Tortuga 2.

Újabb hajnali kelés, tíz előtt kevéssel újra sor, össze nem hasonlítható az előző napiakkal, most a Hermitage előtt. A pénztár a hátsó épületben volt, hatalmas üres udvaron mentünk keresztül a fogadócsarnokig. A belépés gyors volt, aztán alig találtuk meg a hirdetett Nagy Sándor-kiállítást. Persze, a ruhatárnál rossz irányba fordultunk...

Cserébe bejártuk az épületet, a jegyünkkel kétszer is 'beléptünk' vonalkód-olvasós kapun, hosszú, üres folyosókon vándoroltunk, közben megtaláltuk a Kápolnát (itt látták vendégül Churchillt 1946-ban), és a Hermitage Amszterdam létének magyarázatát.

1991-ben a Nieuwe kerk főkurátora járt Szentpétervárott. Ott azt a javaslatot tette a vendéglátóinak, hogy a régi, erős holland és orosz kapcsolatokra és családi kötelékekre való tekintettel az Ermitázsnak hozzanak létre egy filiáléját Amszterdamban. A családi összefüggéseket mindjárt egy tablón meg is mutatták, a Romanov-házból vett feleséget a holland királyi család. Épületként felajánlotta a már használaton kívüli egykori aggok házát (320 évig töltötte be ezt a funkciót). A tárgyalások megkezdődtek, majd a holland állam megbízott egy építészt, egy belsőépítészt és egy kerttervezőt, hogy hozzanak létre a falak közt egy korszerű, jól használható kiállítási teret, a szükséges háttérműhelyekkel. Az épület 2009-ben készült el, már volt egy nagy kiállítása, Matisse-től Malevichig, és most ez a Nagy Sándor, a halhatatlan (még márciusig).

A kiállítás A mítosz, A valóság, Utazásai, Öröksége részekből épül fel, láthatjuk a  harcait, az utazásokon szerzett tapasztalatokat, a kiépülő birodalmat, a vallás viszonylag gyors átalakulását, új istenek tiszteletének megjelenését, és életművének a halála utáni továbbélését, korszakának hatását a hellenizmusra. A kiállított tárgyak zöme az Ermitázsból származik. Csakúgy, mint a mellékelt II. Ptolemaios és II. Arsinoe kámeó nézd a medúzafejet Arsinoe vállán! Egyébként pedig sok ékszer, szobor, figura, kép és ékszer volt, lehetett molyolni a tárlatokat.

A Palace volt a következő célpont, előtte futottunk egy kört a Dam mellett a sétálóutcában (az első napi fotó ugyanitt készült), kávét keresve. Találtunk is, egy finompékségben.

A Palota bejárata most a renoválás miatt a Damról van. Itt is sor volt, mert csak 12-17 közt van nyitva, ha éppen nincs valami celebráció odabent. A fogyadócsarnok nagyon impozáns, éppen a szilveszteri fogadásra készítették elő. A csarnokból két ugyanide visszatérő folyosó indul, amelyeken körbe lehet sétálni, és az azokból nyíló szobákat meg lehet nézni. A berendezés pompás, elegáns, egységes. Közel sem olyan hivalkodóan fensőséges, mint a franciáknál szokásos, itt nem volt cél, hogy kicsinek, jelentéktelennek érezd magad. Ha ott kellene tengődnöm, nem érezném magamelveszve, annyira emberléptékű az egész.

A szobák nem túl nagyok, a legtöbbe csak a küszöbtől lehetett benézni, a trónteremben körbe is lehetett sétálni. Az egész nagyon szimpatikus volt, királyi és emberi egyszerre. Ez még a fogadócsarnokra is igaz volt. El ne felejtsem, hatalmas, gyönyörű virágkompozíciók voltak a lépcsőfordulóban, és némelyik szobában - csalódásomra művirágból...

A Damra kilépve, a délután közepén jártunk, hatalmas volt a tömeg, és folyt az élet a mutatványosok nagy része már vagy ott volt, vagy beöltözött, a zenészek csinálták a hangzavart. A konflisok folyamatosan üzemben voltak, csattogtak a fényképezőgépek, gazdát cseréltek az eurók...

Elindultunk az Anna Frank-ház felé, ekkor már csaknem négy óra volt. Szerencsére vitt arra villamos, hamar ott voltunk - és letettünk a látogatásról, a sor vagy százméteres volt. Nagyon tetszett, hogy rengeteg fiatal állt abban a sorban. Gyors alternatíva-keresés: szemben itt a tulipánmúzeum!  Nem reméltük, hogy erre jut még idő, de így belefért.

A Tulipmuseum bizonyos szempontból csalódás volt, a plakátja legalábbis többet, tulipános festményeket, és múzeumot ígért. Ehelyett a földszinten egy kis üzlet van, amelyben hagymákat, emléktárgyakat lehet kapni (a szokásos berendezkedés: a shopot ki sem tudod kerülni már egyik múzeumban, kiállítóhelyen sem, ennyiben megfelelt a "kívánalmaknak"), maga a néznivaló az üzlet alatti pincében volt, nem több, mint harminc négyzetméteren. Ott azonban egy kicsi, de jól összerakott áttekintést kaptunk a tulipánok származásáról, Európába érkezéséről, a nemesítésről, elsősorban természetesen a holland termesztés kialakításáról. A végén volt egy kisfilm, ahol a nagyüzemi termesztést láthattuk, a gépeivel, a teljes folyamatával. A belépőt nem érte volna meg, de az I Amsterdam kártyával ingyenes volt.

Két képet innen. Az elsőn - ki más? - Zbigniew Herbert egy gondolata, ami megvilágítja, miért pont Hollandia :), majd élő virágokkal egy holland tulipános váza, amit már sokat láttunk üzletben, múzeumban, de mindenhol virág nélkül (olajfestmény nem számít). Nagyon jól mutat.

Még sötétedés előtt elmentünk a vasútállomáshoz, onnan indulnak a városnéző vizibuszok. Felültünk a következőre, kb. egy órás a menet, körbe a belváros körül, megnéztük vízről is a házakat, hidakat.

Vacsorát is itt néztünk ki a közelben, egy ír pubot, de odaérve az nem volt bizalomgerjesztő (a dohányfüst sűrűsége miatt), így továbbmentünk, a hazavezető irányban kerestünk vendéglőt. Végül a La Brasa nevű argentin steakhouse-ra esett a választásunk. Bár ekkorra már mindent megettünk volna, amit elénk raktak, de mind a steak, mind a vörösbor nagyon jó volt (és megfizethető).

Vacsora után kis séta a belvárosban, részben a vöröslámpás negyeden át, az előző napi fiatal lányok és az utcán egymást heccelő tinédzserek eltűntek, a kirakatokban gigantikus néger, és leharcoltnak tűnő középkorú nők integettek, a többiek biztos dolgoztak. A tömeg nem csökkent (a hosszú expozíciós idő miatt tűnik üresnek az utca), minden második ház vendéglő vagy kávézó, a Grasshopperseket messziről meg lehet ismerni, ha szél felől mész.

A sétával elbúcsúztunk Amszterdamtól, talán visszajutunk, kívántuk mindketten. Jó volt, szép volt, pihentető volt, változatos volt, vendégszerető volt, jól szervezett és működő volt. Na ja, dolgoznunk nem kellett :)

Hátha valaki kedvet kap/eljut/kíváncsi. Én csak a saját szervezésű út tapasztalatairól írhatok, egy társasút nyilván más kondíciókat jelent.

Amszterdamban a tömegközlekedésre a napijegy 7 EUR, 72 órás 15,5 EUR, egyedi jegy 1 órára 2,6 EUR (a feltöltőkártyával olcsóbb kicsit, és időarányosan vonja le a díjat, de a kártyának is van ára). Felszálláskor és leszálláskor is kell a chipkártyát érvényesíteni, különben az egy órás összeget vonja le.

Az I Amsterdam kártya tartalmazza a korlátlan közlekedési jegyet, mi 72 órást váltottunk. A reptérre ki és be nem érvényes egyedül, a városon belül az első érvényesítéstől a megadott időtartamon belül korlátlan utazásra jó.

Az I Amsterdam kártyával a legtöbb múzeumot ingyen lehet látogatni. Az 58 EUR árát a Rijksmuseum, a Van Gogh Múzeum, a Rembrandthuis belépői és a közlekedési jegy lefedi, a többi már tiszta nyereség. Mi csak egy helyen fizettünk, a Királyi Palotában fejenként 7 eurót. A jegyek egyébként a nagyobb múzeumokba 12-15 euró (teljesárú), diák és nyugdíjas kb. a felét fizeti. Van Museumcard is, azzal soron kívül mész be 40 euróért ("If you'r lucky enough to be under 24", csak 22,5) egy évig Hollandia legtöbb múzeumába, fizetni viszont mindig kell, olyan 3-4 euro körüli összeget. Hosszabb időre biztosan ez éri meg.

A reptérről a városba vonattal a legegyszerűbb. Nekünk a Centraal-ig, majd ottani átszállással még 3 megálló kifelé a másik irányba 3,6 EUR volt. A vonatok, metrók és villamosok percre pontosan közlekednek, járatsűrűség vannak szakaszok, ahol 20-30 másodperc. Visszafelé viszont metróval a Centraalig, majd csak onnan fizetve, vonattal, csak a vonatjegy 3,70, ki érti ezt? A vonatjegyet egyébként automatából érdemes megvenni, a pénztárban jegyenként 0,50 EUR felárat számolnak. A nagyobb helyeken van pénzváltó automata, papírról érmére, mert a vonatjegy-automata nem fogad el csak érmét, a magyar Mastercardot is visszadobta, pedig kártyákat elvileg sokfélét elfogad.

Sajnos a kerékpár-bérlésről nem tudok beszámolni, pedig mindenhol könnyű megtalálni az üzleteket. Olyan kihelyezős-visszarakós automatást, mint ami itthon most befuccsolt, nem láttunk. Az tény, rengetegen bringáztak most is, hiába volt olyan nyálkás vagy fagyos az idő, a legtropább kerékpárokat életemben most láttam. Állítólag nagyon lopják.

A kajáról, önellátás esetén. Az árakat saját tapasztalatból, fejenként adom meg. Kiutazás előtt valakinél olvastam, hogy napi ötven euró körüli összegből tud kijönni, aki önellátó. Tapasztalatom szerint ez reális, ami nem jelenti azt, hogy a fele ne lenne elég, ha nagyon megválogatod a helyeket.

Kávéfüggők, mint mi, akik ráadásul nem is isznak meg ócska löttyöt, alkalmanként 2-2,20-ra számíthatnak az eszpresszóért, és 4 körül a cappuccinóért. A pályaudvaron volt kávé, főzve, nem automatából 1,50-ért, de hosszú és csak színes, meleg lötty, brrr... A másik véglet a beülős kávézó, ahol négy-hat euróig felmehetnek az árak.

Reggelire croisson vagy szendvics és forró csoki úgy 4 eurótól.

A vendéglők az utikönyvekben általában be vannak sorolva az átlag fejenkénti fogyasztás alapján. Ahol és amiket mi ettünk, ott 10-15 volt egy főétel, 5-7 a leves, ugyanennyi a desszert, 5 a korsó sör, 4 a negyedliter kimért francia vagy spanyol bor. A sörből általában van piccolo és médium is, 2 illetve 4 euro. Jó, ha ebédidőben eszel, és olyan helyet keresel, ahol táblán ki van téve a járdára az akciós étel ára, azon egy ötöst foghatsz.

Ajándékok mindenféle kapható. A jobb minőségűek a múzeumi shopokban, másfélszeres áron, a hagyományos helyeken az Amsterdamos baseball-sapka, póló, sál 10 euro körül. A sajtjuk nagyon finom, kis guriga (380g) 8-10 euró helytől függően, valaki itthon azt mondta rá, eddig azt hitte, sajtot vesz a tecsóban, de már tudja, hogy nem. A reptéren is kapható volt, sajtszelővel együtt 8,25-ért, akciós volt a felirat szerint.

A szállodaárak nagyon szórnak, a kétszemélyes szoba 60-tól indul, de a három csillagos is felmegy százig, mi kifogtunk egy újonnan induló hotelt, bevezető árakkal, az utolsó éjjel ára horror volt (dec. 30), a többi viszont jutányos, átlagban ok.  A reggeli viszont 15 lett volna fejenként.

Repülőjegy a legnehezebb. Láttunk 8-10 ezerért és hatvanezerért oda-vissza, társaságtól és időtől függően, érdemes jó előre foglalni.

Mit hagytam ki?

Hajnali háromnegyed tízkor beálltunk a Van Gogh Múzeum előtti sorba, úgy ötvenediknek. Hamar bebocsáttattunk, mögöttünk a sor jelentősen hízott addigra. Ez bent is látszott, mert vagy negyedórát nézelődhettünk nyugodtan, utána már kerülgetni kellett a többieket. A kiállítás szokványos rendezése nem akarta elvinni a show-t a képek elől. Indult a nagy elhatározástól: "Művész leszek!", és tartott az életrajzi elemeken, helyszíneken át a haláláig, illetve az utóélet egyes motívumai is megjelenítésre kerültek. Látunk a kezdeti időkből származó, anatómiailag borzalmas skicceket, próbálkozós tájképeket és tökéletes alkotásokat, mellettük idézeteket a Theóval folytatott levelezéséből. Számomra a kiállítás folyton Csontvárit juttatta eszembe, az életút hasonlósága (és a valószínű lelki  rokonság) ellenére nagyon más kifejezésmódhoz jutottak el. Én nagyon sokra tartom mindkettő festészetét.

A múzeumban volt egy időszakos kiállítás, a Realitás illúziója , avagy naturalizmus a képzőművészetben, a filmben és a fotográfiában. A bemutatott kor a XIX. század vége, nagyrészt az ipari és mezőgazdasági munkások élete, a sztrájkok, a közoktatás, a vallásosság is. Láttuk a fotót, filmet, és az ihletése alapján készült festményt.  Egymás mellett volt két festmény: Csók István és  Bastien-Lepage Szénagyűjtők című képei mennyire másképp közelítik ugyanazt a nehéz fizikai munkát. Elgondolkodtató volt ez a kiállítás.

Voltak egyébként más magyar festők is, pl. Ferenczi Károly (Kődobálók), Pataky László (Besorozás) képei.

Innen végigsétáltunk a Spiegelgrachton, a galéria-negyeden keresztül. Vegyes volt a kép, egyik galéria, mint az Ecserin, a másik, mint a Váci utcai bazáros, még herendi balalajkás Déryné is volt rózsaszínben, de találtunk jó képgalériást  is. Vehettünk volna nála Rembrandt, Picassó, Dali rajzokat, úgy 3-7000 EUR körüli áron. Ő is árult kortárs magyarokat, többet is.

Az első teremben Joan Fontcuberta Tájképek, emlékezet nélkül kiállítása volt, aki tájfotókat készített más alkotók festményéből vagy fotójából, egy speciális szoftver segítségével. A művek nagyon műviek voltak, az eredetiből viszont nem következtek közvetlenül, nehéz volt a párhuzamot megtalálni. Ügyes bűvészkedés a bitekkel, semmi más. Szerintem.

W. Eugene Smith More Real than Reality című kiállítása a művész riportsorozataiból válogatott képeket láttunk, a Minamata-ügy (ld. Erin Brockovich Japánban, higannyal, az 50-as évek elején), a sorozat a vizsgálókról és az áldozatokról szól, aztán egy sorozat Albert Schweizerről, másik egy vidéki orvosról, harmadik egy spanyol faluról 1951-ből, a következő egy dél-karolinai nővérről, mind megrázó, néha szörnyű, de mindig nagyon valóságos (pl. a spanyol falu szegénysége, és a falon látható jelszavak, 'főnöki' idézetek kettőssége). A riportok a Life magazinban jelentek meg. Itt egy kis ízelítő a képeiből. Itt volt a legismertebb képe, a Gyerekek visszamennek a paradicsomba című is, ezt a világháború után, az ott átélt és fotózott borzalmak hatása alatt készítette, ezt mellékelem. Csak ideteszek néhány fotót a kiállításról:

Ennyi kultúrára alaposan megéheztünk, a derekunk is kész volt, muszáj volt beülni valahová. Ez a FOAM-tól nem messze található Get toGether vendéglő volt, ahol jól (és gyorsan) beebédeltünk, amit megfejeltünk egy erős kávéval.

Még egy programot tűztünk ki magunk elé erre a napra, a Rembrandt-házat. A házat, ahol a festő élt és dolgozott, amíg a bankcsőd el nem vitte a házat is a feje felől. Halála után a tisztelők vásárolták vissza, és rendezték be a művész hagyatékában és életművében talált rajzok, vázlatok alapján olyanra, amilyen az ő életében lehetett.A házat mára beépítették egy látogatócenterbe, az utcáról a cégéren kívül semmi nem utal arra, hogy itt egy XVII. századi polgárház is található. Aztán, ahogy átléped a küszöböt a pénztár és a shop után, onnan visszamentél néhány évszázadot.

A házban éppen Caravaggio-kiállítás volt, legalábbis a plakátok alapján azt hittük, de ez egyetlen, vélhetően a festő utolsó művét jelentette... Szerencsére a Remrandt-metszetek kárpótoltak. (A földszinten egy szobában dolgozik egy ifjú hölgy, aki gyártja a metszeteket Rembrandt nyomóköveiből, ezek a sima nyomdai előállítású képek árának többszöröséért kaphatók a shopban - sanjos nem néztük meg, számozzák-e ezeket, vagy csak ontják ezrével.)

Útközben a házhoz keresztülszaladtunk a helyi használtcikk-piacon, sok érdekeset nem láttunk, de valószínű a szerda esti időpont nem az ideális.

Hatalmasat aludtunk, ami nem csoda, hiszen csak fél kilenckor kezdett világosodni. Cserébe ötkor még csak esteledik. A szállodai reggelit nem kértük, ezért  az Amstel vasútállomáson reggeli, majd metro-villamos a belvárosig. Az állomás csarnokját a hatvanas években újították fel, jellegzetesen szocreál szekkókat alkottak a két végébe.

 Első utunk a Begina-udvarba vezetett. Ez itt Amszterdam szívében a 17. században alakult ki, az egyedülálló nők menedékéül és lakhelyéül szolgáló zárt udvar volt, kis lakásokkal, templomocskával. Az amszterdami Begina-udvar az egyetlen, amely változatlanul fennmaradt (az útikönyv szerint), és a nagy része ma is az eredeti céljául szolgál.

Az útikönyv valószínű tódít kissé, mert a világörökségbe másik 13 udvart választott be az UNESCO, és ők biztos tudnak valamit... A rend a 12. században női világi apácarendként indult, a tökéletességre törekvő (értsd: istenfélés, vállalt szegénység, munka) nők számára, de rövid virágzás után eretnekséggel vádoltattak és felszámoltattak. Később megtűrtként működhettek, de már kisebb volt az érdeklődés, ekkor  elsősorban karitatív tevékenységeket végeztek. Teljesen a XX. század elején szűntek meg.

Nyitás előttre igyekeztünk a Rijksmuseumhoz, ez a Nemzeti Galéria holland megfelelője. Hosszú sor végére álltunk be, a kertkapuig tartott, ami vagy 20 méter lehet, de félóra alatt bejutottunk. Az őrök igen szigorúan kezelték a "gyors sort", akinek nem volt előre váltott jegye, vagy Múzeum-kártyája, azt  visszaküldték.  Amikor kijöttünk, úgy egy óra felé, legalább az ötszörösére nőtt a sor, másnap is ezt láttuk erre jártunkban.

Maga a múzeum kicsit csalódás volt, a bécsi Rembrandt-kiállítás vagy öt éve sokkal többet adott, itt az Éjszakai Őrjárat volt a top, amiért egyébként önmagában is érdemes bemenni, a többi festmény inkább portrék. Mitológiai tárgyú kép pl. egy sem volt. A portrék is, az őrjárat is messze kiemelkedett a XVII. század - a holland aranykor - festményeiből. A kiállítás a környezet bemutatásával kezdődött, a gazdagság okát mutatta, a hajókat, a Keletindiai Társaságot, a polgárokat-kereskedőket. Majd jöttek a festők, pár Vermeer, Frans Hals, a Rembrandtok, és Hendrick Avercamp Téli tájképe korcsolyázókkal.

Az előtéri alkotás egy nagy álló faszekrény, kerek üveglappal az elején, s belülről, mintha percenként valaki letörölné és újrarajzolná a mutatókat...

Rembrandttól a Jan Six képmása itt szerepel először nyilvános kiállításon 350 év óta (korábban a Six-gyűjtemény részeként kölcsönben lógott a királynő egyik palotájában), fenomenális festmény, a múzeum is főhelyen hozta, a megfelelően nagyívű körítéssel.

Időszakos kiállításként Gabriel Metsu újra-felfedezését láthattuk. Vermeerrel kölcsönösen hatottak egymásra, Metsu telítettebb színekkel, több fénnyel festett, hasonló jeleneteket, mint Vermeer vagy más kortársak. Nagyon tetszettek a  The Feast of the Bean King (a honlapon a 16.), a The Poultry Seller (23.) és a Poultry Seller (10.) c. képek, többek között.

Utána felüdülésképp Coster Diamonds, a Hollandiában  "kötelező" gyémántműves-látogatás. A csiszolás szerszámai, a munkamenetek, a gyémántok osztályozása, a csiszolási formák, a vágás (8 óra / karát) a kiállításon, egy kisebb gyémántot üveglap mögött élőben csiszolt a mester (önálló munkára kb 10 év után lesz alkalmas valaki, nem semmi azt az 58 vagy 201 felületet pontosan belecsiszolni a gyémántba. A Royal 201 fantázianevű csiszolási módot a Coster találta ki, és szabadalmaztatta, ez a csiszolás igazán megmutatja a kő természetes szépségét, csillogását (nem én találtam ki). Végül az obligát ékszervásár, csekély 4-5 számjegyű eurós árakkal, azért találtunk olyant is, ami tetszett volna, 0,2 karátos, víztiszta gyémánttal egy modern függő potom 800-ért. Majd visszajövünk, mondtuk, a hölgy elbűvölően  mosolygott, és visszatette.

Újra villamosra szálltunk, irány a belváros. A Nieuwe kerk arab világa, a templom, amelyben Julianna királynőt koronázták, most időszakos kiállításnak ad helyet, arab tárgyak, a Tökéletesség felé címmel. Szőnyegek, pergamenek, szőttesek, tálak, poharak, vázák voltak kiállítva. (Ősi holland átok: rendezzenek nagysikerű kiállítást a sírodon, a templom padozata csupa sírkő-fedlap, felettük a vitrinek, tárlók. a tárgyakkal.)

A templomot az 1970-es évekbeli felújítása óta egy kulturális alapítvány üzemelteti, az utolsó nap is belefutottunk egy "művükbe", az Hermitage-ba, erről majd ott. Néha tartanak benne szertartást, a királyi család esküvői ceremóniái és a nemzeti ünnep alkalmából. Egyébként nagy látogatottságú kiállításokat rendeznek benne. A templomban tilos volt fényképezni, az épületet is, nem volt kiírva, ezért nem annyira tartottam be, csak amikor az őrök odajöttek szólni.

Innen a híres-nevezetes vöröslámpás negyeden keresztül az Amstelkring felé. mentünk, ez gyakorlatilag a belváros szívén történő áthaladást jelenti.  A negyed olyan, mint a képeken, csak itt élő lányok integetnek, nem zavartatva magukat a nejemtől, szerintem hervasztó látvány, és megalázó annak is, aki előttük elmegy. Ezzel együtt a forgalom nem tűnt halottnak. Egy huszas lánynál nagyon fiatal (úgy 16-18 közé saccoltam őket), különnemű pár tartott megbeszélést... 

Először a Oude kerk, ahol Saskia is nyugszik (na igen, egy "talán Saskia" portrét láttunk a Rijks kiállításán, a közismerteket egyiket sem, készült az esküvőjük előtti évben). A templom tele sírral. Üvegablakai szépek.

Tegnaphoz két kép:

Nem a tipikus karácsony környéki uticél, de a barátaink visszamondták az eredetileg tervezett Alpok-beli pihenést, így csaptunk egyet a lecsóba (no és G szeretett volna jönni). Ahogy elnézem a várost, mások is érdemesnek találták a városlátogatást, a repülő is, a város is tele van emberrel.

A reptér az aggodalmaim ellenére rendben üzemelt, a beléptetés is normális volt (igaz, nem Ferihegy 1-ről indultunk), gyorsan becsekkoltunk, a beléptetés kultúrált volt. A gép is időben indult, és kis késéssel érkezett. Amszterdam repülőtere hatalmas, és közel van a városhoz, negyedóra vonattal. A jegyet automatából vettük, tudott angolul, és csak nyomkodni kellett, meg a célállomást tudni. Elvileg kártyát is kezelt volna, de az enyémet nem fogadta el, így aprónk maradékát nyelte be. Papírpénzt nem fogad el. A vonattal a Centrál Pályaudvarra mentünk, ahol a szomszédos peronról indult a vonatunk a szálláshoz. Ez is a városon belül volt, ha többet szervezkedünk, akkor itt már mehettünk volna  a metróval is, a célmegállónk közös állomás (szeretem, ha látszik a koncepció a közlekedésen, itt a metró és a vonat közös peronhoz áll, az átszállás a vidéki versenyzőknek sem okoz nehézséget).

Séta a csatornák mentén: a Süsskind-híd felnyitható mechanikája lenyűgözött az egyszerűségénél fogva. Működés közben nem láthattuk, de éjszakai kivilágításban igen.

A kerékpárosok feltétlen elsőbbsége abban látható, hogy a sávjukat mindenki tiszteletben tartja, külön közlekedési lámpájuk van, és, hogy a járdák nincsenek letakarítva a hótól, de a kerékpárutak igen. Ez utóbbi három nap alatt sem változott.

Karácsonyi vásár a Rembrandt-téren korcsolyapályával, ringlisspíllel, részeg, a rénszarvasra félreérthetően támaszkodó hóemberrel, gagyibóvli rakáson, osztrák üveges glühwein, és jagermeister jégbe hűtve.

Theatre Tuschinsky: art deko mozi, működik, öt terem legalább, ennyiben volt vetítés kiírva aznapra.

Virágpiac: este hatig nyitva, ezernyi vágott virág, hagyma, starter-kitt marihuánához, pálmákhoz, liliomokhoz, kertészkedőknek aranybánya. Mi két hatalmas amarillisz-hagymára csábultunk el, majd lesz kép, ha kihajtanak. 15 cm kerület? itt átmérőben voltak ilyenek...

A csatorna partján sétáltunk tovább, keskenynél keskenyebb, da annál magasabb házak és lakóhajók között.

A belváros igen zsúfolt, a 60-as évekbeli lakásfoglalásokra ma nem kerülhetne sor, a felújított épületeknek van gazdájuk és bérleti jogért is hat évet kell sorba állni.A lakóhajó sem megoldás, mert a számuk 2600-ban van maximálva, itt is hosszú a sor. A hajóhely bérleti joga is komoly áron vált tulajdonost, ha ugyan van valaki, aki meg akar tőle szabadulni.

Magna Plaza, Ristretto Cafe a 2.-on. A Pláza nem nagy, a valahai főposta épületében, árkádok, oszlopok között kapott helyet, áttekinthető az egész. A két csarnokban a világítást egy-egy űrkompra emlékeztető lámpa adja. Szendvicset ettünk, kávéztunk, melegedtünk a sok séta után. A wc 0,5 euró, de itt is, máshol is tiszta. A piszoárban benne a légy, megkönnyítendő a célzást :).

Mellette ott a Dam, Amszterdam főtere a palotával (amelyet teljesen állványok fednek, de látogatható), a Mme Tussaud-kiállítással, az obeliszkkel, amely a második világháború hőseinek, a civil ellenállásnak állít emléket. Jobbra-balra sétálóutcák indulnak belőle, a boltok mint otthon, felejtős. Sok kávézó és vendéglő van a környéken, nehéz választani, ezért is lett a Magna Plaza kávézója az ebédelőhelyünk.

Itt már a vöröslámpás negyed szélén vagyunk, érdekes a portálon a két felirat - itt megférnek békében.

Megpróbálkozunk a Nieuwe Kerkkel, de kiállítás van benne. Az 'újtemplom' több, mint hatszáz éves, jelenlegi nagyságát is már 1500-ban elérte. Hatalmas terek, kereszt- és oldalhajók, pici tornyokkal: nehogy már magasabb legyen a városházánál! 1645-től protestáns templom, az utóbbi 200 évben itt iktatják be a királyokat-királynőket, utoljára Beatrixot 1980-ban. Előtte nagy felújításon esett át, ma egy kulturális alapítvány üzemelteti, most is egy kiállítás miatt nem tudtunk bemenni, csak másnap.

Centrál-pályaudvar az út végén, majd mellette  továbbsétáltunk a NEMO felé: hatalmas hajóorra emlékeztető épület, belül mint nálunk a csodák palotája, tömérdek gyerekkel (G-t érdekelték a programok és a shopban kapható kísérleti eszközök), mellette kikötve az Amsterdam nevű 42 ágyús háromárbócos replika.

A hajó története is érdekes, nem csak a hajó maga. Készült 1748-ban, első útjára indult volna Batáviába és vissza, kétszer visszafordult a viharok miatt, majd harmadjára a brit szigetek egy Hastings-közeli öblében a vihar kettétörte és elsüllyedt. A legénysége, 205 fő, a 40 katona, és az 5 utas megmenekültek. A roncsot 1969-ben, egy tavaszi, szokatlanul mély apálynál fedezték fel. Rakománya, ami textil, bor, tollak/ceruzák, hazai áruk és rengeteg ezüstgulden volt, a roncsban hevernek. Próbaásatásokat végeztek az azonnal levédett roncsban, és kisebb mennyiséget fel is hoztak a rakományból. A hajót 1990-re másolatban elkészítette 400 önkéntes, korabeli szerszámok használatával. A hajó ma múzeum, gyanítom, a hajózóképességében az elődje sorsát figyelembe véve olyan nagyon nem lehet biztos senki.

Mindenkinek békés, nyugodt, családias, meghitt ünnepeket kívánok!

Többen hozzátették, én is így gondolom: azok körében, akikkel szeretné együtt tölteni ezeket a napokat.

Nálunk teljesült, szeptember óta ma először újra teljes körben együtt a család. Szenteste-éjjel pedig édes-kettesben G-vel, hajnalig.

A legszebb meglepetés-ajándékot huszonharmadikán kaptam: a gyerek felhívott, hogy mivel a szentestét mindig anyuval töltik (kilenc éve), úgy gondolják, este feljönnének,  a többes szám a két csemetém, hogy együtt díszítsük fel a fát nálunk. Vidám fadíszítés volt, talán hagyományt teremtettünk...

(Kösz a képet, Te tudsz valamit!)

...az örök klasszikus. Az elesett-lány történetek kiindulópontja. A párizsi romantika-érzés legfőbb propagátora. Benne a Puccini-dalok legszebbjei. Pl.:

Három vagy négy éve láttuk már, de közben bérletet váltottunk, hát újra megkaptuk.

Semmi nem változott. Sőt, Puccini óta nem változott. A színrevitel, mint gyerekkoromban. A Párizs határát jelképező vámsorompó az vámsorompó, a milimárik nagyszoknyásak, és reggel még vidámak, a bohém az bohémkodik, a szenvedő szenved, a háziúr ravaszkodik, de túljárnak az eszén, és még észre sem veszi. A padlásszoba, mint a nagykönyvben, univerzális, ferdefalú, szegényesen praktikus.

Mit lehet mondani még egy 129. ugyanolyan rendezésről? A színészek, ők adhatnak újat. Hát nézzük.

Rodolfot Fekete Attila, Schaunardt Szegedi Csaba, Marcellot Alik Abdukayumov játssza-énekli. Általában hozzák a szerepet, a hangot, de Szegedi nem tudja elhitetni a bohémságot, a vígadást, olyan, mintha a jóságos nagybácsi lenne, aki néha beugrik a szegény rokonokhoz egy kis harapnivalóval, idegenül mozog. Abdukayumov hangja kiemelkedik közülük.

Az előadást a nők adják el: Mimit Létay Kiss Gabriella, Musettát Anna Gorbachyova játssza, igaz, hálás szerepek, de mindkettő hihetetlen magabiztossággal szólaltatja meg a hangokat, az operaház megtelik, a mese szárnyra kap. Anna Gorbachyovára a Youtube "kb. 1 találatot" ad, és alátesz vagy harminc Patai Annát. Brrrr... Azért ezt a kb. egyet érdemes meghallgatni tőle:

A főszerepek közül egyet átugrottam, mert számomra ő okozta a meglepetést, és kicsit helyreállította a férfiak becsületét: Colline szerepében Cser Krisztián. A Kabátária egyszerűen fantasztikus volt: fájdalmas és belenyugvó, keserű és önzetlen, szívből jövő gesztus a haldoklónak, csak ezért a dalért, csak ezért a hangért, csak ezért az érzésért is érdemes lett volna beülni. De nem csak ez volt, hál'istennek.

Történt, hogy a sok munkától már olyannyira herótunk volt, hogy valamikor november elején, egy társaságban, amikor mesélték, hogy a család fia kombinált jeggyel jár vonattal a bécsi egyetemre, ami érvényes az összes tömegközlekedésre is a városban, jött az ötlet, ez jó. Menjünk, és legott hagyjunk mindent itthon, PC-t, monitort, munkát, telefont, egy hosszú, ám dologtalan hétvége erejéig. Időpont is kitűzetett, szervezés is megkezdődött.

Majd, ahogy lenni szokott, de így, de úgy, következésképpen a szállást sem foglaltam le - nem álltam a sarkamra, pedig azt kellett volna. Maradt a szombat reggel oda, este vissza, mint az utóbbi években többször is.

Azt azért kinéztem, mik vannak, Frida Kahlo Bécsben, Botero Budapesten, ez a nem semmi, nézzük meg. De mert így alakultak a dolgok, a szervezés itt meg is állt, kirohanunk -visszarohanunk és kész. Na itt szúrtuk el.

Nem Bécset, azt nem lehet, minden a helyén volt, változatlanul és szerethetőn. Megnyugtatón, békebelin, és mint a nyolcvanas évek végéig: távolian. Hanem Kahlót. A kiállítás (lám, volt, aki bejutott) az utolsó napjait élte, mint nálunk a Szépművészeti előtt, irdatlan hosszú sor állt már tízkor, sőt, két sor, jobbról a jegynélküliek, balról a neten jegyet vásárlók, ez utóbbi sor volt a rövidebb, a másik viszont nagyon hosszú. Délután még visszanéztünk, de nem lett jobb a helyzet, így továbbálltunk.

Bécsben egyébként esett az éjjel vagy 10 centi hó, amit a járdákról szépen összehordtak az út szélére, takaros kupacokba. Az autókon, úttesten sokfelé megmaradt, nagyon hangulatos volt.

Így nekiindultunk, felfedezni Bécset. Az Altwiener Christkindlmarkton kezdtük, a Freyungon,  minusz hét fokra való tekintettel egy jó punccsal, és G kinézett egy üvegműves angyalkát. A vásár sok újat nem nyújtott. csak keresztülsétáltunk rajta, majd észrevettünk egy palotát, felirata Freyung Passage, nosza. Az épület belülről még szebb, nagyon reprezentatív, a valamikori Osztrák-Magyar Nemzeti Bank részére épült, majd később a tőzsdének is helyet adott. Ma csak a nagyon elegáns passzázs látogatható a földi halandók számára. A díszítése engem a Mátyás-templom belső kialakítására emlékeztetett, ugyanaz a festés, stílus. Több üzlet is van benne, minket a legjobban a csokoládébolt fogott meg, kívül desszertek, sütikék, belül több ezer féle csokoládé, kakaó, sütemény, csorgattunk a nyálunk egy keveset, mielőtt odébbálltunk. Érdekességképpen: nem emlékszem, hogy Mozart-csokik lettek volna.

Az épület hátsó részénél, az ottani Centrál Kávéházzal szemben láttuk, hogy bemutatkozik Niederösterreich tartomány. A tartományi minisztérium első emeletén a díszteremben helyi vállalkozások kínálták a jellegzetes áruikat, termékeiket, a szarvaskolbásztól a mézeskalácson át a csipkeverő néniig. A palota bejáratánál a lépcsőház kupolás mennyezetére felvetítették az uniós csillagokat, ezzel vége is volt a nemzetköziségnek. Az udvaron kajáldák sorban, kolbászkákkal, párolt káposztákkal, töltött húsokkal, székelykáposztával (naná, hogy nem, de úgy nézett ki), virslivel, kaisersmarnnal. Mögöttük kis színpad, a  tizenkét fős kórus alig fért fel, Mozartnak mindegy volt, ő kitöltötte a teret. Később az emeleti teraszról fúvószenekar emelte a lent beszélgető, falatozó tömeg, zömmel osztrákok hangulatát.

A díszteremben középen asztalok, mögöttük árusok, népviseletben, beszélgettek, kiszolgáltak, csomagoltak, magyaráztak. A terem maga gyönyörű famennyezettel, rajta lebegő angyalok Szűz Mária körül. A szörpből, kolbászból, halfalatkákból volt kóstoló, de az árak inkább a kistermelői különlegességekhez voltak méretezve, még az osztrák jövedelmekhez képest is (ki lehetett volna ennél szebben fejezni, hogy csak a szánkat tátottuk?). Kint az oldaltermekben gyertyás, töklámpásos, gyurmafigurás, könyves árulta a portékáit, a másik oldalon pedig betlehem-kiállítás volt, művészek alkotásaiból.A kápolna külön kis ékszerdoboz, a plébános pedig a kapuja előtt ült, és reverendában faragta fatáblára a domborműveket...

Jól átmelegedve indultunk a Rathaus felé, nem annyira a vásár vonzott, de mentünk a tömeggel. Útközben keresztülvágtunk a Milka-kitelepülésen, hosszú sor állt a csokiszökőkútnál, nem volt lila sapka fehér bojttal, de sokféle emléktárgyat és csokifélét árultak, télapó is volt, a büszke atyák boldogan fotózták gyermekeiket a karjában/mellette. Körben játékok, ahol mit is? ja, Milka-csokit lehetett nyerni.

A Ratshausnál nem csalódtunk, itt sok a kínai gagyi, kevesebb a minőségi holmi, de azért lehet találni. És nagyon sok a magyar-szlovák-stb nézgelődő, ami nem tesz jót a hangulatnak, a karácsony-fílingnek, ahogy elnéztem, az iskolai buszokból is ide ömlesztették a diáksereget. Gyorsan besurrantunk a Rathausba, a földszinten végigjártuk a gyerekfoglalkoztatót, színvonalasan szervezett, sokféle foglalkozással, türelmes foglalkozás-vezetőkkel, elmélyülten dolgozó gyerekekkel.  Amit alkottak, haza is vihették, a vezetők gyorsan elvégezték a műremekeken az utolsó simításokat, az esetleges konzerválási munkát, majd mehet a fa alá, fadobozok szalvéta-technikával, mézes sütemények habbal díszítve, fényképalbum, meg még ki tudja mi.

Az utunk a neten kinézett fotókiállításra vezetett a MUSA-ba, ez is ott van a Ratshaus oldalában. A kiállítás plakátképe ( a linken a felső kép) többet sejtetett, mint amit kaptunk - volt ott ventillátorral hajtott piros papírsárkány, mütyürke fotók, digitális képkeretek kisfilmekkel, az egész két szobányi kiállítóteremben, és persze vagy hat fotó, egyik sem olyan jó, mint a becsalogató.  A SIOSEH-kiállítás mellette, az nagy szám volt, lásd a csüngő dobozokat (bizonyára a nyelvi nehézségek miatt mondom ezt).

Lassan esteledett, még körülrepültünk a Meinlben a Grabenen - WC az emeleten a marcipánospult mögött :) -, kifelé néhány itthon nem kapható csokit kerestünk, és rebarbarás lekvárt nekem, no meg egy bécsi kávét!!

Még egy célunk volt, a Wilhelminenbergi vásár. Ez fent van Bécs nyugati oldalán egy Gellért-hegynyi dombon, erdős, kellemes környezetben. Mellette korcsolyapálya, hat-nyolc pavilon, rajtunk kívül csak bécsiek, sétálók családok, kutyasétáltatók, beszélgetők, korizók. A leszálló éjben alattunk feléledtek a város fényei, messze a Schönbrunni kastély, balra tőle a kivilágított Gloriettel, a főutak és épületek lámpái.

Bár a Kahlóért kár, de így is szép nap volt, munka és telefonok nélkül, kettesben G-vel. Vasánap már megint úgysem találkoztunk, csak ebédkor és lefekvéskor :(

Nem, sajnos nem olyan hegyek. Munkahegyek vannak, kiküldetés-hegyek vannak, évzárás-hegyek vannak. És a nyakunkon a karácsony, várom is, meg nem is, készületlen vagyok, talán pár nap lesz előtte még, hogy akklimatizálódjak... Ami jó, hogy alakulnak a jövő évi munkák.

Magyarázkodás helyett.

Éjszakába nyúlón ülök a monitor előtt, most éppen ezt hallgatom:

(REM: The One I Love)

Tihany után az első Balaton-parti falu, mert Aszófő kimaradt ebből a jóból. Innen mentünk a csillagtúráinkra, az utolsó nap pedig adódott, hogy itt járjunk körbe, mi látnivaló van.

A túristatérkép jelez egy római romot a falu felett a tóra néző domboldalban, ez volt a célpont. Én már többször  jártam ott, akkor megvolt, látogatható volt. A villát a 2. században kezdték építeni, a negyedik századra fürdőmedencés, pazar kialakítású együttessé fejlődött. feltártak egy kovácsműhelyt és egy keresztény bazilikává alakított épületet is. A gazdaságot a népvándorlás elsöpörte, a hatvanas években megtörtént a részleges (kutatóárkokkal végzett) feltárása, de pl. Balácával ellentétben egy hullámpala-tetőn kívül más védelemben nem részesült. Ami értékes, különleges volt, azt a tihanyi vagy veszprémi múzeumok tartalmazzák, a többi pusztult már akkor is, gondozást a terület harminc éven át még kaszálást sem kapott.

A templom mellett elindultunk az úton, de hamarosan vissza kellett fordulnunk, a térképünkön ugyanis nem szerepelt a balatonudvari golfpálya, annak az árammal védett kerítése pedig a falu utolsó házaiig nyúlik. A kerítést jobbról kerülve csak eljutottunk a valamikori fenyvesig, az út ősrégi, elképzelhetetlen átmérőjű tölgyfák között vezet, sok a bozótos, gyerekkoromban a csipkebokrokat, kökényt a pásztor kiírtotta, igaz, akkor még naponta kihajtották a marhákat a legelőre, ami már önmagában is  karbantartotta a környéket.

A dombtetőről gyönyörű kilátás nyílt a falura, a templomra és  a valamikori bányára. A Balaton nem látszott, mert kicsit lejjebb már már köd ült a tájon, amivel a napfény sem bírt el.

Végül a romokig nem jutottunk el, mert a golfpálya felnyúlik az erdőszélig, és valahol a közepében vannak a romok, azóta látom a neten, hogy a geoládát is felszámolták benne... Jövőre megpróbálom Udvari felől, vajon beengednek-e, és ha igen, használt-e a pályába beépítés. Talán a legjobb a visszatemetés lenne, hogy egyszer, egy boldogabb korban esetleg nagyobb megbecsülésnek örvendhessenek.

Kovácsműhelyek minden nagyobb településen és villagazdaságban voltak (Petőháza, Keszthely–Fenékpuszta, Örvényes). (ld. itt)

A Tihanyi-félszigettől keletre található Balaton parti kis település. Határában, a III. századból származó római épületeket tártak fel, köztük egy kovácsműhelyt, csaknem teljes felszerelésével. Sok kőfaragvány, épületrész, használati tárgy és ékszer került elő az ásatások során. (A leletanyagot a Tihanyi Múzeumban és a veszprémi Bakonyi Múzeumban őrzik.) (ld. itt)

Szívesen megnézném a szerződést, amelyben eladták a romokat is tartalmazó területet a golfpályásoknak, vajon tartalmaz-e valamilyen klauzulát a megóvásukra? Kicsit aggódom...

"Az örvényesi római villagazdaság esetében a telekalakítás következtében létrejövő új helyrajzi számokon fennálló védettséget törli a rendelettervezet. ""...az örvényesi római villagazdaság esetében, ahol az eredetileg védetté nyilvánított 027 helyrajzi számú ingatlan megosztása nyomán keletkezett 027/6-7 helyrajzi számú telkek kívül esnek a római villagazdaság határain, ezért további műemléki védelmük nem indokolt. (Tervezet, Egyes ingatlanok műemlékké, valamint műemléki jelentőségű területté nyilvánításáról, illetve műemléki védettségének megszüntetéséről szóló miniszteri rendelet tervezete Budapest, 2008. január 21.)  Vajon életbe lépett?

Ilyen gazdagok vagyunk. Tele megásott és ásatlan emlékekkel, eggyel több, vagy kevesebb nem számít, hisz ezek csak kövek...

Két cikk, a tárgyhoz:

A Balatontól északra levő terület római kori településtörténete (gondolta volna valaki, hogy ennyi van? Plusz, ami nincs is benne.)

Az örvényesi bronzmécses

Bellini Normáját még nem volt szerencsém látni, bizonyos áriáit hallottam, de a zenei világa ismeretlen volt nekem. Na de majd most, gondoltam és nem is csalódtam.

Az opera librettója a szokásosnál is kisebb igényű, a jellemek nem evilági emberekről lettek másolva, a két nő úgy dobálja egymásnak közös szerelmüket, mintha közük nem lenne hozzá, és mintha  annak nem lehetne saját elgondolása a dologról, majd a végén, a férfi, látva Norma nagylelkűségét és önfeláldozását, "ja, ha te ilyen vagy, akkor persze veled lépek a máglyára", naná. Nem beszélve a druida papnő tíz évig titokban tartott kétszeri gyerekszülését és -nevelését a szent erdőben, ahol egyébként nagyobb a forgalom, mint csúcsidőben a Nagykörúton. De hát az operákat nem ezért szeretjük.

Hanem a dalokért, áriákért, duettekért, a kórusért, vagyis a zenéjéért, és engem Bellini most elvarázsolt. Haladós zene: nem bonyolódik bele a dallamokba, indul, ível és érkezik, érthető, magával ragadó, hatásos - mi kell még egy operához? Hát persze, néhány jó hang.

Az Operaház Normájában ez is adott: Lukács Gyöngyi, és Adalgisa szerepében Pánczél Éva. Ők ketten simán elvitték a darabot, a többi szólószereplő  nemhogy a színpadon, de még a ligetben sem volt, talán a kórus érdemel említést. Lukács Gyöngyi drámai erejű hang, sodró, érzelmes, még a "legyilkolom a gyerekeimet" jelenetet is meg tudta tölteni érzelemmel, ami nagy szó, erős, súlyos hang, végig tiszta, pontos, nincs elcsúszás (az én fülemnek legalábbis). A duettekben, főként vetélytársnőjével a második felvonásban, visszafogott, nem akar uralkodni rajta, primátust vinni, egyszerűen hagyja érvényesülni a másikat, és a két nő hangja együtt éteri magasságokba szárnyall - na miccósz, micsoda kép? :) -, megérdemelt a dörgő taps, ami nem is marad el.

A férfiakról ne beszéljünk. Gábor Géza Oroveso főpap szerepében hozza, amit kell, de ezek mellett a nők mellett nagy a kontraszt - Pollione hősszerelmesi szerepében Kiss B Attila azonban minősíthetetlenül rossz. Csúszkál a hangja, pontatlan, a duettben nincs a helyén, ő egyébként szokott tudni énekelni, de ma nem jött össze neki, és a kezdeti nehézségeken a végéig nem tudott átlendülni, nagy kár érte. Szerencse, hogy volt kire figyelni mellette.

A színpadkép a konzervatív stílusnak megfelelő, mintha maga Bellini adta volna az utasításokat a kialakítására: az erdő az itt erdő, gyönyörű, gótikára hajazó összefonódó faágakkal, sejtelmes holdfény-foltokkal, véres áldozati oltárral, titkos barlanggal - azért azt a lámpát, amellyel az árnyjátékot vetítették a függönyre (barlang előtt függöny, surrogó karnisgörgőkkel, na mindegy), szóval azt a lámpát és a kapcsolós zsinórját ügyesebben is elrejthették volna (Csikós Attila díszlete).  Talán a hagyományos színrevitelnek köszönhető, hogy az előadásról csak az Operaháznál találtam képeket, ezért azokat be sem illesztem, a linken megnézhetők. A ruhák a druida kor galljainak ruháira annyiban emlékeztethettek, mint a középkori festményeken a Jézus mellett álló katonák öltözéke a rómaiak páncélzatára, de kellően archaikus volt és a kórus részeit megfelelően elkülöníti egymástól (Velich Rita munkája).

Az opera nagyon is élvezhető, most is szól a youtube-ról nálam:

Szót fogadtunk az időjósnak, és szombaton elmentünk kirándulni, célszerűen összekötve más ügyekkel a Szentendre melletti részből választottunk uticélt.

Az Anna-völgyben indultunk, fel a sárga+ jelen a Sás-völgy mentén, majd tovább Lajosforrásra, onnan vissza a sárgán, majd a sárga és zöld barlang-jelzésen át ugyanoda.

Az idő gyönyörű, jóval tíz fok felett. Az út a várakozásainknak megfelelően sáros, latyakos, de ez a rész hamar véget ért, és bekanyarodtunk a  fák közé. Itt bányásztam elő a fényképezőgépet, és állapítottam meg, hogy féltéglát is cipelhetnék helyette, ha memóriakártya nincs benne :( És a fotóstáskában sincs :( és a hátizsákban sincs :(.

G kellően együttérzett (ilyenkor sosem akar okosabb lenni, hál'istennek), így pár ős evoé után lehiggadva továbbindultunk, és Ti most szegényebbek maradtok kb. tíz gombaféle, egy mély völgy, pár őszi virág, és párás domboldal képével.

Az út a völgy jobb oldala felett vezet, nagyon kényelmes gyalogút. A vegyes szálerdő utóbb tiszta bükkösre vált. Innen jól látható az alattunk húzódó völgy, az alján mintha futna valami ér is, az oldala vastagon befedve friss avarral, a nap besüt a fák közt, a világító bükktörzsek és az avarszínek kontrasztja festői látvány, ezért jöttünk, már tudom.

Útközben rengeteg gombával találkozunk, vegyesen sokféle, nem szedném őket, így felelősség nélkül írhatom, volt rókagomba, galambgomba, több fatönk mellett bimbóspöffeteg csomószám, jól elöregedve, a legkisebb érintésre hatalmas spórafelhőket eregetve, talán császárgomba isegy helyen, és az elhalt fákon a rengeteg fagomba-féle. A legszebb egy vékony lapú faerezetű taplógomba volt, a friss részei zöldek, a régebbiek barnák, ezt hoztunk egyet haza. A kidőlt fákon ezrével, egymás mellett ez is, más fajták is, hatalmas duzzadt taplók, laskák, kis nyár-fagomba-szerűek vegyesen.

Később az út leereszkedik a völgybe, átmegyünk a túloldalra és felkapaszkodunk az oldalon. Itt az avar alatt megint csúszik, vigyázni kell, de mire erre rájövök, G-t megörvendeztetem egy tetszetős piruettel. Itt láttuk a legszebb képet: a fák között volt egy hárs is, lehullott levelei hófehéren világítottak a barna avarban. A bükkösnek vége, növendékerdőbe érünk, közte pár hagyásfa, egy az úton keresztben gyökerestől, nem könnyű kikerülni. Az út kis platón vezet, kanyarog a fák között, majd pár száz méter után belefut a sárga jelzésbe. Nem sok kell, hogy Lajosforráshoz érjünk. A tisztáson kirándulók, a legfölkészültebbek szalonnát sütnek, sört isznak, egyébként is egy piknik a térség, ebédidő van.

Kis pihenő után elindulunk lefelé, meg akarjuk nézni a Vasas-szakadékot. Az út egy darabig az erdészeti kocsiúton vezet, sáros, mélyen szántott, az erdészet elnézést is kér érte több helyen a fákra szögezett levelében, ettől a bakancsunk még ugyanolyan súlyos, ólomlábakon vonszoljuk magunkat. Az úton mindenfelé fagyöngy, talán a madarak szórják szét a sárga bogyókat, talán valaki gyűjtötte előttünk, felettünk a fákon még bőven van utánpótlás, marad karácsonyra...

A Vasas-szakadék a Cseresznye-hegy nyugati oldalán vezet be a hegy andezittömbjébe. Előtte tájékoztató tábla, rajta az andezit-fajták ismertetése, valamint, amit  a szakadékról amit tudni lehet. A szakadék a kőzet szétnyílásával jött létre, felül egy darabig nyitott, majd később a belezuhanó kövek megakadva mennyezetet alkotnak, onnan meredeken lefelé vezet az út benne, nem túl hosszú, de kihagyjuk. A szakadék fala helyenként vöröses árnyalatú, talán erről a neve, talán nem, a kőzet szépen mutatja magát.

Az úton sok, ősöreg cseresznyefával találkozunk az erdőben, a legtöbb már alig vegetál, még tíz év, és senki nem tudja, mitől a hegy neve...

Ide már közel az Anna-völgy, nyakig sárosan érkezünk, mosakodunk a kis érben, amennyire lehet, de szerencsére van váltócipőnk. Beugrunk a keretezőhöz, majd a "zsákmánnyal" a hátsó ülésen a tanácsát követve megkeressük a Parola- vendéglőt.

Éppen beférünk, annyira tele van, a rendelést hamar felveszik, de a levesre is vagy félórát várunk. Utána már pereg a dolog. A leves ugyanaz, mint Füreden volt nemrégen, az ízletesebbnek tűnik így visszagondolva. A főfogások viszont teljesen rendben vannak, hatalmasak, és nagyon jól eltaláltak.  A kiszolgálás túlterhelten is pörög, a sokgyerekes társaság is körül van ugrálva.

Ellesett párbeszéd:

Főnök: a bal ketteshez egy hideg kóla és egy kávét vigyél!

Pincér (futtában visszaszól a válla felett): Írd fel!

Az a pincér, aki nem sokkal korábban kikérte a vendéglő nevében, hogy Vegetát szórjon a rizsre: ilyesmit nem tartunk... (na nem nálunk merült fel).

Az este vérre menő kanasztapartit folytattunk, amelyben a baráti házaspár férfitagja komolyan veszélyeztette a fűtött szobában alvását: győzni merészelt! Vegyespáros lévén, az én pozícióim megingathatatlanok voltak :)

Másnap reggel hétágra sütött a nap, így kilenc felé Tihanyba vettük az irányt. Tihanyt láttuk már mindannyian, de az új tanösvény érdekelt minket, én szégyenszemre nem voltam a gejzírkúpoknál, más a barátlakásoknál, hát hajrá. Az iskola mellett ingyenes a parkolás (nyáron is!!!), innen indultunk. A teljes túraút több kisebb körből áll, ha mindet megtesszük, vagy 12 km-t kell gyalogolnunk, ami szép teljesítmény a félsziget hosszához képest.

Mi a Belső tótól az Aranyház gejzírkúp felé indultunk, felmásztunk minden csúcsra, gyönyörködtünk a sziklákban, a formációkban, a zuzmókban - csak a kilátásban nem, mert rohamléptekben borult, és a levegő is erősen párás volt. A túraösvény jól ki van jelölve, a térképünknek semmi hasznát nem vettük, mert a jelzések megváltoztak.

Az Aranyház kúp egy fehér sziklákból álló gejzírkúp, rátelepedett sárga zuzmóval. Magasan kiemelkedik a környezetéből, a valamikori kürtő betemetve ugyan, de felismerhető.

A gejzírkúp a vulkáni utóműködés eredménye: a félsziget hegyeit a tufavulkáni működés emelte, majd jóval később a gejzírek által felszínre szállított kovasavas anyag lerakódással  építette a kúpokat - valaha száznál többet tartottak nyilván, az ötvenes évekig folyt bányászás azonban eltüntette a legtöbbet, ma 50 körüli látható közülük. A sok látogató ezerrel koptatja, szép, legömbölyített formák maradnak csak unokáinkra, sárga zuzmó nélkül.

Még mentünk keveset a tanösvényen, amikor eleredt az eső. Egy régi pincében (még a falfülke is megvolt a végén), a helyi kövekből rakva a boltíve, a régvolt tihanyi szőlők emlékére, nyújtott menedéket, kőzetkiállítás van benne.

Visszafelé még rátaláltunk az Átjáró-kőre, amelyben egy alagút-szerű járat látható, a kevésbé ellenálló kőzet kimosódásával jött létre, esőben sajnos nem fotogén (vagy csak féltettem a gépem). Utána következett a Kalapos-kúp, amelyik a nevét arról akpta, hogy a nagy, szilárd anyagú kerek kőtömb (azért kerek, mert a többit körben lebányászták róla...) alól az erózió kihordta a gyengébb anyagot, és az most egy kisebb alapterületű breccsás alapon áll.

Találtunk még egy borsóköves kúpot, szép színes megfestődésekkel.

Mivel az eső nem szűnt, fedett helyet kellett keresni, így jött az ötlet, irány a Lóczy-barlang Füreden. A barlangot a melegvíz oldotta a mészkőbe, változatos réteges és oldásos formákat tartalmaz. Amikor odaértünk, szomorúan konstatáltuk, hogy zárva van, csak szeptember 30-ig látogatható. Elmeditáltunk azon, hogy vajon miért nem éri meg kis hazánkban az iskolások őszi szünetére rákészülni, és azon a héten nyitva tartani néhány túrisztikailag érdekes helyet?

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a felettünk lévő hegyen található Jókai- kilátóhoz kirándulunk, az eső kicsit elállt, talán megjárjuk nagyobb ázás és sár nélkül. Az út meredeken indult, de majdnem végig emelkedett. A kilátó kb másfél kilométerre van a barlangtól. Az út erdőben vezet, kilátás nincs a növényzet miatt. Elmentünk több, furcsa kőhalom mellett, az egyik derékszögű sarkából ítélve talán borpince lehetett, az alattunk lévő, Balaton felőli domboldal valaha szőlőskert volt, ma nyaralók és erdő borítja. A filoxéra után már nem telepítették be, akkor hagyhatták sorsára a pincét is. A pince elől remek kilátás nyílhatott a Balaton keleti medencéjére és Tihanyra - ha ezt akkoriban valaki értékelte volna, én elképzeltem a pohár borral kiülni egy meleg nyári estén...

A következő kőrakás is romnak nézett ki, az alapja szabályos kör, talán mészégető boksa lehetett, de nem volt csak fél méterre a földbe süllyesztve.

A kilátó fából készült, nagyon stabil,a  tetejéről a kilátás kárpótol szemerkélésére, csúszós útért, még így ebben a párás időben is. Láttunk sárga korallgombát, gyönyörű!

Amint felértünk, megint eső, közfelkiáltással megszavaztuk a kései ebédet. Első próbálkozásunk a Koloska-csárda volt, de ők két napja (!) bezártak télire... Odafelé láttuk a Vad Vadász vendéglőt az úton, oda visszamentünk, nyitva volt, sőt, egész télen nyitva lesz. Egy szimpatikus fiatal házaspár üzemelteti, nyáron igen pezsgő lehet az élet az asztalok számából ítélve, most azonban ketten is ellátták. Folyamatos volt a forgalom, ázott, saras kirándulók, autósok tértek be.

Az étel bőséges, a szarvasraguleves ízes és forró, a sör hideg és jól volt csapolva - mi kell még egy csapzott vándornak?

Talán a végén egy sütemény, de nem palacsinta, vagy ilyesmi: nézzünk körül Füreden, milyen cukrászdák vannak! Nem bizonyult jó ötletnek. Két Bergmann-cukrászda is van a városban, az egyik Arácson a 71-es mellett, azt nov. 1-15 tatarozzák. Hm. A másik a valahai Vörös Csillag alatt, annak ez a nap a szünnapja.

Hát akkor, nagy duzzogva irány a Kedves, a Kerek templomnál, a parton. Három óra volt, az eső szakad, a város szemre üres, de a Kedves tele volt. Nehezen választottunk süteményt, mert a választék igencsak véges volt, nekem egy citromos-csokoládés szelet jutott, egy nagyságrenddel jobb volt, mint a tegnapi, de nem nyerne bajnokságot. Mindannyian az utolsót kaptuk abból, amit kértünk.  A kiszolgálás feltűnően kölletlen, csak egymással voltak kedvesek a kisasszonyok - ez jutott.

Utána, eső ide vagy oda, sétáltunk egyet a Tagore-sétányon, én voltam ott a tornádó utáni napon 1972-ben, ma a platánsor régi fényében, nagyon hangulatos volt így, hogy alig volt sétáló rajta.

Este még egy igazi, működő, hagyományos technológiás borpincét is felkerestünk, megízleltük az idei, és a tavalyról még maradt borokat: vesztett ez az év :(.

A kőtengert elhagyva a falun keresztül indultunk a kilátóhoz, (bár a térkép a másik irányba, Mindszentkálla felé is jelzett egy kőtengert, de valami kell legközelebbre is), egy érdekes, jellegzetes kálvárián keresztül. A kálvária stációi szépen felújítva sorakoznak az út mentén, egy részük beépülve a vöröskőből épített kerítésbe. Fülkéik egy kivétellel üresek.

A faluba érve egy kereszt fogad, amelyen nem várt aktualitással bíró felirat* figyelmeztet 1884-ből, aláírás János 4,11 (János közönséges első levelében). A kereszt talán 1710-ből való, ekkor a végvári harcoknak már emberöltő óta vége, a kurucok is vagy három éve jártak erre utoljára, a pestisjárvány éve, a vidék szegénységben, a földek java műveletlenül. A sváb betelepítés már elindult, legalábbis a tihanyi apátsághoz tartozó falvakban...

A népi építészet szép példáit találni az utcában, amelyiken haladunk. Minőségi  felújítások - legalábbis kívülről - követik egymást. Követjük a kék jelzést a falu feletti dombra, ahol egy XVI. századi püspöki palota romja fogad, a Velétei-palotáé. Vélhetően a veszprémi püspök egy oklevélben említett, majd a török által feldúlt palotájának romjai. Egy helyiség falai magasan állnak, az ablakok formája nem kivehető, az egész magasabb, mint amilyen széles, valószínű a falu újjáépítésénél hordták szét. A homlokzati fal sarkán egy vöröskőből készült gyám ugrik ki, talán erkélyt tarthatott, de másik fele nincs. Pár lépésre falak állnak ki a földből, de azok egy jóval későbbi borospince romjai, a kövei hasonlók a palotáéihoz, talán nem véletlenül.

A rom után a jelzés a templom előtt elhaladva átvisz a falun, majd elindulunk a szőlőhegy felé. Másfél kilométer betonút után kocsiút, amelyik elindul felfelé a völgyben. Hamar ösvénnyé szelidül, és nekivág a meredeknek, gyorsan leküzdjük a  Fekete-hegyre vezető szintkülönbséget, és megérkezünk a Keleményes-kőhöz. A sziklák, amelyeken állunk, felülről nem mutatják meg a különlegességüket: ezek bazaltból vannak, és a  Szentgyörgy-hegyi bazaltoszlopok kistestvérei, réteges ("keleményes", ugye, milyen kár, hogy a köznyelvből kikopott ez a szó?) kivitelben. A kilátás gyönyörű innen.  Az egész medence a lábaink alatt, az őszi lombok, a lehullott levelek, a takaros nyaralók és borászatok, a távolban a párában a faluval.

Az út a fennsíkon vezet tovább a kilátóig. Hatalmas, dombon álló fenyők felé haladunk,a kopár mészkőfennsíkon, majd jobbra fordulva egy kis "tóálláshoz" érkezünk. Ezek a tavak a Fekete-hegy bazaltplatóján, a felszín süllyedéseiben keletkeznek a csapadék összegyűlésével, a vízzáró réteg meggátolja elszivárgásukat, és időszakosan kiszáradnak. A Bonta-tó a legnyugatibb a sorban. Szabad vízfelületet nem, nádast, sást annál többet láttunk.

Kis kaptató után már a kilátónál vagyunk. A mai fa-kilátó elődjét 1950-ben bazaltból építették. A kilátó Eötvös Károly (Falu jegyzője, Tiszaeszlári per stb.) nevét viseli, aki megírta a Utazás a Balaton körül című útleírását - érdemes beleolvasni. Az utazás 1875-ben történt, a megjelenése 25 évvel később.

Lefelé az út szőlők és nyaralók közt vezet.

A szállás felé megálltunk Akaliban az út menti kávézónál (a dörgicsei útelágazásnál, Fék Üzletház). A kávéjuk jó volt, a sütemények nagyon gyáriak, az idei országtortájuk ízetlen és pocsék, a marcipánt leszámítva, ötünkből a gyerek kóláját elfelejtette a pincérnő. Kár érte.

*

Szerelmeseim

ha igy szeretett minket

az Isten, nekünk is kell

egymást szeretnünk.

János 4,11

A Balaton-felvidéken, a Káli-medencében több falu határában is jelez a térkép kőtengert. Az elmúlt években ezeket elkezdtük végiglátogatni, voltunk Salföldön és a Kővágóörsi kőhátakon, nem kihagyva természetesen a közeli Hegyestű geológiai bemutatóját sem.

Most, kihasználva az iskolai őszi szünet enyhe napjait, a közelben kerestünk szállást, és innen indultunk túrázni. Az első nap Szentbékkálla, a falutól nyugatra jelzett Kőtenger, majd az Eötvös kilátó volt a cél, ezt elégnek is találtuk az elprasnyult, ülőmunkát végző társaságnak - így is volt sírás-rívás, nyögés-jajgatás.

A község a nevét az első temploma védőszentjéről, Szent Benedekről kapta. A -kál végződés a Káli- medence-beli elhelyezkedésre utal, a medence a nevét pedig egy itt letelepülő magyar honfoglaló törzsfőről, Levente fia (?) Kál horkáról kapta -az ő fia pedig Bulcsú vezér.

A kőtengernek nevezett képződmények kb 20 millió éve, az itt hullámzó Pannon-tenger egy elsekélyesedő őblének homokturzásaiból alakult ki. A vulkáni utóműködés során forró oldatok áramlottak át rajta, és ahol ez megtörtént, ott a homokot kovás anyag szilárdította meg. Az öbölben homok, és valahonnan egy folyó által ideszállított kemény kvarcalapú, legömbölyített kavicsok rakódtak le, változó vastagságú rétegekben (a valahonnan azt jelenti, hogy nem ismert az a hely, ahonnan a folyó kimosta és ide szállította, talán teljesen lekopott, talán mélyre került).

A tenger visszahúzódása után az üledékrétegek sokáig eltemetve voltak, majd az erózió kiszabadította őket. Az erózió a kovával össze nem fogott részeket lekoptatta, a többi viszont megmaradt.

A környékbeliek a köveket malomkőnek bányászták, ezért sok helyen eltűntek a kövek a felszínről (pl. Kővágóörs erről kapta a nevét, a dunántúli malmok zömmel az itt készült őrlőkövekkel működtek). A legépebben, szinte érintetlenül megmaradt kőtenger  Szentbékkálla nyugati határában található. A többiekkel ellentétben itt nem a talajszintbe nagyrészt belesimuló lapos kőhátakat találunk, mint pl. Salföldön, hanem méterekre kiemelkedő sziklákat, változatos formációkat is.

Itt van egy különlegesség is, ez a sárkányfej-formájú lapos kő egy ingókő, amely alól az erózió kikoptatta az alátámasztó rétegeket, és a kőlap már egy gyerek súlya alatt megbillen, felnőttként pedig komoly hintázásra lehet késztetni. Meglehetősen fura érzés, fent táncolni a magasban egy bizonytalan kőlapon...

A területen vezet át a Kékkút határában,a Kereki-majornál induló Theodora Kékkő-tanösvény, amelyik 8 km hosszban vezet a környék látnivalói között. A tájékoztató táblák informatívak, érdekesek, mindig egy, a következő pontnál megválaszolt kérdéssel fejeződnek be. Az útvonalat kék bogarak/kövek (engem cserebogárra emlékeztetett leginkább) jelzik.

És most segítséget kérek az 1., 3. képeken látható virágok meghatározásában. Köszönöm.

A 4. képen ökörfarkkóró látható.

Indulóban a Kőtengerhez, a munkatársaim már hárman is hívtak.

Ha pedig már a netre is fel kellett jönnöm, megosztok egy dalt, ami napok óta vissza-visszatér a fejembe, nem szabadulok tőle:

Halottak Napja, Élők Napja


Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...

Birtalan Ferenc

Ma este: sírkőszentelés.

...az opera.

Két éve volt a bemutatója, azóta sokfélét lehetett olvasni róla, kapott hideget-meleget, egy dologban teljes volt az egyetértés, Beethoven zenéje mindent feledtet. A többi, mint minden manapság ebben az országban, megosztó, barátságok szakadnak meg, házasságok bomlanak miatta.

Ilyen előzmények után indultunk. A nyitány rögtön rosszul kezdődött, a felénél bejött a jegyszedő-őrmester, és két elkésett vendéget be akart ültetni az első sorba, s ehhez megpróbált felállítani öt embert. A sor szélén ülő felháborodottan közölte, megy az előadás, és nem áll fel, mire  Cerberus 'szomorú vagyok'-kal válaszolt. Mi kórusban vágtuk rá: mi is, erre elhúzott végre. És ha már itt tartunk, a szereposztásról a kutyanyelvet nem rakták ki, hanem a fizetős (1000 Ft) műsorfüzetben árulták. Az előadás végén aztán hegyekben állt a ruhatár mellett...

Végre az előadásról. Egy rövid kis bejelentéssel kezdődött, egy zenekari tagtól búcsúztak  utolsó munkanapja alkalmából, 39 év után virággal.

Kovács János karmester keze alatt a zenekar végig összeszedett volt (KJ örökbecsű bonmotja szerint "nem lötyögött, mint vadászkutya töke futás közben").

A színpad egy többemeletes betonmonstrum, amely a börtöncellákat hivatott jelképezni. Két emelet között csak legfelül van lépcső, a többi szigetként működik, néha pedig egy-egy szereplőnek le kell ugrania-másznia - érdekes hatása van viszont a duetteknél, ahol a végén egymás karjába kellene omolniuk, az én nyújtózom lentről, te lógsz fentről magasztosságát el lehet képzelni.

Leonóra szerepe is formabontó, ő egy női énekes férfiruhában, nos a szerepet egy férfi (Horváth Virgil, a Fidelio-én) játssza fent hangtalanul, magyar hangja (bocs, német) a legalsó szinten álló-mozgó Szabóki Tünde, a Leonóra-én (ez a szint  a fináléig csak az övé, akkor megosztja a kiszabadított férjével, Florestannal). Néha nem lehetett tudni, főleg, ha nagy távolságra voltak egymástól, hogy most akkor ki énekel, hol a hang? A hang, amely egyébként nagyon rendben volt, áradt, szerelmes volt, eltökélt volt, és legfőképpen tiszta, ahogy és amikor kellett. Egy idő után már nem is figyeltük a művésznőt, a fül ráállt, mint egy szinkronnál.

Perencz Béla démonian gonosz és egyben végtelenül kisstílű zsarnok volt. Rocco a lánya sorsát egyengető apa szerepében hihetően vállalja el a piszkos munkát is egy kis aranyért, a végén a lelkiismerete fellázadása már kevésbé hiteles, egyszerűen átáll a győztes oldalra. Lányának régi kérője, Jaquino börtönőr szerepében Brickner Szabolcs mindent megtett a lányért, könyörgött, udvarolt, amikor kellett, elárult és megbocsátott. A hangját nagyon szeretem, itt is kitett magáért.

A Florestant játszó Bándi Jánost a sziklabörtön-beli évek megtörték, az elején nem ment az intonáció, a duettben elkésett, szerencsére belejött,  (beéneklés?) és a négyesben, majd a fináléban már jó volt.

Beethoven zenéjéről nincs mit mondani, elrontani sem lehet, az előadást is vitte a hátán.

Mellékjelenségek. A beethoveni alaptörténetet a rendezés megfejelte egy párhuzamos szál beleszövésével: Jézus kereszthalálára, és az odavezető útra történő folyamatos, néha nagyon elvont, máskor bántóan direkt utalással. Nevezzük barokkos túlzásnak a rafaellói krisztus-kék lepelben levonuló Jézus mellén villogó piros LED-szivet a fehér sugarakkal. A párhuzam-vonás állandó eleme az előadásnak. Ehhez az összes szakrális és profán kellék felvonul: a három római katona a lándzsákkal, a keresztút Veronika kendőjével (ezt éppen Fidelio viszi, Leonóra törli), a keresztre feszítésre váró tízéves-forma fiú, a pasztellszínekben pompázó, sárga glóriás angyalok rendszeres átvonulása, Rocco kézmosótálja egy rómaitól a "mosom kezeimet" mondattal, amikor elvállalja a sírásást stb.

Az öregúr előttünk minden alkalommal felkapta a fejét és horkantott, mint a ló ha idegent érez, állítólag volt előadás, ahol a közönség fele (hiszi a piszi) távozott, nálunk nem láttam üres helyet a második felvonásban sem. Engem nem zavart a bibliai jelenetek besorolása, számomra erősítette Beethoven szándékait és mondanivalóját a szabadságról, a szerelemről, az ártatlanság bűnhődéséről (leszámítva néha a túlzásokat, a direktséget, a LED-es szivet, a fénykardot, ez utóbbit főleg a jedy-áthallás miatt, persze  van, ki tudja, hogy az arkangyal lángpallosa, de akkor is).

A finálé (1, 2) fergetegesen jó volt, a szabadság-himnusz örömódai magasságokban szárnyalt, a  színpadkép a tömeggel, a sokszínű emberekkel látványos befejezést adott, megkoronázva az előadást.

OFF

Ez már nem az előadás kapcsán. Több formabontó előadást láttam az operában az elmúlt években. Megtanítottak arra, hogy lehet előadásra járni a megszokott, (minősítési szándék nélkül) szájbarágós rendezésekre, ahol a szikla szikla, az ajtó ajtó, és a tó pedig nagy kék lepel a színpad közepén. És lehet járni olyanra, ahol amikor felmegy a függöny, már látod, az előadásról korábban alkotott sémáidat elfelejtheted, és figyelned kell arra, mi is ez, hol is vagyunk, hogy is van ez? Ahová garantáltan nem unatkozni jársz, mert megfejtesz egy utalást, megértesz egy rendezői szándékot, felfogsz egy párhuzamot, felháborodsz egy villogó kínai gagyiszíven, túlzásnak érzel egy utólagosan beleszúrt mondatot - de végig ott vagy. Előadást nézel, tehát vagy, mondaná Descartes. Bizonyosan több, mint a hanglemez-hallgatás érzése. Szerintem.

Így legyen, így lesz, reméljük.

Ha Julia Roberts, az számomra kötelező - G társam ebben (is).

Pedig a kritikák mindent megtettek, hogy kihagyjuk a filmet, kezdve a "baedecker gazdagoknak" bélyegétől a színészi játékról a "sematikus figura, követhetetlen motivációkkal" értékelésig. Miután ilyen jól megágyaztam a fikázásnak, jöjjön a film, amit én láttam.

Az biztos, Júlia Robertsnek sem használt az idő. Sokat rontott az összképen a plasztikázás is, hol vannak már az Édesek és mostohák új feleségének sokatmondó grimaszai, vagy Erin Brockovich arcjátéka? Maradt a széles mosoly (perverz módon uszkve tíz méteres szélességben végigér a vetítővásznon), és maradtak a beszédes, kifejező szemek. Maradtak a megrezdülő ujjak, a parányi, észrevehetetlen fejfordítás, a színészi játék. Ami, való igaz, kevés volt arra, hogy a forgatókönyv jellemábrázolási űrjeit kitöltse.

A film alapjául szolgáló regényt nem olvastam, de a filmbeli sztori nem túl bő cselekménnyel rendelkezik, és a főhős tettinek mozgatórugóinál tág teret ad  a fantáziának. Talán a jólét, talán egy itt elképzelhetetlen életforma és életfelfogás visz rá valakit, hogy a magánéleti válságára az egyetlen kiutat egy világkörüli útban lássa, konkrétan három helyszínt megjelölve úticélként: Rómát a testi és lelki regenerálódásra, Indiát a spirituális világ  helyrerakására, végül Balit, mindezek egységes harmóniává gyúrására.

Az induláshoz a végső lökést a vagyon teljes elvesztése adja (az végül homályban marad, hogy ez ténylegesen bekövetkezik-e vagy csak fenyegetés marad).

Az úton csupa közhely, ami történik - de ki nem a pizza-chianti-Vespa közhelyért megy Rómába, a spirituális élményekért egy indiai kommunába? Aki a küszöbön le tudja rakni a problémáit, az átalakulva jön ki, aki beviszi, bent sem találja a helyét, ez igazolódik be a filmben is. Közben emberek csapódnak hozzá, barátságok szövődnek, de mindenki a saját útját kénytelen járni, az így becsatlakozó majd kiágazó élettörténetek bármily érdekesek lennének, a fantáziánkra maradnak.

Végül Bali, a szintézis. A gyógyító, aki tudja a módszert, a vajákosnő, aki segít a masszázzsal, illatokkal (ő a mélyszegény a mű ezen részén, aki oly esendő, hogy segíteni kell rajta), és végül a megoldás, a férfi, aki...

Aki éli az életét, nem bonyolítja. Akinek pénze van, de kötődése nincs a tárgyakhoz. Akinek múltja van, de kötelékei nincsenek. Aki tudja mi kell a nőnek, de nem adja meg, csak amikor az már készen áll rá.

Hát ezért érdemes a filmet megnézni (trailer): a közhelyekért, az indiai jelenetekért, és Jawier Bardemért. Afölött pedig nagyvonalúan elsiklunk, milyen apropóból készült a film, mi hajtotta a főhősnőt oda, ahol, és az események mit módosítottak a lelkén, a hozzáállásán, az életfelfogásán: ez Hollywood.

Hepiend nincs? De van! Mondom, ez hollywood.

Vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
ki-kinyitnak
be-becsuknak
berendeznek
kirakatnak
hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak
ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek
kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak
de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak
se kint
se bent
rajtunk részeg
tekintettel
átalnéznek.

Kányádi Sándor

(némileg aktuálpolitizálok)

Október 27.-én délelőtt megalakult az új kormány, Nagy Imre és Kádár János vezetésével. A kormányban két kisgazda is helyet kapott Tildy és Kossa). A kormányváltásról a Szabad Nép különkiadása (is) beszámolt, leközölve a kormány felhívását, ("Éljen az új magyar kormány!", amely "haladéktalanul helyreállítja a rendet") és mellette fél oldalon a pártvezetés kiáltványát.

A kormány kezdetben biztató sikereket ér el: a szovjet csapatokat a  kérésére kivonták a harcokból, a fővárosban tűzszünetet hirdettek - mindkettő felborul majd a szovjetek 28-i Corvin-közi szerződésszegő támadása következtében.

A közellátást próbálják megszervezni, ezekben a napokban már minden áruszállító teherautó, ami élelmet hoz vidékről, csak csepp a tengerben, kezd kialakulni a hiány. A pékségek előtt sorok állnak, az orvlövészek miatt az utcákon lenni fegyvertelenül is folyamatos, kiszámíthatatlan életveszélyt jelent - a családi legendárium mesél a férfiről, aki megszerezve a kenyeret a családnak a két hóna alatt egy-egy veknivel igyekezett haza, miközben az úttesten átvágva golyót kapott a hátába, és az Árpád-úton a szüleimre leadott sorozatról.

Érdemes a helyzetjelentést elolvasni a vidéki városokból. Mindenhol rend van, egy helyütt "összetűzés egyáltalán nem volt". A "szombathelyi járás dolgozó parasztjai" "minden kérés nélkül" kétszer annyi húst adtak le, a munkásosztály és a parasztság közötti szolidarítás szép példájaként.

A bal oldali cikknek már a címe is jó: "Több szabadsághoz több kenyeret akarunk! Vessetek!", a "Falu népéhez" címezve.

Falun csend volt, egy-két szórványos esetet leszámítva - nem is igen értették, mi van, mást mondott az újság és a rádió, és a Pestről érkezők mindegyike mást mesélt, nem volt idő arra, hogy kialakuljanak az egységes történetek és legendák, összeálljanak a történések egy egységgé*, másrészt ahol mindenki ismer mindenkit, az jelentős fegyelmező erő. A rendszer prominenseit, a párttitkárokat, ha nem voltak túl embertelenek, valaki elbújtatta arra a pár napra, és mindenki végezte a dolgát: legfeljebb csendben reménykedett, rövidesen talán kiléphet a tsz-ből, ahová nem túl régen kényszerítették be: az ezzel kapcsolatos megaláztatás, verés még közeli emlék volt, sajgott a pofonok helye.

*Mint azt ma láthatjuk, erre ötvennégy év is kevés volt...

Október 27.-én délelőtt megalakult az új kormány, Nagy Imre és Kádár János vezetésével. A kormányban két kisgazda is helyet kapott. A kormányváltásról a Szabad Nép különkiadása (is) beszámolt, leközölve a kormány felhívását, ("Éljen az új magyar kormány!", amely "haladéktalanul helyreállítja a rendet") és mellette két teljes hasábon a pártvezetés kiáltványát.

A kormány kezdetben biztató sikereket ér el: a szovjet csapatokat a  kérésére kivonták a harcokból, a fővárosban tűzszünetet hirdettek - mindkettő felborul majd a szovjetek 28-i Corvin-közi szerződésszegő támadása következtében.

A közellátást próbálják megszervezni, ezekben a napokban már minden áruszállító teherautó, ami élelmet hoz vidékről, csak csepp a tengerben, kezd kialakulni a hiány. A pékségek előtt sorok állnak, az orvlövészek miatt az utcákon lenni fegyvertelenül is folyamatos életveszélyt jelent - a családi legendárium mesél a férfiről, aki megszerezve a kenyeret a családnak a két hóna alatt egy-egy veknivel igyekezett haza, miközben az úttesten átvágva golyót kapott a hátába, és az Árpád-úton a szüleimre leadott sorozatról.

Kitört a forradalom! Szombaton halhatatlan ünnepi beszédekben húztak ívet a szónokok saját munkásságukig, nyilván a kisajátítás legkisebb szándéka nélkül.

1956-ban huszonharmadikán a betiltott, majd két órára rá ismét engedélyezett tüntetés a Bem-szobornál, az ifjúság követeléseinek felolvasásával, Veres Péterrel, Zbigniew Herbert beszédével kezdődött. Itt kezdődött a zászlókból a szovjet mintájú  címer kivágása, és már a lyukas zászlókkal vonultak át a Parlament elé, hogy Nagy Imrét meghallgassák. A beszéd nem aratott sikert, a csalódottságot Gerő nyolcórás rádióbeszéde, amelyben teljesen félreértelmezve a helyzetet csőcselékezett,  és antiszemitázott, dühvé fokozta. Innen egyenes út vezetett a rádióhoz, beolvastatni a követeléseket (a modern Landerer és Hackenast), ezzel párhuzamosan a Sztálin-szobor ledöntéséhez - a tömeg a kezébe vette a tizenhat pont megvalósítását. Gerő osztagokat rendelt a Rádió védelmére, de a szervezetlenségük okozta bénázás, valamint a tömeg megvezetésének kísérlete csak szította az indulatokat. Eldördültek az első lövések is, három halottal, ekkor megkezdődött a tömeg felfegyverkezése: katonák álltak át,  és a fegyverraktárakból szerzett fegyverek kiosztása után fegyveres felkeléssé alakultak az események.

A párt a lehető legrosszabbul kezelte az eseményeket, késve reagált és eltúlzott reakciói voltak - a tömegbe lövetésről még szót sem ejtve, az nem hiba, hanem bűn, akárki rendelte el. Az ÁVH a Blaha Lujza téri sajtóházban tüntetőket lőtt le, (ezt egy fegyveres csoport látta, és rögvest megostromolták az épületet), majd huszonötödikén a Kossuth-téren a tömegbe lőtt (hivatalosan ma 61 áldozat, 200 körüli sebesült). Innen nem volt megállás, a forradalom eszkalálódott, a szovjet csapatok (amelyek 24-e óta tevékenyen részt vettek a harcokban) és az AVH ellen küzdöttek a fegyveres csoportok. Gerő lemondatása, Nagy Imre és Kádár beszédei nem vezettek enyhülésre.

Október 26-án a Magyar Nemzet különkiadásban jelenti be a leváltást, és harangozza be a két beszédet, a jelszavak közt megszellőztetve az amnesztiát is - csak az nem derül ki, ez mit jelent, követelést, ígéretet, s ha igen, kitől?

Akárki fogalmazta a "Lobogjatok, magyar zászlók!" című részt, nagyon profi volt. Megpróbált a nemzet lelkének érzékeny húrjain játszani, magyarság, függetlenség, szebb jövő, minden be van vetve a cél érdekében. Mindössze pár nappal voltak lemaradva az események mögött, itt már nem elég a zengzetes szövegelés.

A lapismertetés folytatása. Szabad Nép, 1956 október 21.

A lap tartogat még érdekes cikkeket. Először is a bírói függetlenségről, egy konkrét, addig mindennapos, a pártból való leszólás kipellengérezésével. Ne feledjük: két-három héttel vagyunk a Rajk László  és társai rehabilitálása és újratemetése után! Oh, mily érzékenyek tudnak lenni az emberek hirtelen. Ide rímel az újabb mártírok temetéséről szóló hír is.

Másodszor ott a cikk a LEMP (a lengyel munkáspárt) kongresszusáról. Nagy szellemi elődeink, gyakorlati útmutatóink nekünk a lengyelek: júniusban volt, hogy a poznani százezres sztrájkból kinőtt spontán felkelésüket a saját hadseregük tankjai, és repülőgépei fojtották vérbe (egy orosz tábornok parancsnoksága alatt, az áldozatok száma valahol 50-100 közötti), október ott már a konszolidáció hónapja. A pártban megjelenik Gomulka elvtárs, aki aztán, immár lényegesen kisebb szovjet  atyáskodás mellett, de szolíd, megbízható vonalassággal a nyolcvanas évekig vezeti az országot.

Jött az ősszel az Alexandrov együttes: a repertoárjuk, a sikerük nem változott, a tagjaik bizonyosan, és ma is voltak a nézőtéren, akiknek a szeme könnybelábadt a korábbi előadás emlékére (tegyük hozzá: ha meg tudták fizetni a mára világszínvonalú áron kínált belépőjegyet). Idézek a mostani előadás  beharangozójából: "1928 óta terjeszti a zenén keresztül a Vörös Hadsereg életérzését, erejét".

Zalka Máté emlékérem a spanyol brigádok magyar harcosainak. Bár ők ott nem tudták megvédeni a szabad világot a sötét árnyaktól, de megőrizték a reményt a jövő nemzedékeinek, és tapasztalatuk segített hatalomra juttatni hazánkban a haladó erőket, ezért hát a kitüntetés - valami ilyesmi lehetett a köszöntőbeszédben...

Az Újpest legyőzte a Vörös Lobogót! A tudósításban említett higgadtabb, jobb, pontosabb játékot elhihetjük, akkoriban tudtak még focizni, és a tudósító sem volt feltétlenül ájult egy névtől, lásd a Hidegkútiról tett megjegyzését...