Tortuga 2.

Folytatom a lapismertetést. Szabad Nép, 1956 október 21.

Ahhoz képest, hogy alig két nap választ el bennünket az Események kezdetétől, a mai tudásunk alapján is alig találni ennek valami jelét. Azért van: a szegedi egyetemisták nagygyűlése, amelyik két nappal megelőzte a Petőfi-kör gyűlését. Új ifjúsági szervezetet alakítottak, mert "a DISZ-szervezet nem tudta megfelelően képviselni az egyetemi ifjúság érdekeit." Az új szervezet céljaival alapvetően egyetért a párt, a város és a DISZ helyi vezetői. A tagság a METESZ-ben nem zárja ki az egyidejű DISZ-tagságot, ez nem lehetett túl hosszúéletű deklaráció. Hátul a Hírek rovat mélyén egy kis hír jelzi, hogy a budapesti egyetemisták két nap múlva tartják ugyanebben a témában a gyűlésüket...

A környezetünkben sem nyugodt a világ. Bulgáriában a változás jele Várna visszakeresztelése. Franciaországban már folyik az Algériai háború, és vele a tiltakozások: még hét év, ha ők ezt tudnák! Csehországban nem lankadt az éberség, kémeket lepleztek le. És cseppet sem utolsósorban, Szuez körül forr a levegő: öt cikkecske számol be a csatornaügy fejleményeiről. Az európai enyhülés jele a Saar-vidéki megállapodás várható aláírása, Adenauer franciaországi látogatása.

Szuezzel foglalkozik egy hosszabb cikk is, a kor divatjának és újságírói kánonjának megfelelően az angol kormány politikájával elégedetlen tömegek felemlegetésével, zavaros vizekben halászással vádolva a londoni politikát. Utána meglehetősen jó jellemzést ad a szándékokról, és azok sandaságáról, de egy szereplő (gyk. a SZU) kimaradt a cikkből, mintha neki köze se lenne mindehhez.

A következő lap meglepetése Kosáry Domokos cikke az 1950-ben megszüntetett Eötvös-kollégiumról. Megírja a történetét, és keresi az okát a kollégium évtizedek után is ható összetartó erejének (erről mi is kérdezhetnénk), erőteljes nevelőhatásának, és a közösségformálás eredményességének. Vajon a tanárok, a látszólag szabad, de magas elvárásokat támasztó szellemiség, a "családok" közösségformáló ereje, a rendelkezésre álló bőséges könyvtár, a nyelvtanulás? A fő  kérdése, van-e még oka annak, hogy a kollégium feltámadjon, újrainduljon?

A Hírek rovat a már említett, szándékosnak tűnő módon eldugott minuszos cikkecskéje mellett is tartalmaz érdekességet. Nekem a jobb alsó hír, amelyik az ötvendolláros óceán-áthajózásról, és ezzel az idegenforgalomba bevonható tömegekről szólt: Verne Utazás a Holdba című regényének ágyús megoldása jutott eszembe, amelyet hamar felülírt a technikai fejlődés...

Most is egy kis kultúrával fejezem be. A színházak aznapi műsora, és a rádióműsorok szemelvényei.  A színházakban Néma levente, Csárdáskirálynő, Olympia: mintha biztosra mennének. Kivétel a Galilei: az engedély Németh László drámájának bemutatására már az enyhülés jele volt. A rádióban Dankó Pista,  Új Zrinyiász, Az épülő kommunizmus nagy országában címmel útibeszámoló valószínű a Szovjetúnióról, főidőben természetesen, és szovjet operettek (ismer valaki legalább egyet?) a másikon.

(Perenne ismer: Dunajevszkij: Szabad szél Köszönöm!)

A kolofon alul igencsak szerény: Szerkesztőbizottság? Ez vajon kikből áll?

(folyt. köv.)

Közeledik a nemzeti ünnep. A tavalyi évben, Öcsém hagyatékából hozzám került egy köteg megsárgult, töredezett újság, mindössze 10-15 szám, Szabad Nép és Magyar Nemzet vegyesen. Nem tudom, kitől származnak, két újságon van kézbesítési feljegyzés, két különböző, számomra ismeretlen nevekre. Az újságok átfogják a forradalom időszakát, az első júniusi, a zöm a tizenkét nap alatti, majd még pár az év végéig. Számomra relevációval ható újdonságot nem tartalmaztak, de így ötvennégy év távlatából, és ismerve az azóta történteket, az elemzéseket és ködösítéseket, talán nem teljesen haszontalan ezeken keresztül felidézni a múltat. És közben tiszteleghetünk annak az ismeretlennek az emléke előtt is, aki ott a forradalom utáni években, amikor ezek a lapok bűnjelnek számítottak volna, megőrizte őket.

Hát lássuk. A hivatkozott cikkek a végén vannak, letölthetők (jobb egér + mentés másként), ha így nem lehet rendesen elolvasni.

Október 21. Szabad Nép

Kezdetnek a címlap. Természetesen vezércikkel indul, akkor még az kitöltötte a címlap nagy részét, és nem folytatódott valamelyik belső oldalon pár magvas, figyelemfelkeltő gondolat után. Csak a nagyon fiatalok lepődnek meg a cím fölötti jelszón, ami kötelező kelléke volt az osztályharc folyamatosságra emlékeztetésnek. Nekik, emlékeztetőül: abban az évben Apám ~200 Ft-ot keresett egy hónapban, abból élt a család (velem már hárman). Igen, ez nettó is volt egyben...

A vezércikk bizakodó, jövőbe tekintő, hosszú és unalmas, igencsak ingerszegény környezet kellene ma, hogy valaki elolvassa (kutatók kivételek). Hibákat sorol, megoldásokat ajánl, és bízik a horizonton feltűnő szebb jövőben - természetesen a Párt vezetésével. Valami azért van a levegőben, mert "...létkérdés számunkra, hogy e helyes utat, amelyet sem egy bölcs vezér, de még egy szűk kör kollektív bölcsessége sem képes megtalálni - a legszélesebb vitákban, az egész nép közös erőfeszítésével jelöljük ki." Ez a mondat egy évvel korábban nem kerülhetett volna papírra, érzik belőle a bizakodás  és szándék, hogy a dolgokat okosan a helyes mederben lehet tartani. Aláírás nincs, ez a szerkesztőség véleménye, ebben a korban sosem lehetett tudni, kivel, de mindig vitatkoztak . A létező vagy elképzelt ellenféllel folytatott párbeszéd keretbe foglalta, és demokratikus jelleget adott a kinyilatkoztatásoknak.

Közvetlenül az újságcím mellett termelési-győzelmi jelentés, a betakarítás jól áll, a behordott cukorrépa mennyisége már meghaladta az idei várható hazai termelést (~860eT)! Ilyen hírek még lesznek belül is, a legszebb a rizstermelésről szól. Sokatmondóan ködösít a számokkal, termésátlag mázsában, össztermés vagonban (egy vagon lehet vagy 60 tonna, mondom én, mert utánanéztem, de akkor ki tudott ennek utánanézni?). A termelőszövetkezetek és az egyéni termelők termésátlaga kicsivel magasabb, mint az országos átlag, vajon csak az állami gazdaságok  húzzák le az országos átlagot? Ma persze alig van itthon rizstermelés, nem ez a hazája.

A rizsa felett érdekes cikk: pártmunkások írják rovatunkat olvashatják, Mindenfajta restauráció ellen! címmel. A szerzője a Május 1. ruhagyár pártmunkása, korábban népnevelő. Éles felütéssel kezdi: "Pártmunkánk módszerei a múlt években sok tekintetben hibásak voltak. Rákosi Mátyás elvtárs a pártvezetést úgy alakította ki, hogy elgondolásait, elhatározásait lehetőleg viták és ellenvetések nélkül vihesse keresztül." Utána egy passzus önostorozás, a láttuk-éreztük-de-hallgattunk-sőt-kiszolgáltuk hamuja a fejen, majd a párt lapjának, a Szabad Népnek a nógatása következik: mutasson utat a pártmunkásoknak, mit és hogyan kommunikáljanak. Végül: "Mint kommunistának," a saját és a hasonlóképpen gondolkodóknak a feladatait határozza meg a burzsoá és a szektás restaurációk ellen megvívandó harcban. Jó tolluk volt akkoriban a pártmunkásoknak :)

Egy kis kultúra. Bernáth Aurél kiállításmegnyitója, ahol megjelent Kállai Gyula, a nagy túlélő és jóelvtárs, jelezvén az idők változását: a művész már nem a tiltottak közé tartozik. Az első kiállítása volt a háború óta (ha jól tudom).

(Folyt. köv.)

Pécsre menet a sztrádán az ember átsuhan a sztráda alagútjain. A közelmúlt vitáinak következményeképp óhatatlanul azt keresi a szeme, mekkora is a domb fölötte, kellett, vagy nem kellett az alagút.

A kocsiban több ember ül, világnézetük, politikai hovatartozásuk különböző, és egyik sem az útépítésben szakember. ismereteik a médiából valók, ez azonnal kiderül, amint a beszélgetés az alagutakra terelődik.

Nyilvánvalóan, aki egy tervező irodában ül, és autópályát tervez, annak vannak konkrét eszközei annak kiszámítására, mit és hogyan érdemes, gazdaságos kivitelezni. Feltehetően el is végzi ezeket a számításokat, és annak alapján meg lehet határozni, hogy egy pl. márgás anyagú, 200 méter hosszú dombot mekkora magasságig kell átvágni (lásd a nyolcas út Várpalota és Veszprém között), és honnan érdemesebb megfúrni, alagutat építeni.  Én, és a kocsiban ülők egyike sem, nem vagyunk ezeknek a számoknak és módszereknek a birtokában, de még az eredményeket sem tudjuk: csak a végeredmény magasodik előttünk.

Ezek alacsonyak - így az egyik, - a sztráda mellett a kerítésen kívül kanyarog fel a dombra egy út, a sztrádát miért nem vitték arra? Kis csalás itt, kis csalás ott, a kihordott földet beöntik a völgybe, és a viadukt sem kell.

Hát, tekerj fel te ott biciklivel - így a másik. És a patak a völgyben? Az állatok vonulása? A falubeliek földútja, hogy a traktorral kizötyöghessenek a földre? Akkor ott kell alagút...

Az egyetértés a középső dombnál teljes (a négy közül az alacsonyabb középsőről van szó, ld. a második képen), azt mindenki szerint csak azért fúrták, mert már ott voltak a gépek - mentségünkre legyen mondva, alulról nemigen látható, mekkora a földréteg az alagút fölött.

Ettől eltekintve elszomorító, hogy csak a megmondóemberek szlogenjeit lehet hallani innen is, onnan is, értelmes vitára nincs mód. Szemmel láthatóan az alagutak környékén lehetett volna egy-két kanyarral fel és levinni a pályát, de azt, hogy ez olcsóbb lett volna, mint az alagutas, és hogy az úgy készült pályán Pécsig az út időben rövidebb lett volna, azt én képtelen vagyok eldönteni. És valószínű, már sosem tudjuk meg: köszönhetően annak, hogy egy politikusra mindenki kíváncsibb egy konkrét szakmai ügyben, mint a mérnökre. Lehet, hogy csak hazabeszélek, de én nem.

Off: bár mégsem teljesen az. Rokon jelenség, ami a gátszakadás körül folyik. Van itt parasztvakítás is rendesen. De számomra az is bebizonyosodott (sokadszor), hogy az állam teljesen inkompetens struktúrát üzemeltet, majd a baj bekövetkezte után indul a szerecsenmosdatás. Vajon miért nem vizsgálja senki a szeptember 13-i vizsgálat körülményeit: mi volt a vizsgálat célja, mit kellett volna vizsgálni, ehelyett mit és hogyan tették, és hogyan jutottak azokra a következtetésekre, amikre. Mert egy dolog a kapitalista (a jelzőket kihagytam) profitéhsége, meg költségminimalizálási törekvései, a másik pedig a nem csekély méretű állami ellenőrző apparátus ellensúlyozó szerepe. Ami jelen esetben a kétoldali erőteljes tök-vakarásban merült ki.

Illés Zoltánnak pedig gratulálok. Kitűnő, sőt profi környezetvédőből tökéletes politikussá érett.

Kilépve az 1600 évvel ezelőtti múltból, még elkanyarodtam a Székesegyház felé.

Az első, e helyen álló templomról nincsenek pontos információk, de az, hogy 1009 óta püspökség a hely, arra enged következtetni, hogy a felszínen látható templom is akkortól kezdett épülni. Az altemplom alapfalai bizonyosan IV. századiak, négyszáz évvel későbbi bővítéssel, erre épült rá Szent István körül a Székesegyház szentélye. Ebből a századból való a két nyugati torony is. A keletiek középkoriak.

A templom sorsa meglehetősen hányattatott, tatár, tűzvész, török, Vak Bottyán, szerbek pusztították, amit közben felépített a város népe. Pollack Mihály alakította ki a klasszicista külső falakat - nem kis részben a székesegyház súlyosbodó statikai problémáinak megoldására. A Millenniumra újabb átalakítás következett, amelyben az Árpád-kori állapotokra alakítják vissza, amit lehet, ezt az állapotot láthatjuk most. A déli főbejárat csak kétszáz éve létezik, azóta ez az oldal a templom főhomlokzata és ez adja az emblematikus megjelenését is.

A déli főkapu sokáig nyitott előtérrel rendelkezett, de ezen a mára változtatni kellett, - részben a kis- és nagydolgozók, részben az itt alvó hajléktalanok miatt, az apropót a Millennium adta hozzá. Bizonyos, hogy az egyház, küldetéséhez és szellemiségéhez hűen a kiszorításon kívül legalább a hajléktalanokért tett is valamit.

A kapu egyébként grandiózusra és a helyhez méltóra sikerült, Rétfalvi Sándor alkotása szervesen illeszkedik a felette lévő Szűz Mária és a hat magyar szent ábrázoláshoz (Kiss György szobrász munkája, aki a Parlament, az Iparművészeti  Múzeum szobrainak egy részét, és a Hősök-terei Károly Róbert szobrot is alkotta, valamint övé a Székesegyház előtti Szepessy Ignác püspök szobra is), valamint a meglévő íves szerkezetekhez. Maga a kapu a nagy templomkapu-elődökhoz hasonlóan szobor is egyben. A Szobor vázát a szőlő leveles indái-fürtjei-hajtásai adják, amelyben mindkét szárnyon egy-egy kétalakos jelenet található akereszténység történetéből (a mellékelt képen Szent István átadja a Székesegyház makettjét Mór püspöknek a püspökség megalapításakor, közvetlen az oszlop mellett kivehető, a másikon Krisztus és Szent Péter a kulccsal láthatók), valamint középen galamb képében a Szentlélek került megformázásra.

A belső, meglévő, kazettás kapu minden kazettája egy-egy féldomborművű jelenetet kapott, ezek aranyozást kaptak, hogy kiemeljék az első, áttört kapu motívumait. A jelenetek a Biblia egyes történeteit ábrázolják. Látni kell, meg kell állni előtte.

Négy éve nem értettünk egyet a belépésről a helyi cerberusokkal: mára a csak imádkozni akarók a Corpus Christi kápolnában (Lotz Károly faliképei alatt) imádkozhatnak. A többiek belépőt fizetnek. Lotzon kívül még rengeteg értéket és látnivalót tartalmaz a Székesegyház.

Az utam a Múzeum-utcán folytatódott, ez már csak rohanás, el a múzeumok előtt, majd vissza a Janus Pannonius utcába, ott a szerelmesek fala felújítva, újabb kerítésszárnnyal kibővítve, a sok ezernyi régi lakattal rajta, és az átadás óta feltett néhány újabbal. Remélem, a mellékelt képen szereplő lakat olvasata a pozitív változat.

A Jakovali Hasszán Dzsámi nem változott kívülről, szép súroló fény volt a délkeleti oldalon, emlékeztetőül itt a kép róla. A téren rendezett fotókiállításról már tettem fel képet pár napja.

Vissza a Zsolnay-térre, buszra szállni és agyő Pécs! Buszra várva érdekes emlékmű a falon, hol itt az éberség? (Remélem, senki nem csap a homlokára ettől.)

Ami elmaradt: a Székesegyház, az október végéig nyitvatartó Rippl-Rónai és Munkácsi kiállítások, ez utóbbiak végleg. A séta az Avason, a leülés a sétálóutcában egy kávéra, és a kíváncsiságom kivinne a Zsolnay-gyárhoz is, a ZSolnay Kultúrális Negyedbe, ha már háromnegyed év késéssel végre megnyílt. Valamint minden jobb kávézóban és kiállítóteremben van valami érdekes, ötletes, ahogy a szemem sarkából a plakátokat elolvastam...

A délelőtti meglógást arra használtam ki, hogy fussak egy kört a belvárosban, megnézzek mindet, amit két év alatt ott változtattak, megnyitottak. Titkon reméltem, hogy a végén bejutok legalább tíz percre a Csontváry-múzeumba, és szokásomhoz híven leülök a Baalbekkel, vagy a Mária-kúttal szemben. Persze erre végül nem jutott idő :(.

A busz az Uránvárosban meglepően pontosan érkezett, de sem itt, sem visszafelé nem ott állt meg, ahol a jólnevelt sor, élén a bottal közlekedő nénikével várta, hanem pár méterrel arrébb - lehetetlen volt nem tendenciát látni ebben (Pécsett -elvileg- csak az első ajtón szabad felszállni). A busz jó tömött volt, az uránvárosi lakótelep tele van egyetemistákkal.

A központ előtt, találomra szálltam le, a kórháznál. Nem volt rossz választás, pár lépés után látszott a nagytemplom egyik tornya, így adódott, hogy toronyiránt menjek. Az első sarkon szobor, Bársony György 1942-es Assisi Szent Ferenc és a galambok szobra,  kis kerek itató szélén mindannyian. A galambokat pár éve szorgos emberek elvitték, mostanra újraöntötték (a kép nem saját). Körülötte babakocsik, a padokon kismamák, gyerekek, a szobor a mindennapok része - igaz, nem is áll magas piedesztálon. A galambok is fényesre vannak símogatva - az aprónépnek jól kézreáll.

Feljebb kihagytam a Szent-István tér bőgőtokos szobrát, ma sem tudom, kié-mié, mert elkanyarodtam a Régészet felé. Vígh Tamás "Régészet" című szobra a Székesegyház alatt, a Szent István téren állították fel, a fekvő nőalak kutatja tekintetével a széttolt táblák között a föld mélyét. A mű Dr. Dombay János, a pécsi múzeum egykori igazgatója emlékére készült.

Innen a Székesegyház felé vettem az utam, így ki sem kerülhettem az ókeresztény sírkamrákat. A mauzóleum alatt megvettem a kombinált jegyet, ami mindegyik ókeresztény kiállítóhelyre érvényes - kaptam egy pénztárgépszalagot. Nem mondok semmit, mert a második helyen, a hétkaréjos kápolna belépésekor kaptam színes, többoldalas változatát is, de előtte megkérdezték, milyen nyelven óhajtom.

Az elsőt, amelyről írásos emlék van, valamikor a 18. század elején találták, de nem tárták fel, lerombolták. A feltárás a Péter-Pál kápolna megtalálásával, 1780 körül kezdődött, ez meg is maradt teljes szépségében, freskói élnek, lásd  az ismeretlen fiatal képmását az épen maradt  mennyezetről.

A Mauzóleumot, amelyik a Szent István tér mélyedésében található, és mellette van a lejárat az alatta épített (szerkezetileg független, de valószínűleg összetartozó sírhoz, valaki fontos, tekintélyes embernek emelhették -a felszíni mauzóleum méretei legalábbis erre engednek következtetni.

Ebben a sírban vannak szerintem  a legszebb freskók, Ádám és Éva a paradicsomban, Dániel az oroszlánok között. A holttestet egy fehér márványszarkofágba temették, majd később további sírokat alakítottak ki mellette, részben a padozatba vésve.

Elhagyva a mauzóleumot, az Érseki palota mellett megtalálom a bejáratát a többi látogatható kápolnát magába foglaló kiállítási helynek, ez nemrégiben nyílt, és lehetővé tette a Székesegyháztól független bemutatást. Ezeken kívül még az Apácza utcában van két helyszín, festetlen sírkamrákkal, oda nem jutottam el, bár a jegyem érvényes lett volna oda is. Itt a bejáratnál tábla, kortárs horvát művészek kiállítása van a romok között. Utána recepciós pult, szolgálatkész, nyelveket beszélő fiatalokkal, ajándékbolt-részleggel, ahol pólók, füzetek, kulcstartók kapható, a szokásos emléktárgy-vásárlásra ad lehetőséget.

Az egész kiállítóhely a földfelszín alatt van, az egyik sírtól a másikig folyosók, lépcsők, liftek és rámpák vezetnek, láthatóan kerülni akarták a katakomba-hatást, ami sikerült is. Az értékesebb freskókat tartalmazó sírok vastag üveglap alatt-mögött láthatók, a fotózást nem tiltotta semmi, hát próbálkozhattam kedvemre. Az utat stílusos táblák mutatták.

A kiállítás sok sablonos tárgyat tartalmazott (lásd a hétkaréjos kápolna belsejében lévőket).

Ez a Cella septichora kápolna építészetileg elkészült, de a vakolását nem tudták elvégezni - ez már a népvándorlás kora, ne feledjük.

Kb. egy méterrel volt a padozata a föld alá süllyesztve. Egy nyolcszögletű belső csarnokhoz hét oldalon kerek apszisok csatlakoznak, a nyolcadik oldalon volt a bejárat, amelyhez a földbe mélyesztett lépcső vezetett. A lépcsőt sem volt idő már végleges formájában kialakítani, csak a földbe vájt fokok nyomait találták a régészek. A kápolna felett üvegtető, fentről is megcsodálható ez az építészeti ritkaság. A másik, jellegzetesebb és gyakoribb háromkaréjos kápolna nem látogatható, miként még vagy tíz másik, zömmel festetlen sem a székesegyház könyékén.

Az egész kialakítás, a kiállítótér, a freskók és ép dongaboltozatok, mind igen mély benyomást kelt a látogatóban. Az egész méltó a világörökséghez, és hazánk egyik nagyon különleges látnivalójához.

Most ennyi, még lesz egy rövid futás a főtér felé...

Van az országban egy fantasztikus terem. Különlegessége a szecessziós-art deco kialakítása, a stílus kevés magyarországi emlékének élő, hasznosított, (értsd: nem múzeumi) helyszíne. A Bartók-teremről van szó, amelyik Pécsett, a Király utcában, a Palatinus-hotel első emeletén van. Nem kell megijedni, engem korábban felengedtek simán, a recepció nagyon kedves és szolgálatkész volt.

A terem a nevét onnan kapta, hogy Bartók Béla 1923-ban koncertet adott a falai között.

Az épület 1913-ban Pilch Andor tervei alapján 1915-ben készült el, az építtető korábbi kesztyűgyárának telkén. Akkori neve Pannonia Grand Hotel volt, mai nevét 1975-ben kapta. Nemrégen nagy felújításon esett át az épület, és díszei eredeti fényükben ragyognak. (egyébként csak 3 csillagos, egy jó akciót elkapva megfizethető a szoba).

És akkor a képek a Bartók-teremről (ahol a hatvanas-hetvenes években Pécs Kamaraszínháza működött, ma rendezvényterem). Néhány vonásában emlékeztet a Zeneakadémiára.

Konferencia volt Pécsett, amelyre minden alkalommal - tisztán pofavizit céljából - elmegyek, három nap, benne egy saját és sok idegen előadással, a miénket most társtettesként tartottam. Mivel magyarul, nagyon frappáns és hatásos volt, ugyan következménye - értsd: az illetékesek általi tanulságok levonása, nem beszélve a gyakorlatba való átültetésről - nem várható. De ott mindenki lelkesen helyeselt.

Az egyik este volt fél szabad órám, majd másnap délelőtt csináltam magamnak egyet: ekkor készültek a képek.

A várost régóta szeretem, tíz éve több napot voltam ott, azóta csak a konferenciák kétévente, de mindig egy gyors séta, mi változott, mi újat látni. Ilyenkor persze a külső részekre nem jutok el, pl. a Zsolnay-környéki átalakulások most nem férhettek bele.

Pécsnek sajátos hangulata van, és mióta ilyen nagylétszámú az egyeteme, azóta sokat fiatalodott, vidámabb lett, Szeged volt ilyen a hetvenes évek végén... Minden tele fiatallal, a cseh sörsátortól a Kossuth-téren a buszokig, a sétálóutcán és a tereken.

A város védjegyei - sok más mellett - kétségtelenül a majolika-burkolású tetők. mindig találok újat, legalább egy oromdísz erejéig.

A Széchenyi-téren fényjátékos szökőkút, én is eljátszottam...

A Széchenyi-téren éjszakára lebontják, nappal felállítják a fotókiállítást.A képek jó része a határokon túl készült, jellegzetes emberek, tájak, isten háta mögötti vidékek.

A Kossuth-téren a cseh sörsátorban tízféle sört csapoltak, Staropramen Granat nem volt köztük :(, de Ferdinanda vörös igen :). Eszünkbe sem jutott ellenállni.

Az este a Palatinusban folytatódott, majd arról is.

Egy ideje keresem a szocreál múlt emlékeit - nem azokat a műalkotásokat, amelyeket a művészettörténet nyilvántart, hanem azokat a városokban még sokfelé a házfalakon megtalálható közösségi emlékeket, amelyeken bizakodó tekintettel néz a jövőbe a szövőnő, könyörtelen a fémmunkás, tiszta tekintetű a tanító, és ők mind idillikus, sőt bukolikus életképekben mutatják a követendő példát az ugyanazon fal másik oldalán élő, gyarló és esendő embereknek. Megjegyzem, nem a szépségük miatt foglalkozom velük. Mindenesetre a számuk csökken, mert nem tekintik értéknek, és felújításkor simán leverik vagy eltüntetik őket. Nekem pedig a múlt egy darabja, én a gyerekkoromat egy olyan kerületben töltöttem, ahol a falak tele voltak ilyen képekkel.

És néha az ember elgondolkodtató alkotásra talál. Íme:

Mit csinálnak az alakok?

Milyen tevékenységre akarhatta a féldombormű bíztatni a szemlélőt?

Mivel a szerzők az opusok témáját, képi megfogalmazását tekintve gyakran nyúlnak vissza a görög pásztorvilágba - szigorúan: szerintem, de majd hozok példákat is -, onnan nézve idill, béke, nyugalom, emberi élet. Hát: ha ez volt a cél a hatvanas évek elején, akkor nem változott :).

A mű Pécsett, az Uránvárosban található egy kapubejárat felett.

Pénteken a MÜPA Fesztiválszinházban a Szegedi Kortárs Balett előadását láthattuk. Alig volt már egy héttel előtte jegy rá, miért nem figyeltem. Az előadás már 2001 óta megy, közelednek a 200. előadáshoz. Koreográfusa Juronics Tamás.

A mű közismert, profán tavasz- szerelmi- és bordalok laza fűzére, enyhén pajzán szöveggel, egyenesen a 12-13. századból feljegyezve egy bajor bencés kolostorban. Erre készült Orff dalciklusa, amelynek átütő erejét az "egyszerű" oratórium-szerű előadás is kihozza a latin szöveg ellenére. Hát még, ha a szerző eredeti elképzeléseinek megfelelően képekben adják elő, főleg, ha táncban. Az a komolyzenei darab, amelynek népszerűsége  töretlen, és mindig lehet valami újat mutatni vele.

Juronicsék egy természetközeli népcsoport életébe helyezték a cselekményt, akik rituálék során keresztül próbálják maguk számára érthetővé tenni a körülöttük lévő világot. Indulunk a tavasz köszöntésétől, majd kis életképek a két nem játszmáiból, végül az ősz, a bor és az elmúlás képeivel fejeződik be a darab.

Az első tánc alatt a háttérben átvonul a kaszás, minden elnémul, a táncosok megdermednek és elbújnak félelmükben, majd utána félve újrakezdik. Ebből már sejthető (színházi alapszabály a puskáról a falon), hogy valakiért eljön majd.

A színpad az első pillanatban meglepő: megsárgult gyeptakaró borítja, vajon hogyan fognak ezen a felületen táncolni? Kár volt az aggodalomért: fergetegesen. A darab során látunk férfiak táncát boroskupával a kezükben, nők tavaszi rituális fürdését, majd termékenységi táncát, szerelmes duetteket, nagyon jól követhető és átélhető  történetmeséléssel. Jobbra a képen a Napnak jelképesen felajánlott lányok - mindenkit egyenként felajánlanak, és a kis szerelmes pásztorlányt el is fogadják az Istenek...

A színpadkép mindig a végtelenségig leegyszerűsített, de kifejező - a kisze-bábu, a kút a réten, a tó az erdőben, a hatalmas napkorong mindig  elég segítséget adott  az értelmezéshez. Nagyon hatásos volt mindkét láncos jelenet is, a színpad két oldalán a zsinórpadlásról kötegben lógó láncokat szálanként behúzzák középre, és beleszövik őket a koreográfiába. A végén még egyszer főszerepet kapnak: újból középre húzva, a tánc hangsúlyos pontjain négyesével a földre zuhannak, a táncosok mozgása egyre eksztatikusabb és vadabb - a tánc segít legyűrni a félelmet, elviselhetővé teszi a rettegést attól, hová csap le legközelebb a sors - és kifejezi a túlélés örömét, az élet boldogságát és szépségét.

A táncosok közül - remélem, nem tévedek a nevekkel - Csetényi Vencel, Horváth M. Gergő, Markovics_Ágnes, és egyáltalán nem utolsósorban Szarvas Krisztina a főszerepben nagyon jók volta, anélkül, hogy a többiekre egy rossz szót mondhatnék - nagyon összeszokott, profi társulat, óvatos kísérletezésekkel, erőteljes előadásokkal.

Az előadás tele volt ötlettel, tele volt játékkal, a test örömével, a tánc szépségével. Csakúgy, mint - paradox módon - a Verdi Requiemjének előadása, amelyet 2003-ban láttunk tőlük, és nem feledünk...

A múlt héten jártam megint - nem utoljára munkaügyben - Zalában. Kikerülendő a 76-os úton folyó útépítési munkákat (nyár eleje óta túrják egyszerre több helyen is, a harmadik egysávos, lámpás résznél már kezd bosszantani, mindenkinek jobb, ha nem megyek arra - nem beszélve a garantált elkésésről) Pacsa felé mentem, így az út átvezetett Szentmihályon.

Már a faluba beérve feltűnt a szemközti dombon álló templom, különleges elrendezésével, gótikus kőablakaival. Közelebb érve megálltam a mellette lévő utcában, bár sajnos sok időm nem volt. Egy körbejárást így is megért.

A templom a 14. században készült, korábbi alapokon. A falut már a Tihanyi alapítólevél is említi, szigetként hivatkozva rá, az abban az időben még álló templom egyes köveit felhasználták az új építéséhez is. Be sajnos nem tudtam menni, mert nem volt idő felkeresni a Kulcs Őrzőjét, de majd legközelebb.

Így most maradjanak a képek:

Egyebekben pedig a templomot lehetetlen úgy szemlélni és fényképezni, hogy valahol ne legyen a képben egy légvezeték (a képeken látható, miről beszélek). Én tudom, hogy a kábeles összekötés drágább, de talán műemléki, település-központi környezetekben az áramszolgáltató, a távközlő és a kábeltévé szolgáltatók megengedhetik már maguknak, hogy eltűnjenek a vezeték-kötegek a föld felszínéről. A rendezési tervek kikényszeríthetik - ha a magasabb érdekek nem győznek :(. Ez nem csak itteni probléma.

Volt idő, amikor a krimikhez hasonlóan minden sci-fit elolvastam, ami a kezembe került, akár űroperett volt, akár fajsúlyosabb írás. Mindent tudtam a Vénuszról Botond-Bolics Györgytől, a lélek bugyrairól Fekete Gyulától, a kisbolygókról és a Terminusról Asimovtól, a Marsról -és vele a Földről- Bradburytól, végül, de nem utolsósorban a jövő (a kommunista társadalom) eszményi emberéről Jefremovtól, Sztrugackijéktól.

Vagy két hónapja jött a fiam, hogy látott egy egészen hihetetlen filmet, van könyvalapja is, Lakott sziget a címe, a Sztrugackij fivérek írták. Mostanra megszerezte mindkettőt, sőt, a könyv második részét, a Bogár a hangyabolybant is (amelynek a címlapján az áll: a trilógia második kötete...).

Érdekes volt kézbevenni a regényt. A színhelye valahol egy távoli bolygón, az atomháború utáni kiskirályságok, a megmaradt kevés technikai urainak territóriumai, ahol az élet keveset ér, egy titokzatos erő változtatja akarat nélküli zombikká az embereket, és készül az újabb háború a minden gonoszságok eredője, a szomszéd ellen. A kor kb. a 22. század, amikor a Földön már minden problémán úrrá lettünk, az élet száz éven túlig tart, az emberiség egy nagy szerető család, és minden egyén a nagy közjó érdekében tevékenykedik.

Janis Joplin: Try

"Csüggedt és siralmas az egész, már minden megvolt, méghozzá sokszor, és még sokszor meglesz, és nem látszik semmi menekvés ettől a szürke és siralmas unalomtól." - találja a bolygón, a Szarakson kényszerleszállása után.

A titokzatos erőről később megtudjuk, az egy sugárzás, aminek a Tornyok a forrásai, ezek a hatalom szimbólumai, egyben a titokzatos Atyák eszközei az uralom megtartására, és ledöntésük a gyenge, szétforgácsolt ellenzék elsődleges célja.

Makszim, a hajótörést szenvedett jövevény, végigjárja a sziget minden csoportját: először kémgyanús kísérleti alany, majd gárdista, a rendszer elszánt hívei között, majd dezertőr az ellenállók között, később büntetőtáborba viszik. Innen megszökve megtapasztalja a sziget más vidékeit, és a parton fel-feltűnő tengeralattjárós hatalom mibenlétéről is szerez némi tapasztalatokat. Közben kiismeri és átlátja a hatalom módszereit, és rájön, ezen a szigeten  nincs mozgósítható erő, amivel meg lehet dönteni a hatalmat, és szabadságot lehet adni a népnek:

"A feladatokat a lelkiismeret tűzi ki a maga fájdalmával, az értelem pedig végrehajtja azokat. A lelkiismeret adja az eszményeket, az értelem megkeresi a hozzájuk vezető utakat. Ez az értelem funkciója: az utak keresése. (...) Ami pedig az én törekvéseim, és a tömegek törekvései közti ellentétet illeti... Létezik egy bizonyos eszmény: az embernek lelkileg is, fizikailag is szabadnak kell lennie. Ebben a világban a tömegek egyelőre még nem ismerték fel ezt az eszményt, a hozzá vezető út nehéz lesz. De valamikor el kell kezdeni!" mondja még a kezdetekkor bizakodva. Innen jut el a magányos hőssé válásig, akinek muszáj egyedül is véghezvinnie, amit eltervezett.

"-Tévednek... ismételte meg Guy értetlenkedve (...). - Ki téved? Az Atyák? Te aztán csodabogár vagy... Az Atyák sohasem tévednek!"

Ezekkel? Nem csoda, hogy más megoldást keres.

"...abban a világban, ahonnan jött, az emberek nem tudnak élni, ha nem tiszta a lelkiismeretük."

És az ő lelkiismerete nem hagyja, hogy a dolgok változatlanul menjenek tovább. Az első kötet végére, meglelve a rendszer gyenge pontját akcióba lép, persze nem a kidolgozott terv szerint, és bár a kitűzött eredményt elérte, ettől még kétséges, lesz-e, akinek jobbra fordul az élete a bolygón. (Valljuk be, ezen a mi közép-kelet európai történelmen edzett agyunk nem különösebben lepődik meg. És mi tagadás, olvastuk a szerzőktől a Nehéz istennek lenni című regényt, ami ezt a problematikát járja körbe).

A regény - állítólag - itthon is, hazájában is be volt tiltva annak idején. Ha valóban így volt, látható, miért: a jószándék, az elhivatottság, a magasabb rendű szellemiség nem mindenre elég, és a "tömegek" boldogítása az akaratuk ellenére több kárt okoz, mint hasznot hoz, rövidtávon mindenképpen, és ezek a gondolatok 1969-ben nem vágtak egybe az uralkodó ideológiával.

Látjuk Makszimban a kezdeti be nem avatkozási szándéktól a fejlődést a teljes azonosulásig, sőt akcióba lépésig. Látjuk a környezetében lévő bolygólakók már idézett csüggedtségét, kishitűségét, a helyzet elfogadását, az alkalmazkodást, a túlélés vágyát, vagy éppen az elkerülhetetlen elfogadását - a lázadás és a fantázia teljes hiányát.

Látjuk a hatalom eszközeit, a trükköket, a félelemkeltést, a háború elkerülhetetlenségének sulykolását, a körülmények kényszerítő erejét az elfogadhatatlan dolgok elfogadására, és megintcsak nem a Szarakson érezzük magunkat.

A fordító Weisz Györgyi szövege annyira pontos, hogy érzem mögötte az eredeti orosz szófordulatokat, a jellemző kifejezéseket, amelyek Bulgakovtól Ilf-Petrovig megtalálhatók. Nekem ez segített elhelyezni a könyvet, és egy színt hozzátett a kaleidoszkóphoz, amibe belenéztem.

A második kötet egészen más, és mégis rokon. Ez a Földön játszódik, Makszim vagy tíz évvel az előzőek után a Földön nyomoz egy társa után, közben végiglátogatja annak ismerőseit, barátait, néha szürreális, néha nevetséges helyzetek és emberek sorakoznak, de mindig nagyon idilli a kép. A fordítója is változott, ettől is nyögvenyelősebb az olvasmány.

Péntek délután találtam: itt is erről posztolnak.

A hét végén leruccantunk a Telekre, mert kicsit rendbe kellett raknunk azt. A sírköves is ígérte a síremlék felállítását Apu és az öcsém sírján, így azt is megnéztük kiszállítás előtt.

Egy nagy, rusztikus álló kőlap volt ez elképzelés, amelynek a másik fele alapként fekszik a földön. A lapot kiválasztottuk még a nyáron Anyuval, és megrendeltük a szükséges munkákat, virágtartót, feliratokat. Az alapot azonnal kocsira is rakták, hogy jönnek beállítani, mi is rohantunk, hogy megcsináljuk a helyet neki, arrébb rakjuk a mostani emléket, a kopjafát. Már vagy egy órája tevékenykedünk a sírnál, amikor végre elérjük a mestert, és kiderül, a szállítók a szomszéd falu temetőjében eszik a kefét...

Így a felállítási program borult, majd a jövő héten, mert már siettek, csak lepakoltak, és elhúztak a melósok. Mi pedig mehetünk a Házhoz, fűnyírás, diószedés, levélgereblyézés, fenyőfa felsturcolása, ötvenéves cseresznyefa kivágása várt még ránk. Szerencsénk volt az idővel, mert meleg volt, ha felhős is, de nem esett. Estére tiszta volt a kert, a fa felvágva, a diólevél eltüzelve, a dió kiterítve száradni, a derekam legszívesebben ki sem mozdult volna a derékszögből, és eleredt az eső is. G-nek igencsak fistes illata volt a diólevél-égetéstől :)

Sötétedés körül be a kocsiba, és tűz haza, a ház hideg, kint esik, minek maradjunk. Abszolváltunk egy újabb nagy rohanást a telken.

Másnap kis családi tanács, majd telefon a mesternek, mit és hogyan igazítson a kövön - mire jó, hogy eltévedtek a szállítók...

Csak a rohanós napunk vidéken kontrasztjaként:

Pár napja beszéltem egy barátnőmmel, hónapok óta az édesapját ápolja, emiatt vidékre költözött. A blogját is szünetelteti, mindenféle mondvacsinált térerő- meg mobilinternet problémák miatt (hja, ha valakinek a papája nem az óriásplakáton lakik...) Az volt a feltűnő, hogy nagyon kiegyensúlyozott volt, jókedvű, és láthatóan nem hiányzott neki a hajtás, a zaklatott főváros. Lehet, nem is akar visszajönni, megértem...

Egy nyárvégi délután, hirtelen felindulásból átruccantunk Szentendrére, csak úgy. Mert szép, és mert ott jó lenni.

Az ilyen hirtelen felindulásokból nagyon sok kiszámíthatatlan dolog következik. Itt nem a fagyizásra kéz a kézben gondolok , vagy a Kutas-galéria kiállítására a parton, - ő hozta a formáját, kicsiben és nagyban is szeretem a szobrait, egyszer nagyon vágytam egyre, aztán másfelé kanyarodtam -, nem is a (remélem, ideiglenesen) áthelyezett Kovács Margit Múzeumra, vagy a templomtérről kiüldözött kufárokra, vagy a Pozsarevacska templomra, az ikonosztázával, halk görögkeleti zenéjével,  illataival, szöszmötölő templomszolgájával és valószerűtlenül keskeny székeivel, vagy az új cégérekre, ezek jönnek, ha keresed, és Szentendre bőven adja az élményeket.

Hanem: a művelődési háznál betévedtünk a képkereteshez. Nézegettük a Tiffany-lámpákat, a képeket, az üvegmozaikokat, a Mester kijött és beszélgettünk, a munkáról, inasokról, keretekről, művészekről, kereskedőkről. Közben eszünkbe jutott a nappaliban lógó három kép méltatlan kerete, rögvest tanácsot kértünk, majd meg is beszéltük, mikor hozzuk át őket megnézni, megtanácskozni, keretet keresni rájuk.

Így két hétre rá egy szombaton újra lett ok menni, a képek leadása és a keretek kiválasztása után újra végigjárni a régről ismerős girbegurba utcákat, megkeresni a házat a bejárat mellett befalazott jegyes téglával, aminek a párja arra a  sétára emlékeztetve van az előszobában két ablak között berakva itthon, végigmenni a parton fent a kikötőig, majd a Szamosnál elkövetni a süteményezést, ami szinten aluli volt, de nem engedtük, hogy elrontsa a napot.

És újabb két hét után újra mehettünk, ekkor szakadó esőben, zárás előtt beesve az üzletbe, átvenni a kész műveket. Ugyanazon festőtől három kép, fekete alapon figurák pár masszív, vagy éppen lendületes vonallal. Az egyiken piros, a másikon kék, a harmadikon sárga a jellemző szín. ezért a kereteket is ehhez választottuk.

Hihetetlen hatásuk lett: az első két kép a saját színt is tartalmazó kerettől felragyogott, kiemelődött, életre kelt.

A harmadik, a sárga ellenben összement, a keret uralja az egészet, és csak utána jön a kép. Nem igazán tudom megfejteni, mi lehet az oka. Lehet, hogy ez a kép csak egy másolat?

Régen voltunk színházban, a nyár teljesen elmúlt nélküle, így szeptember elején gyorsan kerestem valami darabot. A választásom a Con-Fusion Dance társulat előadására esett, a Stefánia Palotában, címe "Kortárs Ír Tánc". 

A csapat 2008-ban alakult, kifejezetten a hagyományos ír tánc és a kortárs tánc ötvözésének szándékával, Gyulai Júlia művészeti vezető, koreográfus vezetésével. Már több fellépésük volt, Győrben, MÜPÁ-ban, és lesz még az ősszel is. Három táncosuk Euróba-bajnoki díjat is nyert.

Az est egy szünettel elválasztva két kb. félórás blokkból állt, mindkettőben vegyesen voltak a táncok. Egy-egy szám két-három perces,  némelyik tisztán tradicionális (amolyan Flatley-féle), leszorított karral, mozdulatlan felsőtesttel járt step, és volt, ami szinte balett, akárha mondjuk Bozsik Ivettől. Nagyon érdekesek voltak a történetmesélő számok, pl, amelyikben három fiatal ül, láthatóan unatkoznak, mígnem egyikük fel nem vesz egy (láthatatlan) labdát, és fokozatosan bevonva a többieket, el nem kezdenek játszani - a slusszpoénig. Mindez, a többi jelenethez hasonlóan - eltáncolva, elmozogva, ötletes, blikkfangos, váratlan, jókedvű. A ruhák mindig az adott tánchoz illeszkedtek, képzelem, milyen átöltözőshow lehetett a színfalak mögött.

Ilyen, s ehhez hasonló zenékre voltak a koreográfiák (csak példaként):

Az előadás jól összerakott, talán kicsit öncélú: a 'mutassuk meg, mit tudunk' vezérfonalára felfűzve, de kezdetnek ígéretes. A koreográfiákról csak jót tudok mondani, nekem tetszettek az ötletek, a váltások, a kiszámíthatatlanság, a kontrasztok, a régi és új szándékolt szembeállítása, végig tudott újat adni, élvezetes volt. Gyulai Júlia is táncolt, vitán felül a legjobb volt. Alul beteszek egy más stílusú táncát, alatta az előadás promójával.

A táncosok fiatalok, gyanítom, 25 fölött egyik sincs. Szinte mind jól táncoltak, kiemelkedtek Székács Zsófia, Kiss Renáta és Potornai Róbert (ő kezdhetne valamit a mimikájával, nagyon fapofa volt nekem), de a többiekre sem lehet egy szavam sem - egy kivétellel.

Nagy Nóra nagyon rossz napot fogott ki, arra emlékeztetett, amikor a szalagavató-bálon az osztálytárs megtanulta ugyan a lépéseket, de csak, mert szükség volt rá a formációhoz, úgy adta elő a mozgást. Az ír stepnél nem volt gond, de amint a felsőtestével kellett kezdeni valamit, már baj volt, a mozdulatokat nem fejezte be, csak "jelezte" azokat, mint egy rongybaba, mozgott, sajnos a többiek összhatását is rontva ezzel. Viszont tökéletes volt a bogaras jelenete a második részben. A mimikája is mindig rendben volt.

A Stefánia palota (a modern részben voltunk) az elmúlt tíz évben nem lett szebb, de láthatóan kultúrházként működik, a szó jó értelmében.

(Felső fotó: Vörös Nándor, az alsók prae.hu)

Gyulai Júlia tánca:

Az előadás promóciós anyaga

Még Toledóból, Simon mester ékszerének fotójával - íme:

Újabb egynapos út, de bocs, most nem tudok Zágrábról írni, mert nem jutottam ki a városba, egyrészt, mert nem egyedül voltam, másrészt a program nem engedte.

A program, amiben volt tárgyalás, sosem a megfelelő partnerrel, és volt meglepetés is, ez az utóbbi indított be.

A szervező, részben kitölteni a tárgyalások közti űrt, részben pedig nem is titkolt üzleti megfontolásból, elvitt minket egy olyan 'fiatalító központba', ami egyedülálló a világon (ami dőlt, az idézet). Átestünk egy kb. órás fiatalító kúrán is. És most az események.

A center egy irodaházban van, tükrözve a célközönségét. A kezelések lényege, hogy a testből távozzanak a negatív energiák, és helyüket pozitívak foglalják el. Úgy mondják, hogy a stressz, a rohanás, az állandó lemaradás és a felgyorsult világ állandó görcsöt okoz az emberben. Ez a görcsösség akadályozza, hogy a kihívásokra megfelelő választ adjunk, és éles helyzetben jól döntsünk. Ezért ők hozzásegítenek ahhoz, hogy a csomók feloldódjanak, megnyugodjunk, és feltöltődjünk. Ezek következtében képesek leszünk a helyes döntésekre, a megfelelő életvitelre, és helyünkre kerülünk a világban.

Ez nem életvezetési tanácsadó, nem döntési folyamatokat elemző módszer, erről szó sincs. Egyszerűen a megfelelő kezelések következtében a szervezetünk megtanulja, hogyan adjon a kihívásokra jó választ, és ez az, ami kihat az életünkre, az életvitelünkre, a környezetünkben élő emberekre, mintha lecserélték volna bennünk a szoftvert. (Ez valamiféle hipnózison alapul? - kérdezte szkeptikus barátom. Ugyan, erről szó sincs - hangzott a felháborodott válasz).

A módszert egy horvát nő találta ki, aki foglalkozott a keleti gyógyítással és a nyugati orvosi, pszichológiai módszerekkel egyaránt, és a kettőt ötvözve alakította ki a technikát. A franchise eladó - került ki a lóláb az asztalra, de mi öreg motorosok vagyunk, és egyébként is nyitottak minden újra, így kifaggattuk kísérőnket a részletekről, árakról, mit tartalmaz a franchise, hiszen ő azért volt ott, és erre készült, ne okozzunk csomókat a lelkében. Akit érdekel, annak bővebben is elmondom, csak legyen kb. 100 szabad milkója. Elég forintban.

Körbejártuk a centert is, masszázsszobákból és két nagy többágyas meditációs teremből állt, majd egy sarokban leülve kaptuk a részleteket és a válaszokat a kérdéseinkre. Közben rózsabimbó-teával itattak minket, ami a fa minaretbe rejtett üvegkapszulával árult  bulgáriai szuvenír rózsaolaj illatát juttatta eszembe.  Megtudtuk, ez már a terápia része. A bimbókat Kína egy speciális völgyében termelik, csak a nap meghatározott órájában, és csak nagyon alacsony energiájú munkások szedhetik, hogy ne szennyezze semmi idegen energia a bimbókat. Aztán szárítják, majd itt leforrázzák.

Az irodaházban csak az ötödik, vagy hetedik emeletet foglalhatják el, mert itt a legjobbak a rezgések - amelyeket mindenki, aki fizikában jártas,  tudja, hogy meg lehet mérni a környezetünkben (itt körülnéztem, nem közelít-e széles mosollyal Egely György, egy kéziműszerrel, de nem). Más emelet nem alkalmas.

A személyzet minden tagja csupa udvariasság, csupa mosoly, amint nézelődsz, ott teremnek, és érdeklődnek, mesélnek. A ruhájuk egységes fehér nadrág és fehér köpeny, rajta vörös hímzés - felületes szemlélőnek orvosi ruházat benyomását kelti.

Az előcsarnokban folyamatosan megy a prezentáció, két nyelvű felirattal, vidám, kiegyensúlyozott emberek, csoportok, társaságok, repülő szoknyák, perdülő lábak, optimistán jövőbe néző tekintetek.

Letelt a fél óra, vége a szpícsnek, irány az öltöző. Ott wellnesszes fehér fürdőköpenyt és papucsot kapunk, majd bemasírozunk a nagyterembe. Már vár minket egy moderátor, ruházata ugyanaz, fején mikrofon, a mennyezeten halvány pontizzók, és halk, nem kínai, de arra hajazó háttérzene. Leültetett mindenkit egy-egy fotelba, lábakat a lábzsámolyra,majd hátra kellett dőlnünk, erre a támlák engedtek, és máris egy ágyban találtuk magunkat. A moderátor elkezdett beszélni. A hangja mellett Bőzsöny Ferenc elbújhatna, és ezt még elektronikusan tovább mélyítették. Rövid mondatokban, nagy szünetekkel, lassan beszélt, a fények éppen-csak, hogy világítottak, a zene szólt, indult a relaxálás. A vezető olyanokat mondott, hogy elnyugszunk, érezzük, hogy elernyedünk, mély levegőt veszünk, áradjon a hang bennünk, kapcsoljuk ki az agyunkat, stb.

Amikor jól lementünk alfába, halk neszezés: megjöttek a segítők. Mindenki fejéhez odaállt egy-egy fiatal, ellenkező nemű masszőr, majd elkezdte a munkát a fejünkön. A hang közben változatlanul áradt: élvezd, engedd el magad, áramlik az energia. A fejmasszázs nagyon jólesett, a fejbőrömet, arcomat jól átgyúrta,  benyúlt a hátam alá, a lapockák környékét is megnyomkodta, majd amikor végzett, egy maszkot vett elő valami pergamenszerű anyagból, jól át volt itatva folyadékkal, ráterítette az arcomra, és elsimogatta, a számnál, orrlyukaknál, szemeknél eligazította.

Utána átment a lábakhoz, felhajtotta a köpenyt a térd fölé, és a lábfejemen is masszírozni kezdett. ölébe vette a lábaimat, és jártatta rajtuk az ujjait, hol gyengédebben, hol erősen. Majd felállt, felemelt a tálcájáról egy hosszúnyelű kasztanyettára emlékeztető eszközt, és elkezdte vele paskolni a lábszáramat. Ezt az összes masszőr egyszerre, ütemre csinálta, ami Stomp, az Stomp. Tulajdonképpen az egész műveletsor koreográfiára ment, amikor a krémet melegítették a kezükön, azt is egyszerre, ritmusra csinálták, ugye, hogy a rezgések. Utána összepakoltak, leszedték a maszkot és kimentek.

A hang még egy darabig búgott a fülünkbe, a pasi ült egy bárszéken, és nem hagyta abba. Ketten belehorkoltak az áhitatba, énnekem röhögőgörcsöm támadt, komolyság, emberek. Megdícsért később, mondván, a nevetés pozitív energia :)

Lassan felfénylettek a lámpák, és a moderátor elkezdte - egészen más hangszínnel, mint addig, a történtek elmagyarázását, a kúra ismétlésének fontosságát ecsetelni.

Sok érdekes részletet megtudtunk kisgyerekes anyákról, aki türelmesek lettek, főnökökről, akik megértőek, üzletemberekről, akik sikeresek, és mind azután, hogy ide beiratkozott. A sebészekről, akik műtét előtt ide küldik a beteget, mert ellazult szövetekkel jobb dolgozni, és utána, ha visszajössz, segít a gyógyulásban az energia-koncentráció. Betegekről, akik eldobják a gyógyszerüket, függőkről, akik már nem függnek. Végül visszajöttek a masszőzök, mellénk térdeltek, és megkérdezték, hogyan érezzük magunkat, jól esett-e a kezelés, volt-e fájdalom-érzet valahol, ha igen, hol.

A végén kaptunk egy-egy pár puha, hófehér papucsot ajándékba! Szerencsére, mondom, mert így legalább tudtam valamit hozni G-nek :)

Este még elvittek egy halvendéglőbe, ez sem volt érdek nélkül, mert a tulaj oyster-bárt akar nyitni Budapesten...

Hétmérföldes szerelem - a film, amire jegyet kaptunk. Nem mellesleg: valaki ajánlotta, milyen jó, hát akkor miért ne?

A filmet végigülöd és időnként folyik a könnyed a nevetéstől, aztán nem emlékszel egy poénra sem, pedig minden percre jutott egy.

A dugi-szopi-kaki háromszögből ered a viccek nagy része. A kisebb része pedig a főszereplő pár férfitagjának és két barátjának kapcsolatában adódó ugratásokból, és az őket körülvevő emberek életének furcsaságaiból táplálkozik.

Drew Barrymore még két plasztikai műtétet csináltat, és sikítva szaladok előle az utcán. A film sehol nincs pl. az 50 első randitól, sem ötletekben, sem az ő játékában. Christina Applegate lemosta abban a pár percben, amikor szerepelt.

Az arborétumot a Bakony fáinak és cserjéinek megmutatására, és védelmére hozták létre. Kezdetei az 1700-as évek végére nyúlnak vissza, amikor az addigi felparcellázott területen a ciszterci szerzetesek angolparkot kezdtek kialakítani, a területen átfolyó Cuha-patak szabályozásával, kis tó létrehozásával, és rengeteg tereprendezéssel. A parkot övező kerítés egy része is ebből a korból való.

A patakon (ez az a Cuha, amelyik ezen a nyáron elmosta az M1-es sztrádát... és az, amelyiknek olyan festői részei vannak Csesznek környékén, a Bakony egyik legszebb kirándulóhelyén) több hidat építettek, sétautakat és tisztásokat alakítottak ki. A Bakony jellegzetes, vagy ritka növényeit gyűjtötték össze, jegenyefenyők, juharfák, sokféle cserje látható, középen pedig az egzotikumok, mammutfenyő például.

A kialakításánál és jellegénél fogva nem tartozik a látványos arborétumok közé, különösen igaz ez a nyár végén, amikor virágot, vagy virágzó fát, bokrot nem lehet már találni. A bejáratnál van néhány kisebb ágyás, amelyekben többféle virágos növénnyel is találkozhatunk, ezek azonban beljebb már nem fordulnak elő. Keleti kontyvirág termésével találkoztunk a nedvesebb, sötétebb részeken, és egy-két mályvabokorral a tisztásokon.

A kertben kellemes sétát lehet tenni, a filagória szépen faragott, romantikus darab, sajnálhatjuk, hogy mostanában már nem rendeznek benne előadásokat, igazán szívesen hallgatna az ember valami kellemes zenét - akár konzervet is, halkan, hogy a környező tisztások csendjét ne verje fel.

A kertet a viharok nagyon megtépázták, a kidőlt fák zöme már felaprítva, rakásra hordva  várja a sorsát, néhány méretes gyökérzetű kifordult fatönk még a helyén emlékeztet a szélre, a gyökerek közül lassan pereg ki a föld.

A hátsó bejáratnál növényvásár, amikor mi voltunk, az arborétumnak megfelelő fák, bokrok, fenyők, és pár kaktuszféle jelentette a választékot.

Az arborétum megér egy sétát, ha az ember a közelben jár. Amikor mi voltunk, a viharok miatt meg volt tépázva, nem mutatta a szebbik arcát, gondolom, majd ősszel, amikor a lombok elkezdenek színesedni, és a tavasszal érdemesebb lesz meglátogatni. Addigra a helyreállítás is előrehalad.

Miklós Ágnes Kata: Bűnös szövegek

* Legyen ez az írás - a véletlennek köszönhetően - egyben tisztelgés Dame Agatha előtt is, születésnapján.

Felbátorodva a Szomszédos ajtók mögöttön, még a nyár elején elhatároztam, megnézem ezt a könyvét is a szerzőnek. Sikerült is a net furfangos kisördöge segítségével beszereznem, rögtön két példányban - ebben az olvasási szándékaim magasabb értelem általi jóváhagyását véltem felfedezni, de az egyiket gond nélkül visszacserélték. Ennek ellenére az olvasás csak húzódott, tolódott, nekem neki kell futnom egy esszékötetnek, lelkileg rákészülni, majd nagy levegőt venni. Ez az idő is eljön egyszer, és lőn.

Azt mondja az alcímében, hogy "Bevezetés a detektívtörténetekbe", persze milyen anya szülte, aki egy bármilyen érdekfeszítően megírt esszé elolvasása után fog bele élete nagy kalandjába a tettesekkel és leleplezőikkel? Normális esetben ezen úgy tizenkevés életévtől kezdődően az ember túlesik, abban a korszakban, amikor mindent elolvas, ami betű, akármit tartson az illető műről az irodalmi kánon. És aztán vagy ott ragad, legalább féllábbal, vagy hagyja magával elhitetni, mi számít irodalomnak, mi nem. Én ott ragadtam, pár éve újra gyűlnek a korábban elkerülhetetlenül leürült polcomon a sárga és fekete könyvek.

Szerencsére az első oldal eloszlatja a félreértést, a kedvem rögtön felderült, és belevetettem magam a könyvbe: lássuk, miket is fogok újraolvasni? És élveztem az ismerős és ismeretlen kalandok, történetek, szereplők elősorolását. Tényleg Mika Waltari írta a Palmu felügyelőt? -kaptam fel a fejem, akkor nem véletlen van itt a polcomon, megnéztem, és tényleg. Hiába, aki Szinuhét, Mikaelt tudott írni, megbírkózik a krimivel is. (És ha tágan értelmezzük az újraolvasás fogalmát, akkor Waltari újraolvasását köszönhetem a szerzőnek, mert a rácsodálkozás kapcsán találtam a finn egy számomra ismeretlen történelmi regényét, a Turms, a halhatatlan földi élete címűt.)

A felvezetés rögtön a közepébe csap, három ismert közegben eljátszatja a nagy nyomozóval, hogy meg kell találni egy nagy bűntény elkövetőjét: azt, aki a krimivel azt művelte, amit: elárulta, lebecsülte, kirabolta, és mi folytathatjuk a sort: letagadta, eladta, titokban látogatta - no lám, az irodalmi kánon. Ezen  gyorsan átlendülünk, egy fecske nem csinál nyarat, de azt tisztáztuk, hogy ki kivel van, és mi az alapállásunk: irodalomról beszélünk itt, akárki meglássa.

Sorbavesszük, miért olvasunk krimit, mit keresünk benne, mi okoz bennük örömet, kielégülést. Végigmegyünk a történelmén, Conan  Doyle-tól és Poe-tól kezdve, alaposan elemezzük a Nagyasszonyt, Agatha Christie-t, még a róla készült paródiák is szóba kerülnek, és eljutunk a huszadik század második felének íróiig - itt szóba kerülnek Ed McBain, Gardner esetei, Hammet, Chandler, a már említett Waltari két regénye, Joe Alex, Rejtő, Leslie L. Lawrance, Fable. Az általam oly szeretett skandinávokról szó sem esik, de nyilván valamikor abbamaradt az anyaggyűjtés, és azok túl újak itthon.

A szerzők mellett esik szó a főszereplőkről, a neves detektívről-nyomozóról-ügyvédről, a jellemző tulajdonságaikról, a kötelező (és  néha kötelezően meghágandó) klisékről, nőgyűlöletről, különcségről, testvérekről, segítőkről. Sőt, Doktor House (észrevette valaki a szerzőn kívül, hogy House a 221/B ajtó mögött lakik, mint Sherlock Holmes a Baker-streeten?) és Monk is előkeverednek egy-egy röpke párhuzam erejéig. Egy külön fejezet foglalkozik a sorozatokkal is, Montalbano felügyelővel elsősorban, majd egy rész a Női (?) krimi (?) címmel, utána - kompenzációként (?) - a vegyes párosokról, végül, igencsak érdekes, és számomra szinte csak újdonságot tartalmazó módon Sherlock Holmes családfájáról, élettörténetéről.

Irigylem a szerzőt, nem sok emberrel találkoztam, aki többet olvasott nálam (jó, tudom, nem kilóra mérik), és ő más szemmel vesz a kezébe egy regényt, nyilvánvalóan. Más az, ha az ember bármit kinyit, az valahol egy hátsó rétegben akkor is munka, ha egyébként nem annak szánja, gondolom. Ennek köszönhető, hogy a sok apró részlet, a párhuzamok, érdekességek kerülnek említésre, élvezetes, könnyed (valószínű az eredetileg a folyóirati megjelenés miatt az általános esszéknél sokkal oldottabb, néhol szabadszájúbb) stílusban - de az olvasó ezzel csak jól jár.

Én ugyan csak kb. tíz Gardner-regényt olvastam a kb. százhúszból, talán egy kivételével mindet Perry Mason főszereplésével, én nem tenném annyira mélyre a szerzőt, mint az itt történik, de hát ízlések és pofonok: nálam gyűlnek ezek is, jól olvashatók, és könnyű álmot veszek általuk... De ezt nagyon OFF mondtam csak.

Mert egyébként  - a krimiolvasást tekintve - hasonló utat futottunk be: ami neki A Bertram-szálló, az nekem a Sátán kutyája (tizenkétévesen), Agatha Christietől az első a Tíz kicsi indián - nemrégen újraolvasva, közben a filmet is látva  egészen sajátos, sőt, megdöbbentő. És az út mentén végig a jó és rossz krimik, maiak és régiek, ha kikapcsolódni vágyom, vagy elaludni, vagy szórakozni, jöhet Carella, Marple vagy Alex, nagyon rosszul nem járok vele.

És kaptam pár ötletet a könyvből, olvasásra és újraolvasásra egyaránt. Az  ötletek, és az olvasása nyújtotta élvezet okán helyet kapott a polcon a jobb krimik sorában.

Gondolom, nem nekem van egyedül ilyen felemás viszonyom a focival ebben az országban. Magam nem lévén labdazsonglőr, belülről nem ismerem és művelem ezt a sportot, de minden tiszteletem azoké a korombelieké, akik heti rendszerességgel hajtják le magukat a grundon (amíg nem éjjel kettőkor jut eszükbe összeállni egy meccsre).

Amikor közvetítés van, azt szívesen nézem, feltéve, ha sportot, versengést, hajtást és eleganciát látok.

Életem két meghatározó élménye fűződik egy-egy élő mérkőzéshez. Az első az Újpesti Dózsa meccse volt tizenegy-kétéves koromban, ahová Atyámmal mentünk ki ketten, volt hangulat, a szünetben körülhordtak egy hatalmas trófeát, amelyet a Dózsa nem sokkal előbb hódított el, a Vásárvárosok Kupáját, ami a nevével ellentétben egy gyönyörű vitorláshajó-makett volt, ez kézzelfoghatóvá tette a számomra a célt, amiért érdemes jól focizni. A meccs egyébként 11:0 lett, a SZEOL igencsak kutyaütő volt, Benéék pedig azt tettek, amit akartak velük.

A második élményem vagy negyven évvel később, amikor Madridba sikerült elvetődnöm, és a csoportunk egyik tagja kisírta a vendéglátóknál a Real Madrid-Róma Bajnokok Ligája meccsre a belépést (az apropóját az adta, hogy a vendéglátónk óvatlanul eldicsekedett azzal, benne van a csapat igazgatótanácsában - megjegyzem, a saját pénze okán, amit az üzleti életben gyűjtött).

Az a meccs megmutatta, milyen az, amikor valaki (értsd: kb 80 ezer ember) szereti a focit, rajong a klubjáért, és szurkolni jár ki a meccsre, ami a társasági élet bevett találkozóhelye. hatvanéves barátnők, kisgyerekes apukák, haveri körök, és mi, kívülállók forrtunk egy szívvé és lélekké: a csapatunk 0:2-ről fordított 4:2-re.

Az ambivalencia bennem akkor támad fel, amikor magyar csapatot látok. Amikor hallom, hogy az ifjú tehetségek, bekerülvén az első osztályba, az első labdaérintés előtt milyen igényekkel állnak elő - mintha ők egy másik fajhoz tartoznának. És sajnos a labdaérintésük után is csak az a kérdés, miért nem tör már felszínre az a nagy tehetség? Miért nem működik az a híres "nagy pénz, nagy foci" mondás (vagy az csak akkor igaz, amikor tényleg a csapaton múlik, jól, vagy rosszul focizik, mert egyébként tudnak így is, úgy is)? Elnézem, hogy milyen cirkuszok folynak a csapatokon belül, milyen mutyik az MLSZ-ben, a döntések következetessége, az elnökök tisztasága és feddhetetlensége (nyilván azok, na de a látszat...), a politika és a klientúra  begyűrűzéséről, és ennek az áttekinthetőségre, kiszámíthatóságra, a korrektségre való hatásáról most nem is beszélve.

Láttunk sok-sok átszervezést Marseille óta (én láttam azt a meccset, mint ahogy láttam a mexikói meccseinket - ki gondolta, hogy akkor hosszú ideig utoljára vagyunk VB-n? - és azóta a sok-sok sikeres meccset, selejtezőt, a sok bíztató jelet, a formálódó csapatot, a bajnokik elfajulását fociból eseménnyé, és ma az örökrangadók örökrangadóján a  Görgey úton többször végigszáguldó hét járőrkocsit, köztük két csapatszállítót, a Megyeri úton a rohamrendőri készültséget, a metrón az utazás ellehetetlenítését, a pár száz ember szórakozása miatt felfordult várost és a két kézzel szórt közpénzt erre.

És most jött egy belső ember, és kiborította a bilit. Olyanokat mondott, olyanokat tett, amelyek nem illenek a nagy nemzeti álomba. Ez, és a mai meccs lett az apropója, hogy elmondjam a tutit.

A magyar focival nézetem szerint az a baj, hogy túl sok ember túl régóta nagyon jól megél belőle, anélkül, hogy valaha tényleges teljesítményre lettek volna kényszerítve. Itt nem elsősorban a focistákra gondolok, hanem az egész struktúrára, ami körülveszi a focit, a szakvezetésre, az edzőkre, a sport körül lebzselőkre, akik mind-mind, akaratlanul talán, de irtóznak a változástól, és a felnövekvőkbe, az újakba is belenevelik az avítt, önérdekű szemléletüket. Ezért hiába az  utánpótlás válogatott sikere, a fiatalok bekerülnek ebbe a közegbe, ami lehúz, elfojt és visszatart. Ez az, ami miatt hiába a jószándék, kidobott pénz minden  fillér, ami ide kerül, álom marad az álom. Százszor elbukott edzők, stratégák, játékosok, szertárosok, orvosok osztják az észt, mondják a tutit, szervezik százegyedszer is, na vajon milyen eredménnyel? Van még ember ebben az országban, aki azt hiszi, egy Mezei Mezey még megválthatja a magyar focit? Röhej.

És ezt nekem, nekünk van a legjobb okunk sajnálni, akik az adójukból fenntartjuk ezt az egész bolhacirkuszt, és közben semmi értékelhetőt nem kapunk érte. És akiknek, ha jó meccset akarnak látni, elő kell venni a távirányítót. Akik a gyerekükbe nem nevelhették bele a foci, az élő meccs szeretetét, a meccsrejárás szépségét, társaságformáló erejét, mert féltek, féltették. Így jártunk. Mi rosszul, páran nagyon jól, és ők azok, akik miatt ez még így marad.A mihez a politika, hál'Istennek minden támogatást megad nekik, a mikutyánkkölykeinek.

És tizenöt mocsok, sunyi kis hősre meg egy késre van szükség, hogy egy másiksálasnak megmutassák, hol lakik az úristen?

A legjobb, amikor az ember olyan munkát talál magának, amire mindig szükség van. Amit nem lehet megkerülni. Még jobb, ha valahogyan egy hatóságilag kötelezővé tett  tevékenységhez hozzá tudod kötni a magad, akkor átmegy a dolog pofátlanba. Ilyenkor nem mindegy, melyik oldalán állsz.

Pl. ha kapzs egy levelet a vízszolgáltatótól, hogy felmondják a számlázási szerződésed, mert lejártak a mellékvízóráid hitelesítései, akkor már elvesztél. A levél megad két céget, akik jogosultak. Más is szerelhet, de aztán "hitelesítésre" (ami egy sárga zárógyűrű rápattintását jelenti, és a gyűrű számának regisztrálását) úgyis ezeket kell hívnod.

A telefonban készségesek (na ebben az egyben különböznek a parkolási társaságoktól), de az időtartam nyolctól kettőig, majd jönnek, ha ráérnek, ezen belül. Szabadságot veszel ki, és ellenőrzöd, hogy te ki tudnád-e venni az órákat, azaz hozzájuk férsz-e a svédfogóval. Naná, hogy nem. Elő a véső, a kalapács, és átkozod a csempést, aki annak idején elfalazta és feltette a szerelőajtót, meg magadat, hogy ehhez sem értettél annak idején - igaz, az órák hitelességének korlátozottságáról sem nagyon volt még szó akkoriban. Egy vödör csempe, tégladarab és malter, mire a két órához hozzá lehet férni.

A gép előtt ülve várod s szerelőt, tizenegy felé nagy ajtócsapkodás hallatszik az utcáról. Kinézel, és látod, egy hoch-elegáns sötétkék Rover áll a járda mellett, egy ember mellette, a másiknak a s*gge lóg ki a hátsó ülésről (és a nadrágjából), pakolja ki a szerszámokat, dobozokat. Megjöttek, megkönnyebbülten sóhajtasz fel, talán nem vész el az egész napos szabadság. Azért a Rover nem illik a képbe, horgadozik a plebejus indulat, de csöngetnek, belép a két kigyúrt kopasz, tetkós ember, és pörögni kezdenek az események. Egyik tag leül a konyhában, és könyvel, kitölt, aláirat, számláz, a másik elő a fogót, és leszerel, felszerel.

Tizenöt perc múlva húszezer forinttal szegényebben, és egy rakás aláíratandó-postázandó papírral a kezedben állsz, úgy érzed, pályát tévesztettél. Pláne, amikor leesik, hogy a csempe helyreállítása is rád vár, innen már nem halogatható észérvekkel :(.

A történet az áramszolgáltató és a gázszolgáltató által elfogadott szerelőkkel hasonlóképpen elmesélhető. A legszebb, amikor bejön, mint az általam megbízni kívánt szerelő (egyéni vállalkozóként), majd átmegy hatósági emberbe, és újabb elvégzendő munkákat talál ki nekem, különben ugye az elzárás, meg a balesetveszély.  Aztán megcsinálja, számlát ad/nem ad, de a felelősséget utáólag elhárítja. Pöpec.

A közjegyzőkről majd máskor.

(Gyk: a két vízóra kb. 7eFt, a két plomba 40Ft, a 15 perc munka 2 főre 2000Ft, a kiszállás a cégközpontból oda-vissza 4eFt

Életem hatvanhatodik évébe'
    Köt engemet a jó Isten kévébe.
    Betakarít régi rakott csűrébe,
    Vet helyettem más gabonát cserébe.

Béke. Nyugalom.

Oldott kötöttség.

Szélcsendben alvó

Erdőzúgás.

Pillanatba zárt

Időtlenség,

Mikor a fák

Lombsátora

Meg se rezdül,

S az áttörtő nap

Fényoszlopában,

Célját vesztve,

Egy helyben lebeg

Szárnyain a kék

Szitakötő.

Béke, boldogság.

Egy perc, és vége.

Ám a percben sincs

Kevesebb örök,

Mint az időt

Kifeszítő

Évezredekben.

(Habán Mihály)

Na ébresztő, dologra! (Sinead O'Connor: Nothing Compares 2U

Szombaton este, lefutva az aznapra rendelt családi kört, lerogytunk a tv elé.

Az egyik csatornán odaragadtunk, és hihetetlen élményben volt részem.

A képernyőn egy lány énekelt, nekem az utolsó szőrszál is égnek állt a karomon a hangjától. Pici lehúnyt szemmel hallgatta, majd kidugta a nyelvét, és megnyalta a szája szélét.

A különbség, hogy ő ért hozzá.

Itt látható, 18:10-től.

No, ez a nem semmi.

Raana Raas, az álnéven nevelt, majd mégis a Raas család fejévé váló nő megírja az XL. századi nagy háború történetét. Azét a háborúét, amelyik szétzilálta az addig ismert világegyetem berendezkedését, elképzelhetetlen számú áldozatot követelve katonák és civilek közül egyaránt, családokat zúzott össze és túlélőket kergetett szét, és amelyet csak egy deus ex machina segítségével lehetett többé-kevésbé optimista véggel befejezni.

Azét a háborúét, amelyben a Raas család két tagja  - a sors fura fintora okán - az ellentétes oldalakon játszanak jelentős szerepet a hadvezetésben. Azét a háborúét, amelyik, bár az űrben és a távoli jövőben játszódik, nem kevésbé okoz szenvedést, fájdalmat, nélkülözést, üldöztetést, fenyegetettséget az egyénnek, a családnak, a közösségeknek, a népeknek, a bolygóknak, mint azt egy mai háború teszi/tenné.

Sci-fit vettem a kezembe, de lehántva róla a felesleges mázt, egy jól megírt, fordulatos, néha borzongató családregényt kaptam a kezembe. A középpontban egy olyan család, amelyik egy, magukat kiválasztottaknak tekintő vallási-társadalmi csoport tagja, akiket az Irás, a Bokra vezet a mindennapokban, akikre a családi összetartás és összefogás jellemző, de ha valaki megtagadja a családját, akkor azt ők is kitagadják, elfelejtik. A háborúnak - a területhódításon kívül - ennek a közösségnek a megtörése, és elpusztítása az egyik ki nem mondott célja.

Ez a sajátos családfelfogás okozza, hogy végül a két ellentétes oldalon jelenhetnek meg a család tagjai, egy kiszakadt és a családfő, mindketten magas, vezető pozícióban, és elismerten sikeres hadvezérekként. Az ő történetükön keresztül látjuk a történéseket, ismerjük meg az eseményeket, a családtagok sorsát. A várt csúcspont, a két hadvezető összecsapása végül nem úgy következik be, amint az várható lett volna az előzményekből. Az intrika, a kicsinyesség, a kettős-hármas ügynökök rendesen megkeverik a szálakat, mire a végén a túlélők megpróbálhatják valahol újra felvenni a fonalat, és nekivágni az újjáépítésnek.

A regényt egy magyar irónő, Görgey Etelka írta, az elsőszülötté váló Raas-lány nevében. Bár természetesen használják a jövő technikai eszközeit, a leírások sokkal inkább szólnak az emberi gondolatokról, a bolygókról, népekről, kapcsolatokról, mintsem a csodabigyókról. Az írónő sodró cselekményt, gyors, fordulatos eseményeket, szövevényes viszonyokat, az emberi nagyság és gyöngeség érzékletes leírását adja nekünk. Tárgyi tudása lenyűgöző. A könyvet a polcom előkelő helyére tettem.

Az első két kötetet az Animus adta ki, de a következőket már nem vállalta be, sajnos. Magánkiadásban végül azok is polcra kerülhettek, az interneten lehetett előrendelni, és ezzel támogatni a megjelenést. Szerencsénkre összejött, ha nem is könnyen. Ugyanott további részletek az akkori idők társadalmáról, vallásáról.

OFF. Mind a tudása, mind az emberi lélek ismerete, mind a  tolla könnyedsége predesztinálja az írásra - szerintem tőle megszülethetne a közelmúlt magyar történelmének egyes fejezeteiről olyannyira hiányzó regény, pl. ötvenhatról? De ha marad a sci-finél, akkor sem járunk rosszul.