköket a folyóhoz vontatják-csúsztatják, és leúsztatják a tengerhez. Nehéz, embert próbáló munka, aki marad, és bírja, nem a széplelkek táborát gyarapítja. Durva tréfák, ugratások, és az önhittség megnyilvánulásai alapozták meg a történetet. A Stamperek jól ismert, könyörtelen, különc, öntörvényű, de nagyon szorgalmas, hajtós tagjai a városnak. A Stamper-család egy tagja, Leeland elfuserált öngyilkossági kísérlete után megvilágosodva visszatér a városba, hogy elintézze régi, lezáratlan ügyeit féltestvér bátyjával, Hankkal. Leszámolásra készül, vagy megbékélésre, visszavágásra a kamaszkori sérelmekért vagy tisztázásra, ez sokáig nem derül ki. Hank 12 évvel idősebb nála, ő volt a nagy testvér, aki mindenbe beleugratta, és mindenből kihúzta öccsét, aki sosem bánt vele kesztyűs kézzel, de mindig ott volt, amikor ki kellett őt húzni valamiből, akár a szó szoros értelmében is. És ugyancsak ő volt, aki összeszűrte a levet Leeland anyjával, a nő emiatt menekült el a városból, és nem kizárható, hogy ennek szerepe volt a halálában is.
Messziről indul a történet, a család történetén keresztül, egyes embereken keresztül, akikről sokára tudjuk meg, mit és miért tettek ott az elején, és azt is, mi a szerepük a regény csúcspontjának előkészítésében. A csúcspont pedig annyira, de annyira fokozva van, újabb és újabb oldalakról mutatva a történetet, Lee és Hank hangtalan egymásnak feszülését, a sztrájkoló városbeli famunkások és a faszállításra csakazértis leszerződött Stamperek közötti növekvő ellentétet, amíg a dolog csaknem unalomba fúl.
Szerencsére eljő a hálaadás, amikorra már mindenki elpártol tőlük, tömény ellenségeskedés-óceán közepén döntik a fát hűvös halomba - de hol van itt már pátosz, hol van itt már hősiesség, csak az embertelen erőfeszítés, a muszáj és az akkor is megmutatom parancsa, a rendületlenül szakadó eső és áradó folyó marad. És az óhatatlanul bekövetkező tragédia, ami ahogyan általában sosem, itt sem a konokokat, a másokon átgázolókat, a kihaénnem-embereket, a 'megmutatjuk ezeknek' hőseit éri közvetlenül.
Mindenki fellélegzik, mert azt hiszik, felvirradnak a szép napok a városra. De mindig vannak, akiknek ez kevés. Akik még gyorsan kreálnak véletlen balesetet (tüzet), amivel újra indul a történet. Hogy hol lesz vége, azt nem tudhatjuk, hogy kik és hogyan mennek még rá a küzdelemre, azt már nem kapjuk meg az írótól: a regény befejeződik a visszavágás első jeleneténél. Elmondhatjuk: a Stamperek és a favágók közti harcban, és a Hank és Leland közti elszámolásban a címhez hűen valóban mindig volt valakinek egy nagy ötlete, amivel továbblendítette a cselekményt, és ébren tartotta a figyelmet.
Hogy mi lett az utóbbiak között a játszma vége? Nem lenne ildomos elárulni. Meglepő és váratlan eredményre jutnak, egyikük sem ezt szerette volna, de tudható, sejthető, köztük sem lesz vége sosem...
Érdekes családregény a múlt század hatvanas éveiből, a szakszervezeti mozgalom erősödésének idejéből. Az emberi megosztottság, a hajlíthatatlanság, a mindenáron való felülkerekedési vágy mozgatja a történetet, fekete lelkű szereplőkkel, olyan hősökkel, akikkel nehéz, ha nem lehetetlen azonosulni.
Anyukám úgy érezte, nem lehet meg egy farsangi időszak fánk nélkül - hát nekidurálta magát, és a hétvégén sütött egy nagy adagot. Régi hagyomány ez a családban, eddig nem múlhatott el év nélküle. Mindig aggódik előtte, hogyan fog sikerülni, de eddig még sosem kellett kidobni :). Nem hittem, hogy nyolcat meg tudok enni belőle együltömben (rumos szilvalekvárral).
Most amellett, hogy degeszre ettük magunkat, még egy hozadéka volt a fánkozásnak: a gyerekek is velünk ebédeltek, szigorlat ide vagy oda.
A kép nem nálunk készült, de készülhetett volna...
Mi a közös ezekben a rendezvényekben?
Red Bull Air Racing,
Augusztus 20-i tüzijáték,
Operabál,
Sziget
Filmszemle
Mindössze annyi, hogy derék népboldogító kormányzatunk megkímél tőle minket - persze mind más és más indokkal marad el, és valamennyi csakis a mi érdekünkben. Hogy eközben mennyit költünk országimázsra, kisfilmekre, reklámra, és ezeknek a kiadásoknak a megtérülése hogyan viszonylik a felsorolt rendezvények megtartásához, nos, ezt el lehet képzelni, de ahogy a hatalomnak nincs róla fogalma, mi is csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk - a korábban annyira hiányolt hatástanulmányokról, kormányra kerülve ők is szépen leszoktak. Gondolom, mert nem adnának elég teret a fantázia szárnyalásának.
És nem megyek bele egyéb (hátsó) gondolatok kifejtésébe és összeesküvés-elméletek gyártásába, azzal nagy tudatosságot feltételeznék. Szerintem egyszerüen:
akinek kalapács van a kezében, előbb, vagy utóbb mindent szögnek néz.
Ui. Az eredeti összeg 2%-ában (!) megegyeztek a Szigettel: mégis lesz!
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
Zenével is:
(Krétakör Színház: babits - Fekete ország a'capella
(a Madách-díj margójára)
Vendégrendező állította színpadra, még 2009 tavaszán az Operaházban a darabot. Ritkán játszott operája Verdinek, nincsenek benne önálló életre kelő áriák, nem csak az én véleményem, hogy nem a legsikerültebb darabja.
A rendezés igyekszik kortalanná tenni a darabot, hatalmas vasfalak- és csavarok között játszódik, a kormányzó palotájában Botticelli 1485-ben festett Vénusz születése című képe, a pórnép ruháját fáradt földszínek jellemzik, a katonáké kozákra emlékeztető szigorúan gombolt királykék egyenruha, az előkelők hosszú, színes, irizáló anyagú köpenyekben járnak. A kortalanság helyett nekem az eklektikusan átgondolatlan jött le, de lehet, nem vettem észre valamit.
Az énekesek közül csak a Monforte kormányzót éneklő Massányi Viktort, és a Procida szerepét éneklő Gábor Gézát tudom kiemelni, bár az utóbbinak a magasabb hangok nem feküdtek, nem tudta kiénekelni őket - de lent tökéletes volt. Bazsinka Zsuzsanna Elenát énekelte, nem bűvölt el, szerintem nem az ő szerepe. A többiek? Még Gurbán János említést érdemel, és itt vége.
Kesselyák Gergely a zenekart összefogta, de a kórusra ráférne a szigor, az intés és a hang nem mindig került közel egymáshoz...
A cselekmény a szabadságról, a szabadságharcról szól. A helyszín Szicília, 1280-as évek, a francia megszállás után. A nép harcolna is meg nem is, Elena, a harcokban elesett fivérét gyászolva, és Procida, a szabadságmozgalom vezetője buzdítja őket a szembeszállásra. Felhasználják Arrigót, aki Elenáért minden megtenne, még a kormányzó megölését is elvállalja. Azonban, mielőtt tettét végrehajthatná, Monfort feltárja előtte származása titkát: Arrigó az ő fia, akit anyja titokban, elzárva nevelt az apja ellen. Procida nem adja fel: bíztatja a francia katonákat arra, hogy mint annak idején a szabin nőket. rabolják el az esküvői menetből a lányokat. Ez meg is történik, majd látjuk a véres szoknyával előtántorgó áldozatokat: Procida örül, mert a szicíliai férfiakban magasra szökik a bosszúvágy. Értik ők az idők szavát: a szabadságért semmilyen ár nem drága...
A családi szálak is bonyolódnak, Elena és Procida börtönbe kerülnek, de a kivégzéstől Arrigo megmenti őket azzal, hogy végre apjának nevezi a kormányzót. Az annyira fellelkesül ezen, hogy rögvest kihirdeti, a két nép közti örök és megbonthatatlan béke bizonyságaként megesküszik Arrigo Elenával. A fiatalok örülnek, a nép lelkes, a nemrég megerőszakolt asszonyok ujjongva köszöntik a frigyet, a megbocsátás szelleme lengi be az égboltot (vagy valami hasonlót énekelnek).
Procida azonban nem nyugszik, az esküvői harang lesz a jel a felkelésre, az ingadozókat pedig végleg megyőzi azzal, hogy Aragóniai Péter pénzzel és hadakkal segíti őket, ha megmutatják szabadságvágyukat. A pár próbálja elkerülni az esküvőt, de nem tudnak kitérni előle, hát legyen meg a sors akarata.
Teljesüljön be a Sors, amelyben Elena kivételével a haláluk van megírva. És az elkövetkezendő húsz évre egy véres háború Szicilia és a nápolyi királyság birtoklásáért. És egy közel kétszáz éves spanyol uralom a sziget felett (ugye, nem véletlen a cinizmusom).
És az, hogy az Anjouk feladják a mediterránumban való terjeszkedési terveiket, Bizánc meghódításának szándékát. És végül, de nem utolsósorban, ehelyett Közép-Európa felé fordulnak. Egy, a cselekmény környékén az Árpádházzal kötött házasság (Anou Károly feleségül veszi V. István lányát, Mária hercegnőt) révén fél évszázad múltán, az Árpád-ház férfiágának kihalása után a magyar trónra kerül Anjou Károly, a mi Károly Róbertünk.
2010-ben, könyvek, amelyek annyira nem bűvöltek el, hogy írjak róluk külön posztot.
Aláfestésként egy jó kis zene, rá vagyok (már régebben is voltam) kattanva a Fonográfra.
(Fonográf: FG4)
Iain Banks: Ellentétek
Egy könyv a nagyon sikeres (?) írótól, aki sci-fitől regényig mindent írt. Ez egy nem túl szofisztikált történet egy azonosítatlan bolygó kora középkorából. Két történet, fejezetenként váltakozva, amelyek a várakozással ellentétben a végén nem érnek össze, sőt, közük nincs egymáshoz. Ügyes írói fogás, ha az ember a könyve okozta csalódást akarja fokozni...
Raymond Khoury: Az utolsó templomos lovag
Dan Brown nélkül ez a könyv valami lenne. Dan Brown után egy érdekesen, izgalmasan megírt utánérzés, 13. században és napjainkban játszódó jelenetekkel, gonosz bíborossal, pénzéhes zsoldosokkal, ugye ismerős?
Naomi Nowik: Sárkányos könyvei
Puskapor és sárkányvér
Elefántcsont birodalom
A jádeköves trón
Őfelsége sárkánya
Mese, mese, mese. Ügyes a kiinduló ötlet, és minden kötetben ki tud találni valamit. A napóleoni korban vagyunk, az események ismerősek és mégis mások. Az emberek, azok minden korban és minden párhuzamos világban egyformák. Mégis, nagyon izgalmas, lebilincselő, letehetetlen.
Vajon, ha Varsóban írta volna, ismernénk, olvashatnánk?
Azonosítatlan bolygó, azonosítatlan kor, azonos emberek. Kegyetlenség vallási köntösben, kegyetlenség világi köntösben. Háború, serdülés, viszályok, intrikák, felsőbbrendűség, szerelem, készülés a döntő összecsapásra. Ami persze nem lesz döntő, vélhetően a (tervezetten trilógia) második kötetének reményében. Egyébként ő írta The Wisdom of Crocodile c. film alapjául szolgáló novellát, valamikor a mozikban is ment, Jude Law-val a főszerepben. Évekig dolgozott a brit film-cenzor hivatalban (korosztályi besorolások, stb).
Joe Alex 4 kötete
Szárnyatlan szárnyalással űztem, A labirintus Úrnője, A halál beszél helyettem, Magam vagyok a pokol. Nem először olvastam egyiket sem.
Ő is lengyel, de ő otthon élt és írt haláláig. Apja a King Kong film (1933) producere. Elsősorban műfordító volt, az Ulysses, és Shakespeare összes drámája lengyelítése a nevéhez fűződik.
A krimijei főszereplője Joe Alex nyomozó. A történetek rövidek, gyorsan olvashatók, egyestések, elalvás előttiek - és mégis, egy-egy fordulat, mondat megmarad.
Részvétem a három áldozat családjának (West-Balkán). És együttérzésem azoknak, akik ott voltak, és akiket egész életükben nyomasztani fog az emlék, és tudni fogják, miért írtóznak betegesen a tömegtől.
Már letartóztattak öt embert, bizonyára tudják, miért: a mohóság, nemtörődömséggel párosulva tapasztalhattuk már, mi mindent okozhat. De amiről nem olvasok-hallok a médiában, az a hatóságok szerepe.
Ugye egy ilyen bulihelyet megnyitni ezerféle engedély kell, de akármennyi is, egynél több. Gondoljunk arra, hogy az egyetlen budapesti európai-szintű szórakozó-területen (na jó, majdnem egyetlen), a Liszt Ferenc téren mit összebuzerálják a vendéglátóhelyeket, mert este tíz után hangosan csörömpölnek a vendégeik az evőeszközzel, meg nevetgélnek! Arról nem is beszélve, hogy december elején már bezárták a West-Balkánt, egy nem engedélyezett party miatt (Hassay Zsófia pógármesterasszony szíves közlése). Tehát tudunk róla, hogy van, ugye, VI. ker? Úgy tudunk róla, hogy problémás hely. Ezek után a belváros tele van a szombat éjszakai buli plakátjaival, meghirdetik a Pesti Estben is, meg még ki tudja hol, mégsem tűnik fel a hivatalosságoknak.
Továbbá a Nyugati téren, ahol mindig van rendőr, több is, a buli bejárata körül tolong egy rakás fiatal, (lásd a facebookon nyilatkozó szemtanúkat) sorban állnak a bejutásért, az egyik fiatal szerint ő fél tíztől állt ott tizenegyig, alig, hogy bejutott, már jöhetett is ki. Merre nézett a police, könyörgöm? Ha három gimnazista beszélget az óra alatt, igazoltatják őket, miért? Félünk, vagy még rosszabb?
Lefordítva: véleményem szerint a hatósági inkompetencia, nemtörődömség, vagy mi, három áldozatot szedett. Mi itt a Kárpát-medencében tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, de háromezer ember egy helyen nem ez a kategória. Ezért fizetünk adót, kedves állam? Ezért vagy annyian, és ezért kell minden papírra huszonkilenc hivatal pecsétje?
Ne magyarázkodj, csináld végre a dolgod, könyörgöm. Büntesd meg, aki megérdemli, de te se ülj a seggedbe dugott hüvelykujjal, ha esedezhetem.
Csak egy dal. Volt - van - miért szeretni. Nem mellesleg: ki írhatna ma ilyen szöveget, úgy értem, ki lenne képes rá? És kitől fogadná el a nemzet?
Fodor István igazgató úr
(Budapest Villamossági Rt)
munkatársa volt Edisonnak
- habár mindez ma már a múlté
ezerkilencszáztizenegyben
Edison átjött Európába
s Fodor István kíséretével
ellátogatott Magyarországra
Úgy vélte:
Kár, hogy a magyar nyelvet
rajtunk kívül nem érti senki
Nem érti senki, nem érti senki
és nem is akarja megtanulni
A hazai munkás viszonyaink
Edisont komolyan érdekelték
S miért a tömeges kivándorlás
Fodor úrral ezt is megbeszélték
Edison úgy vélte nagy veszteség
hogy ilyen szép és haladó ország
nem biztosítja mindenkinek
a társadalmilag hasznos munkát
Úgy vélte:
Kár, hogy a magyar nyelvet
rajtunk kívül nem érti senki
Nem érti senki, nem érti senki
és nem is akarja megtanulni
Volt idő, mikor Amerikában
a haladó szellemű emberek
a fejükön Kossuth-kalapot hordtak
s a mellükre kokárdát tűztek
Edison így szólt Fodor Istvánhoz
„Mindig becsültem a magyarokat
Büszke lehet a nemzetére”
- Oly jól esnek az ilyen szavak
Így vélte:
Kár, hogy a magyar nyelvet
rajtunk kívül nem érti senki
Nem érti senki, nem érti senki
és nem is akarja megtanulni
Ez az a név, amiről rengeteg minden juthat eszébe az embernek. Legelsősorban persze a Guttmann-nadrág, az elnyűhetetlen (ld. Verseny-áruház emblémája a Rákóczi-úton). És valószínűleg legutoljára pedig Natalia Gutman neve, aki "nem világsztár, 'csak' nagy művész", és aki a "zenei igazság, hitelesség és őszinteség megtestesülése" Szvjatoszlav Richter szerint. Ennyit lehet tudni róla, a jegy kézhezvételekor, és meg lehet hallgatni a youtube-on azt a pár opuszt, ami fent van tőle. Magyarországon még nem járt, ez volt az első koncertje itt, szerda este a MÜPÁ-ban, a Nemzeti Filharmonikusokkal és Kocsis Zoltánnal.
Már a próbáról azt hallottam, hogy ejha, ez jó lesz.
Az első rész Dvorak h-moll gordonkaverseny, a második az "Új világból" szimfónia.
Gutman az első részben szerepelt. Nagy sikert aratott, virág is volt, de a zenemű annyira nem adott sokat. Nem Kocsis Zoltán miatt, mert ő erősen és határozottan vezette, fogta össze a zenészeket, nem is a Nemzeti Filharmonikusok, mert ők is jól játszottak. Marad a darab. A csellista gyakorlottan adta elő a darabot, látszik, hogy tud bánni a hangszerrel, de ennél nem hiszem, hogy több lenne - ezt a botfülűtől származó értékelést ma alátámasztotta egy zenész is a pódiumról. Azért panaszra nincs okunk, nem azért mondom.
A második rész ellenben fergeteges volt. Kocsis is kotta nélkül, 'belső fülre' irányított, magabiztosan és önfeledten, a zenészek szárnyalltak, láthatóan élvezték mindannyian. A Hiawata-legenda rész lírai, könnyeden szomorú volt, a cseh falucska csöndes, nyugalmas, a béke szigete, a zárás pedig lendületes és szárnyaló. Egymásra találtak, zenemű, zenekar és karmester. Zajos tetszést arattak, és a közönség kikövetelte a ráadást. Ami szintén remek volt.
Íme:
(Szláv tánc No. 10. e-moll)
Klimt, Botero, Hervé.
A Klimt sajnos bezárt a hét végén, az utolsó előtti napon láttuk, meglehetősen nagy volt emiatt a tolongás. A kiállítás nem tartalmazta Klimt - vagy más szecessziós művész - ismert képeit, a Nude Veritas minden plakáton rajta volt, és az alagsorból felhozták Maximilian Lenz Egy világ című, a szecesszióhoz csak a festő személyén keresztül köthető képét. Ezen kívül rengeteg, közel kétszáz remek metszet, rajz, vázlat volt látható - ehhez képest borsos áron.
Jó áttekintést kaptunk a szecesszió kialakulásáról, szervezeti kereteiről, megjelenési formáiról. Nem tudtam, hogy a kialakulásához a korabeli prüdéria és a néplélek tisztasága megóvásának szándéka is hozzájárult - finoman fogalmazva. Pontosabban, zsűribeli vaskalapok nem engedték egy kiállításon megjelenni Josef Engelhardt Cseresznyeszedő című aktját. Az akt teljesen szokványos, lábujjhegyre ágaskodva nyúlik fel a nem ábrázolt gyümölcsért, kedves, szép és jó rajz, de a széplelkek nem akarták, hogy a tárlatlátogatókban zavaros érzéseket keltsen. A döntés művészkörökben nagy felháborodást keltett, tiltakozási akciók indultak, majd - nyilván más okok közrehatása is kellett hozzá - pár év múlva kollektíven kiváltak az akadémiáról, és önálló csoportot alkottak. Ebből lett a szecesszió elnevezése is (kivonulás). A csoport vezetője kezdetben Klimt. Kiállításaik, folyóiratuk (Ver Sacrum = Szent Tavasz) volt, és jelentős, gazdag támogatóik - vásárlói körük. 
Felépült a bécsi Secession épület is, ahol a kiállításaikat rendezték, köztük az 1902-es Beethoven-kiállítást. Erre készítette Klimt a Beethoven-frizt, amelyet nemrégiben restauráltak, és újra látogatható - itt képeket, terveket, vázlatokat láthattunk.
Számomra kiderült, hogy Klimt nem volt teljesen otthon az anatómiában, olyan mértékben biztosan nem, mint Barcsay, vagy Leonardo - ami semmit nem von le az értékéből, mert ahhoz, amit ő látott, és láttatni akart, az enélkül is teljes. Nagyszerűek (lettek volna) az egyetemi fakultásokat megjelenítő mennyezetképei, de az egyetem fura urai nem egészen ezt várták, így nem valósultak meg, a tervek alapján készített festményeket pedig néhány dühös SS-tiszt a kivonuláskor, 1945-ben megsemmisítette. A csoport más tagjaitól is sok kép volt kiállítva, mind más (mint az a szecesziónál megszokott, nincs egy üdvözítő irány, nézőpont), mind érdekes. A végén a csoport századfordulós kiállításain szereplő külföldi művészektől is láthattunk pár művet, így Kövesházi Kalmár Elza két szobrát is, a Mefisztót és az egyik íjászt (az más kérdés, hogy miért is külföldi akkor Elza?).
Voltak megvalósult és tervben maradt templombelső-rajzok, oltárokról, üvegablakokról. Ezek egy része a bécsi St Leopold-templomban megtalálható.
Örülök, hogy az utolsó pillanatban elszaladtunk megnézni, nem bántuk meg, annak ellenére, hogy a grafikák és metszetek nem a mi műfajunk.
Miután megpihentünk egy kávé mellett, úgy gondoltuk, a Botero legyen a következő.
Ez a kiállítás még január 23.-ig nyitva tart, és nagy kár lett volna kihagyni. Botero kolumbiai festő, Medellinben született, nemrégen huszonöt szobrát ajándékozta a városnak, ahol eltakarítottak egy háztömböt, és a helyén kialakított Botero-parkban helyezték el a szobrokat - a város kétmilliós metropolisz, és ezek szerint érdemes lenne többet is tudni róla, mint, hogy a medellini-kartell székhelye.
Fernando Boterot ars poetikája szerintminden mondanivalóját a tömeg segítségével fejezi ki. Alakjai hatalmasak, túlsúlyasok, jellegzetesek. Arcuk sosem fejez ki érzelmet, a maszkszerű ábrázatok egyformák. Életképeket, csendéleteket, és parafrázisokat láthatunk tőle. A hatalmas testek azonban sosem visszataszítóak, nem hurkás, szétfolyó kövérek, hanem egyszerűen nagyok. A képek tele vannak humorral, jókedvvel, az elejétől a végéig végignevettük a kiállítást.
A Parafrázisok ismert festők híres műveire készültek, a kiállítás mindjárt ezekkel kezdődik, és innen kezdődik a jókedv is. A képeken megjelenő állatok külön tanulmányt érdemelnének.
Itthon utánanézve láttam, hogy a kiállítási képek mellett készített politikai témájú, megkínzottakról, bebörtönzöttekről szóló alkotásokat is, az alakok ott is brutálisan nagyok, de érezni az állásfoglalást, a szolidaritást a szenvedőkkel.
A kiállítás kijárata nem a folyosóra, hanem a spanyol gyűjteménybe vezet, azonnali kontrasztként megkapjuk Goya megnyúlt figuráit, gyors kijózanodás, visszatérés a földre.
Lucian Hervé (Elkán László, Hódmezővásárhely 1910 - Párizs 2007) kiállítása a múzeum új beszerzését tartalmazza, a művész kb. száz alkotása, épületekről, emberekről, árnyékokról, fényekről. Szintén január 23.-ig látogatható.
Hervé nem dokumentálta amit megörökített. A kivágásai alapján gyakran nehéz beazonosítani a helyet, ahol születtek a fotók. Nagyon erős fény-árnyék hatásokat használ, amelyek azonban paradox módon kiemelik az épület szerkezetét, textúráját. Ritkán komponál embert a képbe, de amikor igen, akkor hangsúlyos a jelenléte akkor is, ha csak a sziluettjét látni, vagy az árnyékát. Ez nagyrészt a portréira is igaz, lásd a ferences barátot.
Nagy szerencsénk, hogy találkozott Le Corbusierrel, akinek megtetszettek az épülő művéről készített Hervé-fotók, és meghívta az épületeinek (pl. a ronchampi kápolna) a dokumentálására. Ugyan nem dokumentumokat kapott, de azt nyilatkozta: általa én is jobban megismerem az épületeimet. Ez jó ajánlólevél volt más építészekhez, így Arval Aaltohoz, Marcel Breuelhez, Oscar Niemayerhez, így gyakorlatilag az életműve nagy részét az épületfotók alkotják.
