Tortuga 2.

Azt kértem G-től a névnapomra, hogy vigyen el a Ches Danielbe.

Régi vágyam volt már ez, a Torkos Csütörtökökön mindig megpróbáltam helyet foglalni ide, de sohasem sikerült már egy-két hónappal előtte sem. Pedig az étteremről olvasni szinte csak jót olvastam, és kíváncsivá tettek az írások, riportok az ideszármazott francia szakács üzemeltette kisvendéglőről.

A helyszín a belváros széle, nem messze a Köröndtől, a Szív utcában. A ház kis lakóházból lett átalakítva vendéglővé, túl sok munkát nem fektettek bele, az udvari szoba a dohányzó-rész, az utcai a nemdohányzó. A dekoráció a kakas (a gall, vagy a család szülőfalujának legendás állata) ezerféle megjelenítése, képen, szobron bronzban, porcelánban. A falon egy francia kisváros vendéglője, és a valamikori családfő (?) képe-szobra. Az asztalok díszesen megterítve, csillogó poharak, tányérok, damaszt kendő.

Mit írnak magukról:

"A Dél - Franciaországban született chef, Daniel Labrosse, a Thonon les Bains Vendéglátóipari Iskolában (1979) tett tanulmányait követően, hosszú éveken át Európa számos országának neves éttermeiben dolgozott. Feleségével, Krisztinával, Svájcban ismerkedtek meg, és 1995 novemberében együtt nyitották meg a Chez Daniel éttermet, Budapesten a VI. kerületi Szív utcában. Temperamentumával, bohókás természetével, Daniel meghatározza az étterem hangulatát, ahol nap mint nap maga ajánlja vendégeinek a délelőtt folyamán beszerzett, friss alapanyagokból készített finomságait. Krisztina az irodai teendőket látja el, és a rendezvényszervezésben vállal szerepet. Nem utolsó sorban három pici gyermeküket nevelik: Fannikát és az iker fiúkat: Olivért és Petit."

A bejelentkezéskor a telefont maga Daniel vette fel, magyar tudása bőven elég volt, hogy megegyezzünk az időpontban. Arra számítottam, hogy - mint azt több magyar vendéglőben is tapasztaltam már - majd személyesen is találkozunk, de az egyetlen pincéren kívül senkit nem láttunk. Talán az idő tette (egész nap szakadt), de az étteremben sokáig csak mi voltunk, később a másik terembe jött egy háromfős csapat.

Az csalódás volt, hogy a neten nincs fent az étlap, de elboldogultunk papír-alapon is. G menüt kért, amiben volt hagymaleves (naná), saláta, málnaecetes sült borjúmáj, és creme brulee természetesen a végére. Én nem mertem ennyifélének nekivágni, de a hidegre való tekintettel kértem a hagymalevest, egy hátszínt alig átsütve fűszeres vajjal, és én is creme brulee-t. Más meleg leves nemigen volt emlékeim szerint, ami megfogott volna.

A hagymaleveshez kaptunk pirított kenyeret és reszelt sajtot egy kis tállal, sok hagyma úszkált benne, kellemes íze volt. Az előétel Chez Daniel saláta finom volt, etette magát a friss zöldségeivel és az ízlésesen elrendezett kacsamáj- és kacsahússzeletekkel, körben pirított gomba volt, talán szegfűgomba lehetett. Én a  sültemmel annyira nem voltam megelégedve, kicsit túl volt sütve (inkább közepesre), és rengeteg ín volt benne. A fűszeres vaj a tetején natúr vaj, megszórva zöldfűszerrel :(, kár, ennél többet vártam. A kacsa nagyon különleges ízvilágú volt, a málnával rendesen megbolondították, szerintem ezért a fogásért érdemes volt ide eljönni.

A creme brulee hozta a formáját. Amikor az ember áttöri a tetején a vékony karamell-hártyát, az csodálatos pillanat. (Barcelonában is ugyanilyen jót ettünk).

Alapjában véve kicsit csalódott vagyok, mint sokszor, ha az ember sokáig vágyik valamire. Lehet, hogy az időpont nem volt tökéletes, de nekem hiányzott valami, amitől olyan francia kisvendéglő lesz az egész. Nem lett. Jót ettünk, jól éreztük magunkat, de ehhez a Chez Daniel nem sokat tett hozzá, sajnos.

Sok évi tervezés után mentünk ki idén a repülőnapra, most is csak azért, mert a gyerek akart menni, és társultunk, csúsztatva egy nappal a balatoni nyaralás kezdetét.

Pont pechünk volt az időjárással, mert reggel százméteres ködben mentünk a nulláson és az ötösön végig, az előző napok esőzései miatt. Amikor leértünk, már tisztult, de a program érezhetően csúszott, borult.

Az odatalálás, a parkolók megközelítése, a beállás, majd a reptér megközelítése profin meg van szervezve, kitáblázva. A biztonsági őrök is tették a dolgukat, és amennyire ez ebben a körben lehetséges, még udvariasak is voltak - egyet leszámítva, aki leparasztozta az autóst, aki nem hajtott be a gyalogosok elé. A másik őr megállította a gyalogosokat, de a parasztozós nem intett a kocsiknak, hanem elvárta volna, hogy találják ki az ő gondolatait. Na mindegy.

A beléptetés gyors és kulturált, jegyünk megvolt a netről, és működött, sorállás nélkül, de táska-átvilágítással súlyosbítva. Stinger nem volt nálunk.

A nyirkosság miatt az első órát ácsorogtuk, de a nap lassan elő-előtűnt a felhők közül, és felszárította a füvet. A hivatalos megnyitó lezajlott, meglehetősen gyér érdeklődés mellett, állítólag politikai osztályunk is képviseltette magát. A program itt, kb. 11 órakor kezdett magához térni, sajnos az első pár óra néhány érdekessége elmaradt, pl. a Breitling-kötelék gyakorlata.

A  horvát, az olasz, a svájci és a török köteléket láttuk, közülük a svájciak vérprofik voltak, nagyon látványos gyakorlatokkal. A törökök országimázs-emelési célzattal tartják fenn a köteléküket, a szpíker mellé beült egy emberük, és kommentálta az eseményeket, szólt előre, mi következik, merre figyeljünk, mikor lesz fényképezni való esemény. Pár mondatot megtanult magyarul, a ténykedésével jól eladta a műsort a közönségnek. A legszebb mondata a százötven évvel megalapozott barátságról szól :)

Svájc gyakorlata nagyon látványos volt.

A horvátok gyakorlata nem okozott akkora izgalmat, mint a másik háromé, de baj sem volt vele.

Az egyetlen repülésképes magyar LI-2 fejezte be a napot, felszállt, és tett pár alacsony kört, jó, hogy vannak kis hazánkban megszállottak, nélkülük ezt sem láthattuk volna. 

Összegezve: egy nagyon jó hangulatú dzsembori volt, a technikai megszállottak kiélhették magukat, a többiek pedig gyönyörködtek a látványos elemekben, ették a lángost-gulyást-káposztáshúst, vagy éppen sziesztáztak, napoztak. Másnap nagyobb szerencséjük volt a látogatóknak, tudtommal a teljes program lement.

A Sorel-ház (Salamon Pál)

Nem tudom, hogyan kerülhette el a figyelmemet korábban a kötet, hiszen a mostani a negyedik kiadás. A szerzőről sem tudtam sokat, hallottam a nevét, de nem olvastam tőle még semmit.

Ez az a regény, amelyet a XX. század magyar történelméről, és benne egy család életéről meg kellett volna írni, akár nekem, ha írnék, vagy Apámnak, ha a sorsa az írástól el nem irányítja, vagy bárki megírhatott volna , aki egy, valahol a Kárpátok völgyeiben fekvő kis faluból indult az életnek .

Egy ilyen bevezető után mit lehet még elmondani a könyvről? Indul az első világháború  előtt, a K und K hadseregben, folytatódik a Beregszász környéki Kárpátok falujában, ugyanitt Csehszlovákiában, majd Pest mellett (Szentendrén?), aztán Buchenwald, majd Svédország, újra Szentendre-Budapest, és sok-sok év után végül ismét a kis falu.

A Kárpát-medence történelme alulnézetből, zanzásítva, felesleges utalások és kikacsintások nélkül, mi, "huszonnyolcasok*" saját vagy családi emlékezetből ismerjük, tudjuk, találkoztunk az eseményekkel. Találkoztunk a történelemformáló  személyekkel, a fennhéjázással, az elhivatottsággal, a vesszen-mindennel, a céltalansággal, az egyházi gőggel, ismerjük a csodavárás hamis ízét, és az emberiség tanulási képességét az elkövetett hibákból.

És találkoztunk Isten alázatos, kétkedő szolgájával, akinek a közvetítését elfogadtuk, éreztük a kitagadottság ízét, és kerestük az Utat magunkban és társaságban egyaránt, és megtaláltuk Istent, ki-ki  a maga tisztásán.

A könyvet meg lehetett írni anélkül, hogy zsidónak kellett volna lenni hozzá, nem véletlen, hogy a főszereplő sem az. Nem  is tősgyökeres magyar (de ki az ebben a medencében?), a családi emlékezet szerint francia őseik  vándoroltak be ide, mégsincs egyetlen "hazafiatlan" gondolatuk a három nemzedék alatt.

A történet két részre válik: az első rész a második világháború végéig tart, a második a szocialista világ építése, a hatvanas évek közepéig. A könyv az első részben letehetetlen, a második részben odaköt. Talán a szerző személyes megtapasztalása, talán a közvetlen ismereteim, talán  a mindent-el-akarok-mondani szándéka, talán a váratlan és meglepő események sora teszi, de ez a rész szerintem gyengébbre sikerült, mint az első - de ez ne befolyásoljon senkit. Némely meseszerű fordulatnál (csak, hogy egy példát mondjak, Ráchel szentté avatása, pl.) felmerül a kétely a valódiságát, a kivitelezhetőségét illetően, de ez sosem válik az olvashatóság és élvezhetőség rovására. És ki merné  egy történetre kijelenteni az elmúlt század történelme alapján, hogy az akkor és ott tényleg lehetetlen volt?

A főszereplő mindig az aktuális generáció Sorelje, minden gondolatukat, terveiket, tetteik mozgatórugóit megismerjük, nagyon árnyalt képet kapunk róluk. A mellékszereplők zömmel nők, kisebb részben férfiak, ők inkább elnagyoltak, sokszor csak a történet továbblendítéséhez szükséges mértékben kerülnek bemutatásra. De a nők, azok mind csodálatosak és pontosak.

Az egész könyvet áthatja a humánum és a hit. Az emberségről, a megértésről és a másik iránti tiszteletről és türelemről szól, az első oldaltól az utolsóig. A történelmet nem alakítjuk, az valahol felettünk történik, a mi dolgunk (és lehetőségünk) embernek maradni, és megmaradni. Ez utóbbihoz némi szerencse sem árt.

"Az Isten alkotó-teremtő szellem. Minket, embereket az Ő szellemi képmására teremtett. Nehéz óráinkban ... a választ saját lelkünk adja meg, és az egyben Isten válasza."

"Isten  a vlágmindenség megteremtésével megtette a maga csodáját. A Földön a csodatevés emberi foglalkozás. Csak éppen csodát tenni nehezebb, mint csodát várni."

"A demokrácia nem politikai ügy, hanem jellem dolga. A hit is az."

És végül: "Senkitől ne félj fiam, csak a magad gyengeségétől."

Van, akivel elolvastatnám, akár akarja, akár nem, hátha. A többiek élvezni fogják.

*

(Ugyanott a következő részei is).

Balatoni nyaralásunk alatt a jószerencsénk elvetett egy kiállítás-megnyitóra. A kiállító régi - sajnos csak felületes - ismerős, Füles, alias Tóth József reklám (és más) fotós. Aki nem tudná: feledhetetlen reklámokat csinált annak idején (cca. 30-40 éve) a túróról, a tv távkapcsolóról, a traubiról (az alábbi klipben látható némelyik, de amit mond, az is érdekes).

Itt és most másik sapka volt rajta: a karikaturistáé. Sajnos a kiállítás csak egy hétig volt nyitva, egy kis magángalériában, Dörgicsén. Pár fotó a megnyitóról, a háttérben ott látszik egy-két kép is. Külföldi megrendelésre készültek a hatvanas években, csak a téma volt kötött: pikáns rajzok legyenek. Azok lettek. Azóta sem nagyon rajzol, inkább fotózik.

Lehet, hogy meg sem írom az egészet, ha a múlt héten nem akadok egy cikkre, és nem döntök úgy, hogy maga az ember, az idén hetven éves, nagydumás, irigyelten szellemes és fantáziadús fotós megér egy kis hírverést (no meg én is fényezem magam az ismeretséggel...). A Radnóti 100 vers, 100 kép-kötet ötletes és elgondolkodtató, még Fanni asszonynak is tetszett, pedig ő mindig -okkal- berzenkedett a versek illusztrálása ellen, a Múltunk hídjai kötete nagyon jó, és a megnyitón elmondta azt is, amit az újságírónak nem: min dolgozik jelenleg. Amint megjelenik, még az ősszel, hírt adok róla, nagyon érdekes, hiánypótló munka lesz.

Santo Fico csodái, avagy szerelmek és varázslatok története (D.L.Smith)

A könyv ugyan Toscana-szlogennel kerül a pultokra, gondolom, viszik is, mint a cukrot, de ez nem a szokásos Francis Mayes-féle cortonai idillről szól. Sőt, még csak nem is Toszkánában játszódik, nem abban az igazi, bukolikus, Isten köldöke (na jó, a második köldöke) dimbes-dombos, napsütötte tájon, ahová  mind visszavágyunk. A színhely egy tengerparti városka, fent a rideg szirteken, távol az utaktól, a szegénység, elhagyatottság, elmaradottság hona, ahonnan mindenki menekül, aki tud, és ugyanők visszahullnak, mert a város, a mi városunk nem ereszt. Ide Siena és Firenze távoli, nehezen elérhető, idegen helyek.

Az alcím pontos. A szereplők négy, valaha együtt bandázó fiatal, egy lány és három fiú. Az egyik fiú elveszi később a lányt, attól kezdve vége a négyes barátságának és összetartásának, és ezen a férj halála sem változtat.

A városba turista csak akkor vetődik, ha valamiért letér a főútról, és eltéved.

A kis csapat kitalálta, hogy ezeket a túristákat hogyan lehet 'megfejni' egy-egy városbeli "csodával és rejtéllyel". Amikor vagy huszonöt év után a Chicagóig szökött fiú visszatér, szándékai szerint csak eladni az örökségét, aztán el innen ebből a porfészekből, ugyanezt a trükköt vetik be az éppen arra tévedőkön. Közben megismerjük a múlt cserepeit. Egy, a templomot is rombadöntő földrengés után a kis csapat kényszerűen szövetkezik a város idős papjának kigyógyítására az önmarcangolásból, a depresszióból, igazán jó "csodákat" találnak ki, amelyek persze mind közröhejbe fulladnak. Arra mégis jók, hogy a mahinációk közben tisztázódnak a valaha ki nem beszélt sérelmek, helyükre kerülnek a dolgok, (bennünk is), a szerelmesek egymásra találnak, mindenki boldog lesz. És az utolsó pillanatban mégis történik egy csoda, amihez nem kellett emberi közreműködés, és amire senki nem számított...

Könnyű nyári olvasmány, emberekről, szenvedésről, sorscsapásról és egyszerű megoldásokról. Amerikaibb, mint Mayes, ha létezik egyáltalán ilyen.

Sarah (Max Galló)

Ez a könyv a három nőről (Mariella, Mathilde, Sarah) elnevezett trilógia harmadik része. A második világháború előtt-alatt-után játszódik, szereplői - mint az néhány utalásból kiderül - a korábbi két kötet szereplőinek leszármazottai, örökösei. Önállóan is megáll a lábán, teljesen, én nem olvastam az előzőeket.

A címszereplő jelentősége a történetben minimális, szinte csak egy a mellékszereplők között a történelem nagy színpadán, de ha a címeknek női neveknek kellett lenni, akkor megteszi. A történelmi környezet, a francia társadalom ábrázolása, amennyire én ismerem, pontos, a mozgatórugókról, az okokról, szándékokról, hatalomszerzésről, megszállásról, kollaborációról pontos, éles képet kapunk.

Nehéz bárkivel is közvetlenül azonosulni a szereplők közül, ezért engem kevésbé fogott meg, mint Anyukámat az első két kötet, neki tetszettek,.

Aki szereti a történelmi környezetbe helyezett cselekményt, az akár létező személyekről megmintázott szereplőkkel, száraz, tényszerű leírással, annak javaslom. Én maradok ennél az egynél a háromból.

A Millennium-trilógia (Stieg Larsson, fordítók Péteri Vanda I., Torma Péter II.-III.)

Örömmel látom, hogy a mozikban már megy az első része, sőt, a nagy sikerre való tekintettel (a könyvére) Hollywood is tervezi a saját verziójának a leforgatását.

Tulajdonképpen nem csodálkozom rajta. A könyv lazán összefüggő három krimi (annál azért szorosabban, mint az Erlendur-felügyelős izlandi krimik). A témái először egy több évtizede lezajlott eltűnési ügy felderítése, majd a nagyhatalmú milliárdos visszaéléseinek leleplezése, végül a harmadik kötetben egyenesen a svéd nemzetbiztonsági hivatal egyes részlegei üzelmeinek napvilágra hozatala. És ami "eladja", az az, hogy a kötetekben az igazságnak mindig vannak szövetségesei, akik az egzisztenciális sőt személyes fenyegetettség ellenére is vállalják a kiállást mellette, legyenek oknyomozó újságirók, főszerkesztők, gyárosok, vagy horribile dictu rendőrök.

Innen a kies közép-kelet-európai hazánkból nézve folyton párhuzamokat találni - pedig nem hiszem, hogy Stieg Larsson a kötelezőn túl tudott volna valamit hazánk viszonyairól. Mindenesetre érdekes, hogy ha valaki kőgazdag, akkor miért szükséges a meglévőt tisztességtelen úton tovább gyarapítani? Másrészt, hogy sokat hallunk a keleti blokk országaiban alkalmazott módszerekről, ha valakit ki kellett vonni a közéletből, mert kényelmetlen lett volna a jelenléte, pl. túl sokat tudott - valószínű a nagy nyugaton sem idegenkedtek ilyen módszerektől, ha a magasabb érdekek azt kívánták. A különbség a rutinszerűségben és a méretekben lehetett, no meg abban, hogy amott a módszerek alkalmazóinak volt kitől félniük, utalnék itt a fékek és ellensúlyok rendszerére, talán nem ördögtől valók, és valami szükség lehet rájuk. Talán.

A szerző igen jó tollú, könnyen gördülő mondatokban fogalmaz, olvastatja magát, aztán egy idő után a cselekmény átveszi a hajtóerő szerepét, mindhárom kötetben eljön az a pont, amikortól letehetetlenné válik.  (Nyilvánvaló, hogy az olvastatáshoz a fordítók is hozzátették a magukét, nekem nehezen megfogalmazható és szavakba önthető okokból a II-III. kötetek nyelve jobban feküdt, de ez nem minősítés). A könyv megjelenése, kivitele az Animust dícséri, már ott tartunk, hogy ki kell emelni a sajtó-, elválasztási- és értelemzavaró fordítási hibák hiányát...

A karakterek eltaláltak, és jól azonosulhatunk velük, ki-ki melyikkel. A tetovált lány kezdetben csak egy különös, minden konvencióból kilógó, nagyon intelligens, magába zárkózó lény, a végére megértjük, miért, mitől, és nem lehet nem szeretni (na jó, legalább tisztelni). De lehet szurkolni neki, hogy a hivatalosságokkal szembeni megalapozott bizalmatlansága miatt a végére ne okozza a saját vesztét. A szakértelme is levezethető a társadalmon kívüliségéből, nagy szüksége is van erre a tudásra, nélküle egy lehetne a sárga házból vigyorgó ápoltaknak.

A Millennium gazdasági folyóirat alapítói jelentős szerepet játszanak a történetben, szükség is van a kapcsolataikra, a társadalmi támogatottságukra, a jogi ismereteikre, a hibátlan ütemérzékükről és a szerencséjükről ne ejtsünk szót. Blomkvist az a fajta oknyomozó újságíró, amilyent sokszor álmodunk magunknak kis hazánkba is, aki volt, öngyilkos lett, a többinek satuban a tökei, íme a regény és a valóság közötti különbség illusztrált változata... (van kivétel, tudom, tisztelet nekik). A főszerkesztője nő létére, - vagy éppen  azért, kezdenek megrendülni az "anya főz, apa dolgoz" klisé alapjai bennem :) - vállalja a pontosan ésszerű és szükséges mértékű kockázatot, amelyet édes gyermeke, a folyóirat fennmaradása és hitele megőrzése mellett vállalnia kell a leleplezések érdekében. Szerencsére nincsenek egyedül, mindig akad, aki mer.

Szerepet kap a legendás svéd szexuális szabadosság ábrázolása, tovább táplálva az erről szóló legendákat, de a jóízlés határain belül maradva, aki szereti, annak ez lehet a tejszínhab a tortán.

Lehetne még írni, de minek, már fél éve megjelent, tele a net a leírásokkal és ismertetőkkel. Én örülök, hogy a nyáron nekem belefért, út közben és szállodában, elolvasni mindhárom kötetet.

Terézanyu is írt róla.

Reggel alig bírok kimászni, a gyomrom még mindig tele,  a reggelire diétást választok, de még délutánig érzem, hogy valami nem ok.

A napunk zsúfolt, egyik találkozó a másik után. Először államunk egy jól fizetett középkorú, jól renovált női alkalmazottját tartjuk fel áldozatos munkájában, olyannyira, hogy az elején megkér minket, hogy csak nescafét kérjünk, mert neki kell megcsinálnia, és nem ér rá (!!!!!!!!!!!!!!!!). Mi tíz percben ismertetjük vele az egyiptomi jövetelünk célját, tényleg nem kérünk semmit, csak tájékoztatjuk, hogy mégis tudjon róla, amikor némi erőszakkal magához ragadja a szót, és húsz percen keresztül meséli, mennyire elfoglalt és fontos ember ő itt, de mi mindenben számíthatunk a segítségére, még tárgyaláshoz helyet is tud adni, meg kávét (ha megcsináljuk?) és italt, de ha kérésünk van, esetleg közvetlenül is fordulhatunk az egyiptomi minisztériumhoz, stb. stb. stb. Már lassan hányhatnékom van az önelégültségétől és az elképzelhetetlen órabérben előadott munkahárítási trillától, amikor észreveszi, hogy letelt a fél óra (ugyan egyet adott meg a levelében, amikor egyeztettünk), és megdícséri magát búcsúzóul, mennyi hasznos információt adott át nekünk itt és most, hiszen még jegyzeteltünk is (szó szerint!), majd elköszön. Nem tiltakozunk, ebből ennyi is sok volt.

Az épületet egyébként bármelyikünk elfogadná, szépen ki van rittyentve, közel a Nílusparthoz (ezt nem holmi populizmusból mondom, mert ám legyen, de nagy  a kontraszt).

Utána megyünk a helyi partnerhez, együtt röhögünk a nőn, így utólag értékelve egyáltalán nem voltak meglepve. Végigbeszéljük a lehetséges teendőket, forgatókönyveket, majd egy óra csendes pihenő a szállodában.

Utána megyünk a helyi hatalmasságokhoz. Korábban érkezünk, pedig hétvége előtti délutáni csúcs van, mindenki megy kifele a városból aki teheti. A HH fogad minket, kedves, nevetgél, viccelődik, megnézi a prospektust, és közli, ez műszakilag OK, kollégámnak vág az esze, feláll, és kezet nyújt, akkor meg is állapodtunk! HH belemegy a tréfába, majd komolyra fordítjuk a  szót, vannak ötletei. Utána megyünk a másik főnökhöz, ő mindenben az ellentéte, karótnyelt undokság, folyamatosan telefonál, közben arabul beszél a kísérőnkkel, és nem veszi észre magát, amikor az angolul válaszol neki, pökhendin kérdez a prospektusból, majd mentateát hozat, reméljük, fel van forralva a víz rendesen (nem volt, azóta is egyirányba szaladok, két hétig tartott, brrr...), végül közli, nem ő a megfelelő ember, forduljunk a miniszterhez, és majd az kiszignálja neki a feladatot, akkor szívesen segít.

Az épület, amiben keringünk, az ötvenes években Moszkvában játszódó filmek lépcsőházára és lakásaira emlékeztet, megfejelve az elképzelhetetlen kosszal, hatalmas, hatméteres belmagasság, össze-vissza dibdáb leválasztások, fallal, üveglapokkal, szekrényekkel, zaj és zsúfoltság, csoda, hogy működik valami abból, amit irányítanak (egyébként: magyar mércével nézve nem működik, pedig mi sem vagyunk itthon elkényeztetve).

Megint a mallba visznek, megtaláljuk az egyiptomi részleget, kicsi, és semmi értékelhető, színes szkarabeuszkövek, piramisok, lézerrel vágott szfinkszek, az übergagyi porfogók tombolása. Azért valami kerül, G-t jól otthagytam, bármily megértő tud lenni.

Utána megkeressük az Abu el Sid nevű vendéglőt, a vendéglátók ajánlották, nagyon hangulatos, halk arab  zene, szolid környezet. Eszünk kétféle előételt, jól eltelünk vele, majd az előző napi mintára taxi, de most mi mondjuk a viteldíjat, OK? OK! Beülünk, elvisz, adjuk a pénzt, megnézi, és elkezd ordibálni.

Nem értjük, de nem is akarjuk, kiszállunk, jön utánunk a recepcióhoz. Bepanaszol az embernél arabul, mi elmondjuk, hogy mennyit ígértünk, ő azt mondta, OK, ezek után
eljöttünk vele, és itt az ígért összeg. Megpróbál közbevágni, de T nem hagyja, most mi beszélünk, majd a végén szinpadiasan odanyújtja neki a pénzt, kéred, elveszed? Nem, kezdi a taxis, mire T rendben, zsebre rakja és elmegy a lifthez. A taxis tátja a száját, fent mindkettőnk telefonja csörög, a szobában, de nem veszük fel, én el is megyek, az emberünk szomorkodik a pultnál, már senki nem hallgatja.

Teszek egy kört a környéken, most a másik irányban. Nagy sugárútra jutok, ahol villamos jár, boltokba nézek be, édességekben gyönyörködöm, a sarki kisközért választékát ellenőrzöm, majd bejutok egy kisebb piacra, a hentes egy fél marhát forgat a pulton, előtte burkás terebély, villogó szemmel utasítja, mit és honnan vágjon a meglehetősen sajátos színű húsból, nem büdös, de jó érett.

Utána vissza a villamoshoz, egyet éppen elszalasztok, vagy húsz percig várom a következőt az út szélén, minden taxis fel akar szedni, amikor odalép egy fiatal, kigyúrt pasi pólóban, angolul köszönt,és kérdezi, arab, vagy amerikai vagyok-é. Egyik sem, tájékoztatom, érzem, nem baj, ha most nyílt és készséges vagyok, elmondom, honnan jöttem, mivel foglalkozom, és most éppen a villamost várom egy fotó erejéig, de nem jön, és tíz perc múlva töksötét lesz. Ok, mondja, mert látja, hogy fényképezek, de az az épület - bök a fejével a jobbra lévő felé - katonai terület, és nem kellene fényképeznem. Mondtam, nem is, engem nem érdekelnek a katonai épületek, láttam az őrökről, és nem vagyok érdekelt  a fényképezésükben, arra nem is fogok fordulni, én remélem, jön végre a tuja, és mehetek vissza a szállodába.

Azt mondja rendben, és visszaül a társa mellé a kocsiba. telefonon leadják a drótot, majd maradnak, én is, tíz percig, akkor tényleg kitör az éjszaka, otthagyom, majd talán reggel, örülök, hogy normális emberrel akadtam össze, nem valami hülyével.

A másnap már a hazautazás napja, van egy fél délelőttünk, a vendéglátónkat nyaggattuk, ajánljon valakit, akár taxist is, aki megbízható, és körbevisz minket a szállodától a sivatagon át a reptérig, nem hagy ott a sivatagban és nem lép meg a cuccokkal (nem sértődnek meg, értik a kérdést). Jön az emberünk értünk, fél nyolcra.

A város kihalt, hétvége van, minden zárva, asszonyok ülnek az utcasarkokon ujságos kupacok előtt, arrébb fuvarra váró család, szamaras kordé a külső sávban, piac a felüljáró alatt, itt már nagyobb a népsűrűség. Egy óra út, amíg kijutunk a városból, hirtelen feltűnik a párában a nagy piramis, a vezetőnk büszkén mutatja, ez a legnagyobb, mondja, mintha a családi ékszert húzta volna elő a fiókból. Odagurulunk, a bejárat előtt tömeg, buszok, ő leparkol, mi beállunk a sorba. Naná, hogy csak egyiptomi fonttal lehet fizetni, az meg nincs, a vezetőnk kisegít, majd dollárban elszámoljuk a végén. Bemegyünk, azonnal ránk repülnek a hiénák, minden ingyenes, és ők csak  - tényleg, higgyem el - segíteni akarnak, fotó a tevén, bevisz a piramisba a folyosóra, a legjobb a fegyveres őr, aki felajánlja, beenged a kordon mögé, hogy megérintsem a piramist. T ki van akadva, sietne, aztán bevallja, nagyobbra számított.

Én el vagyok ámulva, nem vártam nagyobbat, se kisebbet sem. A folyosó nyílása izgatja a fantáziámat, de az időbe nem fér bele, sokan állnak a sorban előtte. A köveket nézem, ahogyan egymásra vannak helyezve, a véséseket, a faragásokat az alsó két soron. A Főnök itthon majd elmagyarázza az építés módját, de ott még nem vagyok ennek a tudásnak a birtokában, Várkonyi Nándor pedig nem tért ki a földönkívüliekkel kapcsolatos részletekre.

Oldalt a három nagyobb mellett több kicsi piramis romja, egyik lépcsős, mind igen romlott állapotban. A szanaszét heverő kövek, gödrök nem állnak össze egésszé, minek is, ide nem a részletekért jönnek a népek, hanem a három nagyért, más meg minek.

Körbemegyünk, fel a panorámadombra, ott is gagyiárusok, meg tevés, ingyen fotó, látom a svéd szőkét, nem mer leugrani a toronymagas állatról, és a leszállás már közel sem olyan jutányos :). A levegő nagyon párás, és nappal szemben vagyunk, esélytelen fotózni, persze kattognak a gépek, villognak a vakuk. A szfinxnél fejezzük be a sétát, engem lenyűgöz, látni, miből faragták ki, a miértre én sem találok választ, mindegy is ebben a pillanatban.

Odajön egy arab, már hessenteném el, amikor vigyorogva közli, rám mutatva: "Papa Noel!" Én is köszöntöm, de ezzel vége a barátságnak, ő nem tud angolul, én nem arabusul, és a kísérőnk húzódik el, nem akar belekeveredni, ő biztos tudja, mennyibe kerülne, ha folytatnánk a társalgást, hálás vagyok érte. Az árus még próbálkozik egy darabig, de mosolygok, mint egy retardált télapó (legyen igaza), így föladja.

A gyomrom reggel óta kész, semmi nem marad meg benne, ezért nem is erőltetem, de nagyon örülök a reptérre való érkezéskor. A kísérőnket kifizetjük, hálás és köszöni, jó utat kíván, majd becheckolunk, csomagokat leadjuk. Én folyamatosan iszom a teát, de nem segít, akkor még nem tudom, hogy ez egy  bő kéthetes folyamat kezdete.

Megállapítom, nem szabad ide csak irodával jönni, a turista-rezervátumon kívüli világ nem ragadott meg. Akkora a kultúrális különbség, hogy nem boldogulni a szokásos ismeretekkel, a közlekedés magánúton megoldhatatlan. Étkezni, vásárolni még csak-csak lehet kellő bátorsággal, de a többit... A város hatalmas, koszos, és cseppet sem bizalomgerjesztő, pedig kíváncsi lennék. Az épületek furán félbehagyottak, de azokban is laknak. Véletlen keresztülmegyünk egy sikátoron, kis műhelyek, pékségek között, majd egy ajtón benézve többemeletes ágyakat látunk, tele emberekkel, az ágyak között minden irányban 40-50 centi, abban fekszenek, tényleges tömegszállás, itthon nézek utána: a tizenhatmillió állandó lakos mellett kivándorlásra vár a városban becslések szerint másfél millió ember,, arab és afrikai vegyesen, illegálisan, bejelentetlenül... Uticéljuk Európa és/vagy Izrael (!). A szállodán a négy csillag saját nomenklatúra szerint annyi, aztán látom, a negyediknek lába van és elspurizik :). Milyen lehet akkor a háromcsillagos?

Az út üzletileg bíztató, léptünk egy kicsit előre, a Főnök elégedett, innen lehet továbblépni. G örül, hogy megjöttem, vacsorával vár, honnan tudná? Én is: hazaértem.

Még július végén, Kairó.
MV beugrottam egy "határtalanul fontos" üzleti tárgyalásra a Főnök helyett, naná, hogy mindent felborított, G terveit, a megbeszélt találkozóimat, a tervegyeztetést, sőt, a tervezés elkezdését is, de vannak prioritások, ugye. Kicsit húzom a számat, aztán némi izgalommal csomagolok, elvégre az már nem Európa.

A gép egy kis brazil 80 személyes jószág, az út kicsit rázott, majd a görög szigetek felett leszállt a nap, és pillanatok alatt mélybordó éjszaka lett. Sötétben szállunk le, alattunk vagy húsz percig a nagyváros fényei, keresem a folyót, de nem látom, elképzelésem sincs, hol vagyunk, a tizenötmilliós város melyik végében. A szálloda küldött elénk valakit, elvileg busz is kellett volna, hogy érkezzen, de az nem jött. A kiküldött ember izgatottan telefonál, majd int, kövessük, és cikázva elindul a tömegben. A koffert vonszolva igyekszünk nem szem elől téveszteni,majd utolérjük egy személyautó mellett - nem látjuk rajta, hogy taxi lenne, de az, a szélvédőn van egy matrica. Veszekednek kicsit, majd kikapja a kezünkből a csomagot, be hátra a csomagtartóba, lecsapja, mint egy ólajtót, mi beülünk, emberünk az anyósülésre.

A reptérről egy hatsávos útra kanyarodunk, legalábbis a sötétben annak nézem, a római csúcsforgalom és közlekedési morál jöhet ide tanulni, másnap látom a négy sávot felfestve. Elborzaszt a forgalom, a tülekedés, örülök, hogy nem én vezetek. A szálloda OK, a taxist kifizetik (óra nélkül, a megegyezett összeget kapja, szomorúan néz ránk, hátha megszánjuk és leesik egy kis baksis, nincs szerencséje, a transzfer a szálloda szolgáltatása. Már fél 11 van, nem merünk elindulni semerre, akkor védőital és alvás.

Másnap reggel kilencre jönnek értünk. Addigra túlesünk a reggelin, bármelyik európai szállodában is kaphattuk volna, leszámítva a törökös kávét. Mosolygós arabok jönnek, ismertetik a programot, üzemlátogatás, vagy egy órányira  a várostól. Elindulunk, otthonosan mozognak a forgalomban, centiken múlik, de mindíg megússzuk. A város, ahová megyünk, El Suroukh, annak is az ipari negyede. A város egyébként max 20 éves, a sivatag közepén, a szuezi út mellett épült, hatalmas, díszes házak, villák, egy angol (amerikai?) egyetem, nagyon jó hírű és q. drága.

Itt kapunk egy kis betekintést a kísérőnktől a jövedelmi viszonyokba, a szétcsúszó jövedelem-ollóról, a múlt század közepi szinten megrekedt vidéki és városi szegényekről és a külföldön iskolázott, jó kapcsolatokkal rendelkező gazdasági vezető-rétegről. Vezetőnk persze az utóbbiba tartozik, de nem kicsit aggódik a feszültségek miatt, bár azt mondja, az egyiptomi sokat beszél és morog, zsörtöl, de nem agresszív, nem úgy, mint... egy közeli szintén arab nép, ne sértsünk senkit a megnevezésével. Mindenesetre a gyerekeit valószínű az előbb említett egyetemre fogja járatni, most középiskolát keres nekik.

A sivatag kétoldalt nem mutatja meg magát igazi valójában, sok építési törmelék, katonai objektum, temetőváros, és kisebb települések követik egymást. Az új település mindig a városfallal kezdődik, utána kezdik bent a munkát - vajon tradícióból, vagy a homok elleni védekezésképpen?

A katonai-rendőri jelenlét mindenhol nagyon szembetűnő, de a közegek viselkedése erősen laza, semmiképpen nem tükröz félelmet vagy tényleges óvatosságot. Az utakon is sok az ellenőrzőpont, de a lelassító kocsikra általában ügyet sem vetnek. A várost megkerüljük, és ott kezdődik az ipari park. Gyárak, üzemek, irodák sorakoznak. A rendezettség a kapukon belül megnő, de csak, ahol a papok táncolnak. A pálmákat, bokrokat, füvet locsolják, akkor és ott szép is, de egyébként koszlott az egész. Az épületek jobb állapotban vannak, mint Kairóban, belül viszont jóval tisztábbak. A gyár területe tele van biztonságra figyelmeztető táblával, a legszebb: "A gépnek nincs esze, gondolkodj te!" (minden tábla kétnyelvű). A csarnokok funkcionálisak, áttekinthetők, a munkások védőeszközben dolgoznak, a hőség megreked a hatalmas terekben a gépek között, olajosan fénylő bőrű emberek között sétálunk el, köszönnek, de nem állhatnak meg.

A vezetőnk a gyárak tulajdonosa, tisztában van a technológiával, a kapcsolódásokkal, de nagyon technikai kérdés esetén átadja a szót az üzemvezetőnek. A gépek nem a mai legkorszerűbbek, de nem kell szégyellniük, amire használják, arra tökéletes. A karbantartás folyamatosnak látszik, és a hibát is van, aki megkeresse és javítsa. A minőségellenőrzés teljeskörű, most nem az ISO9001-ről beszélek, persze, hogy van az is, de attól még kimehetne selejt. A lemezmegmunkáló gépeik viszont a legjobb nagypontosságú cnc és stancoló gépek.

Sok élőmunkával dolgoznak, de ez nem számít náluk, olcsó a munkaerő. Az üzem harmadával kisebb létszámmal is hozná a termelést, egy fillér beruházás nélkül, de ez majd tíz év múlva lesz fontos nekik. A gyárak - hármat láttunk -egymásra épülnek, Afrikából érkező (ja, hogy ott vagyunk, akkor is így mondta) alapanyaggal dolgoznak, és a teljes vertikumot ők gyártják. A termékeket a környező arab és az európai országokba szállítják, minden certifikátjuk megvan hozzá, az egyik tesztlaborjukért ismerek otthon céget, amelyik bármit megadna (gondolom, pénzen kívül, mert ha az lenne, labor is lenne).

Ebéd közben az adókról beszélgetünk, a telket az állam nem adta ingyen a beruházás kezdetén, de tíz éves adómentességet igen, ez már a válság miatt nincs. A társasági adó 20%, az áfa 10-12, bizonytalankodtak kissé, fura, nem? Az ingatlanárak az elmúlt két évben a válság ellenére rohamosan nőttek. Az ebéd helyi kaják, hosszúkás darált hús kisütve, valami speci rizs, és grillezett csirke- és pulykaszeletek, mellé humusz és ketchup, ez utóbbit senki nem veszi el, de a humusz mindenkinél elfogy.

Utána tovább, vár a gyár, majd vissza Kairóba. Kitesznek egy nagy mallnál, hatszor az Árkád, de a belseje a nagyszámú amerikai lánctól eltekintve ugyanaz, mint nálunk. A feliratok a kinti zömmel arabról elsősorban angolra váltanak, mellette kisebbel néha ott az arab is. Bóklászunk egy keveset, de semmi helyi dolgot nem találunk, irány haza.

Fehér taxit kell fognunk, tanácsolták a vendéglátóink, megmondja előre az árat, amennyit a kísérőnk jósolt, elfogadjuk, megyünk, semmi gond. Én nem pihenek le vacsora előtt, mert a taxiból láttam egy-két érdekes épületet, nyakamba veszem a környéket. Az egyik, mintha hindu templom lenne, az arab felirat sem igazít el, másnap tudom meg, hogy palota, úgy száz éves. A parkja gondozott, tiszta, de nyitva nem láttam az ittlétünk alatt. Útközben a szembejövők egy része a szívére teszi a jobb kezét, és úgy köszönt, erre én is rászokok, ne látsszak annyira vidékinek. Ez segít a mecsetnél is, előbb körbejárom, vigyázva fényképezek, mert az egyik oldalán unatkozó gépfegyveres katona őrzi a szomszédos épületet, nehogy arra fordítsam a gépet.

Utána felmegyek a lépcsőn, ott egy civil gárdista ül, rám néz, köszöntöm, és megkérdezem, bemehetek-e, int, hogy nyugodtan. A cipőmet levetem, a polcra felrakom két műanyag papucs mellé, majd belépek a hűvös, színes, levegőjű épületbe. A négyzet alakú épület közepén kupola emelkedik, belülről az is kocka, színes, áttört ablakokkal. A teret zsongásszerű kántálás tölti ki, nem látom, honnan jön, egy asztalnál valaki olvas, mögötte két őr szunyókál, a mihrab előtt térdelve hajlong egy imádkozó, és mögötte ott a kántáló is: hanyagul nekidőlve a cipőpolcnak ül a földön a hatalmas, puha, faltól falig érő szőnyegen, kezében a Korán, és olvassa fennhangon, énekelve. A hatás lenyűgöző, leülök én is, mellettem könyvespolc, kalligrafikus borítójú könyvek, Korán egytől egyig.

Egyet leveszek, hátul kinyitom, az oldalak szépek, egy-egy szó vagy betű (ugye?) színessel, piros vagy kék, a többi fekete, de ránézni is szép. A versek számozottak, nekiállok megtanulni az arab számokat, ujjammal írom a lapra a jegyeket, amikor rájövök, lehet, hogy ez szentségtörés, inkább abbahagyom a rajzolást. A számok már mennek, amikor a hajlongó feláll és kimegy, a kántáló marad, a könyvet visszateszem, és körbejárom a termet, a mihrab környékét elővigyázatosan kihagyom. A Nap laposan betűz a színes ablakokon,a sugarak végigsúrolják a falakat, oszlopokat, és megpihennek a szemközti falon. Kimegyek. A kert gondozott, de nem túl tiszta, apróságok rontják az összképet, bent bezzeg minden a helyén volt, még az egyik fal mellett a padlón alvó férfi is.

Éppen lezuhanyozok vacsora előtt, és már kopogtatnak is. A tetőn lévő vendéglőbe megyünk, előételt is kérünk, már azzal jóllakunk, de rögtön hozzák a főfogást is. Az előétel mindenféle vegyes libanoni étek volt, nem tudjuk, mit eszünk, ránézésre még a húst vagy zöldséget sem tudjuk megkülönböztetni. Pitát, humuszt és padlizsánkrémet is kapunk, nem csoda, hogy belakunk. Közben lemegy a nap, majd rövid idő múlva a városra rázuhan az éjszaka. Utána beszélek G-vel, majd próbálok aludni, de nem megy, a fűszeres, nehéz kajára fogom, a wisky sem segít, kiolvasom a könyvem, mire elalszom.

(OFF: a hosszú késés oka a munkatorlódáson és egyéb programokon kívül az, hogy a fotók általában enyhén túlexponáltak lettek, és kellett pár óra, hogy rendbehozzam őket  - hiába, a sivatagi nap...)

Elindultam szép hazámból

Elindultam szép hazámbul,
Híres kis Magyarországbul,
Visszanéztem fél utambul,
Szememből a könny kicsordult.

Kiindultam szép hazámból,
Híres kis Magyarországból.
Míg az utam visszafordult,
Kint a könnyem hétszer csordult.

Szürcsöltem a nagyvilágot,
Bora, méze megvarázsolt,
De csak szebb volt nekem orcád,
Kicsi meleg Magyarország.

Édesanyám, mivé lettél!
De nagyon megöregedtél,
De kihűlt a melegséged,
De nagy lett a kicsiséged!

Régi híred: világ rongya.
Köp, aki neved kimondja.
Fiaid is, – aki most vagy,
Jaj, még ők is megrugdosnak!

Készülődnek, el is mennek,
Neki a nagy idegennek,
Ahol úgy van tán, mint régen,
Ahol süt még nap az égen.

Menjenek Isten nevében!
Nekem itt az üdvösségem,
Én – háttal a nagyvilágnak –
Szülém, már csak téged látlak.

Jaj, ne legyek fia Kámnak:
Ha van bűne az anyámnak,
Megtakarjam, meg ne lássam,
Magamért meakulpázzam.

Fogjuk áldott keze párját,
Ami dajkált, ami táplált,
Csókoljuk, mint szent ereklyét,
Ki tudja meddig lehet még!

Tudja valaki, hogy mikor született ez a vers? Az összegyűjtött versek közt nincs (a kb. harminc évvel ezelőtti kiadásban), lehet, hogy nem is Sík Sándor?

2010. július 11.
Az utolsó nap, vissza Barcelonába.

És este a VB döntője, spanyol részvétellel. Majd helyet kell keresnünk, ahol végignézhetjük. Valenciából időben indulunk, a kávézóban újra próbálkozunk az Almodovarral, de persze, hogy nem olyan a csésze. Az út elején Castilla La Manchában megyünk, a fizetős sztrádán, itt nincs alternatíva. A hely rászolgál a nevére, minden csúcson egy várrom, vagy legalább egy őrtorony. Olajfa-ültetvények között vezet az út, teraszos telepítés, vannak százéves terasz-kialakítások, és egészen újak, egy dologban közösek, az újonnan telepített, pár éves, öntözött ültetvényekben. Az olajfákat gyakran mandulások váltják, majd Barcelona felé őszibarack, sárga-és kopaszbarackok is.

Mind öntözve, művelt, gondozott sorok, a fák alatt a csupasz, elboronált föld. Ahol meredekebb lesz a hegyoldal, megszűnik az ültetvény, jönnek a fenyő- vagy elvadult
olajfa-erdők, kicsit feljebb a kopárság.

Egy fürdés be volt tervezve, kis falut választunk, remélhetőleg kevés emberrel. A parttól egy sarokra van még parkolóhely, nem fizetős, vasárnap van. Lesétálunk, és kopp: nincs hol átöltözni - a mobilvécét gondolkodás nélkül elvetjük. A part egyébként sziklás, meredek, kis homokpaddal, vagy száz ember a kis öbölben. Menjünk arrébb, ott is lesz strand. Vagy száz métert sétálunk, hófehérre meszelt, bougenvilievel övezett villák között, amikor a lábunk alatt vagy húsz-harminc méter széles öböl nyílik, homokpad, pár emberrel.Öltözési lehetőség itt sincs, de van egy vendéglő. G éhes, OK, együnk, majd átöltözünk a mellékhelyiségben. Még csak fél tizenkettő, nincs ebéd, csak egy órakor. OK, akkor átöltözünk, és visszajövünk egykor, a felszolgáló (tulajdonos?) nagyon kedves, mi is igyekszünk.

Fürdőruhában le a homokhoz, nagyon koszos, és sehol egy árnyék. Talán oldalt, a kőszirtek között, odamegyünk, persze a nap merőlegesen tűz, árnyék vagy tíz centi széles, G letelepszik, törülközővel és krémmel védi magát a az előző napira ráégéstől, este kiderül, nem sok sikerrel, én megyek a lébe. A szikláról létra vezet be, az alján nem ér feneket a lábam, úszni kell. G-nek marad a zuhany, én keresztben úszkálok, majd melléfekszem. Még egyszer bemegyek később, aztán elég a pörkölésből, irány az ebéd. A hölgy örömmel fogad, leülünk, választunk, csak spanyol étlap van, én halat, G marhát - sok választása nem volt. Nekem egy mindenféle tengeri herkentyűs tálat hoznak, egészen ízletes, még a kalamári-karikák is. G érdeklődik kajánul, hogy fogom megenni azt a tízcentis rákot, de az Ikea ráksalátája után nem ellenfél (mi mire lesz jó egyszer, ugye?), a desszertet elhagyjuk, mert már nem férne, kávé, átöltözés és indulunk.

Az út eseménytelen, Barcelona közlekedhető, a szállótól egy sarokra van parkolóhely, felcucózunk, próbálkozunk az itthagyott papucsom előkerítésével, eredménytelenül (ez nálunk tradíció, hogy az első szálláson - ami repülős útnál szükségképpen az utolsó is lesz -, valamit elhagyunk, ami aztán szintén hagyományosan nem kerül elő.)

Irány a Ramblas, megcélozzuk a tapas-bárunkat, de előtte pénzt kell kérni a helyi Ödöntől, mert a vacsorára szánt kp-t a fizetőkapuknál könyörtelenül elkobozták. Popular Bank, a helyi Váci utcában, kártya be, pin-kód beüt, igen, pénzt kérek, amikor elsötétül a képernyő, nem hiszek a szememnek, lefut a BIOS, ez másokkal szokott megtörténni, nem velünk, de keserű a valóság, az op. rendszer is elindul, kicsit matat, majd kéri a kártyámat. Szerencsére nem pirulós, mert attól, amit mondtam, bárki elpirult volna, G csak azért nem, mert le volt sápadva. Hirtelen újra boot. Fölötte telefonszám, hívja, ha gond van. Kell ennél nagyobb gond, hívom. Miben segíthetek, mondom, és sugalmazom, a legjobb lenne idejönni és kivenni, milyen kártya volt, kezdődik az ügyfélelhárítás, MC, akkor mondok egy telefonszámot. Nem kérek telefonszámot, a kártyát vegyék ki, hörgöm, de szóhoz jutva megismétli: a szám tehát +....

Anyád, egy amerikai szám, az MC központi szolgálata, hívom a hazaiakat, G addig marad, vigyáz a kártyára és jószolgálatilag hessegeti el a potenciális károsultakat. Én a zaj (vuvuzela, mond ez valakinek valamit?) elől behúzódok a szomszéd szálloda halljába, két perc alatt letiltjuk a kártyát, majd visszahívnak, hogy megbeszéljük az újat, én behívom G-t, még mindig sápadt. Mire kimegyünk a hallból, kétségbeesett csapat az automata előtt, kártya nélkül, spanyol papa, három lány, első nap a nyaralásból, nem tűnnek boldognak. Utólag azt mondom, rágóval el kellett volna tömni a nyílást, de lépcsőházi agyunk van Rózsi unokahúgom szerint, ez most is beigazolódott.

Az ijedtségre megyünk a  tapas-bárhoz, van még egy kártyánk, de zárva, vasárnap van, basszus. Betérünk a mellékutcákba, hátha valami kis helyen szerencsénk lesz, és le tudunk ülni. Majdnem a szállodánál vagyunk, amikor két járdán dohányzó férfi mögött észreveszünk egy lebujt, bemegyünk, asztaluk nincs, de két szék igen. A meccs már vagy tíz perce megy, de a szaftos jeleneteken már ott vagyunk. Sangria rendel, majd félidőben asztal is akad, jöhet a vacsora is. G kezd megnyugodni, én már csak nevetek, és a PB elleni bosszú jár a fejemben, mit tesz, hogy Don Quijote -nál jártunk pár napja? Nem az győz, akinek szurkoltunk, de jól érezzük magunkat, végül szép este lett.

Az utcán, az általános spanyol fiestában jönnek szemben a hollandok, nem túl lelkesek, de a sáljuk és a narancs frizura rajtuk, rögtön az jut eszünkbe, itthon mi lenne velük adott esetben.

Elszomorodunk kicsit, de elmúlik. Reggel hajnalban kelés, indulás haza, eseménytelen repülés. Szép volt, jó volt, köszönjük, Spanyolország, köszönöm, G!

2010 július 8.
Madrid, a pihenés napja - városnézés, meg ami elmaradt.

Plaza Castillára megyünk, elácsorogni a Kio-tornyok alatt, majd Bernabeou-stadion, ahová drágább a belépő, mint a Prado, Reina Szofia és Thyssen-Bornemissza múzeumba együttvéve, marad a fanoknak. Mire bejárjuk az utat, megéhezünk. Javaslom G-nek, menjünk be egy Museo del Jamonba, azaz sonkamúzeumba. Itt persze csak a falon lógó ezernyi sonka látványa képezi a néznivalót, de semmiképpen nem a koruk miatt hívják múzeumnak. Lent, a pultnál is lehet enni, meg fönt a teremben is. Az étlap képes, a kép mellett az ár, így könnyű választani. G egy vegyestálat kér, én maradok a Sonkatálnál - háromféle szalámit, háromféle sonkát hoznak, A serrano-sonka, mintha itthon készülne, a nagyszülői ház ízei, hajszálvékonyra szeletelve, állítólag a jószágok egy része itthon Magyarországon nő fel, majd a pácban utazik a sonka kifelé, mielőtt rákerül a spanyol cimke. Az üzlet hatalmas, folyamatosan mérik a sonka-darabokat, és minden városban, ahol jártunk, volt sonkaáruda. Mindenesetre mindketten jóllaktunk. (A jobboldali KIA-torony részlete)

Este a "mórok földjére" mentünk, ami a királyi palota alatti park, szépen gondozott, a füve mint az angol kastélyoké. Hatalmas sétát teszünk, majd hazafelé bevásárlás otthonra.

2010 július 9.
Elhagyjuk Madridot, irány Valencia. A tervben már egy esti fürdés is van, ez végül - nem az időjárás miatt - elmarad.

Útközben egy megállást tervezünk, kettő lesz belőle. Az első Ucles, a Santiagó-rend központja, a 11. században alapított monostor reneszánsz épület, barokk díszítésekkel.

A harcos rendet a mórok elleni harcra alapította a király, rendesen ki is vették a részüket a mórok kiűzéséből, a névadó szentjének sírja Compostelában, az El-Camino zarándokút célpontja (bár ez így nem pontos, csak a legismertebb zarándokútnak a végállomása. Sok zarándok továbbhalad Fatime felé, Portugáliába).

A falakon mindenfelé a kardot formázó vörös kereszt. A rend Dél-Spanyolországban és Dé-Amerikában nagyon gyakori. Az épület ma papnevelde, és nyári tábor angol gyerekeknek, voltak vagy kétszázan, nyolc és tizennégy év között, és túlnyomórészt kulturális - dráma, festés - elfoglaltságokkal. Tetszik a Lost and found feliratú asztalon a kupac ruha, sapka, pipere. Indulnak valahová. A tizen-és huszonéves kísérők próbálják egybeterelni a nyájat. Egyikük folyamatosan fújja a rendőrsípját, hatása a nullával egyenlő, a kolostorudvar csendjében én szívesen letolnám a torkán, a többiek brit rendőr módjára mindenkihez odamennek és közvetlenül szólnak hozzá, ez hatásosabb.

A rendről sokat megtudunk, vannak angol feliratok is. A templom érdekes, a kápolna és a lépcsőház (ez utóbbi eltekintve a tömény konyhaszagtól, talán ham and eggs volt reggelire) szép.

A közelben van Segobriga városa, római település feltárt színházzal, amfiteátrummal és temetővel. Nehezen találjuk, mert a közelbent a "manana" stílusában kell értelmezni.

Mire megvan, délutánba fordul az idő. A romok vibrálnak a hőségben. A spanyol régészi etikett nem tiltja betonból boltíveket, lépcsőket, sőt fél köbméteres építőköveket készíteni, és azokkal kiegészíteni a maradványokat a vizuális teljesség érdekében. Nekem ettől áll a szőr a hátamon, de a színház is, az amfiteátrum is grandiózus, a fórum és a szemközti Augustus-templom romjaiban is fenséges. Persze, hol van ez az egész Aquincum romjaihoz? Tényleg (elismerve az eredményeket és újdonságokat), ott az amfiteátrummal miért nem kezdenek végre valamit?

Kifelé elkanyarodunk egy, a várostól délre fekvő bazilikához. A vizigótok építették a római város köveiből, keresztény bazilika, méretei mint fent a városban a színház - azaz hatalmas.

A vizigótokat spanyolul is visigothnak hívják, mi ez, ha nem a magyar nyelv szerteágazó hatásának bizonyítéka :)? Spanyolország tele van a vizigótok nyomaival, vagy négyszáz éven keresztül volt itt területük, Attilának is behódoltak, majd szépen beolvadtak az erőszakosabb, és, nem utolsósorban, államszervezettel rendelkező népekbe.

Innen irány Valencia, öt után érkezünk, a szállás pazar, fele ilyen kellett volna Madridban is.

Bemegyünk a belvárosba, és katedrálist nézünk, azulejós (mintás csempés) házakat nézünk, mediterrán hangulatú várost nézünk. Semmi nem rontja az összképet, Valencia a városunk.

A katedrális hatalmas, mégis emberléptékű. Sok a turista, mindössze egy férfi ül félig térdelve az első harmadban, és imádkozik.

A város utcáin ünneplőbe öltözött párokkal találkozunk, több koncert és esküvő is volt egyidőben, azokra igyekeztek. Az egyik esküvőnek este kilenc után volt vége a templomban, nyilván tudtak valamit az időjárásról - és még utána kezdődik a lagzi... A koncertekről kifelé igyekvőkkel még találkozunk majd kilenc felé, meglepően sokan vannak, tele velük a belváros, és eleganciájukkal kilógnak a lazán öltözött turisták közül.

Mi először megkeressük a La Lonja nevű csarnokot, tiszta gótika, templomnak is elmehetne, egyetlen magas négyszögletes terem, csavart oszlopokkal, a narancskertbe a kijárat szamárhátíves faragással díszített.

Séta után beülünk egy 'horchátába', joghurtból és mandulából készített helyi italt iszunk, mint utóbb kiderül, az autentikus, csaknem kétszáz éves helyre. Az ital kicsit édeskés,friss mandulaíze van (mint a frissen leforrázott és kiputtyogtatott mandulának), jégkása-szerűen kérjük, kalácsszerű péksüteményt is kapunk hozzá. A parányi téren ülve elbámészkodunk, fele arányban helyiek ülnek körülöttünk, a színházasok meg-megállnak az asztal mellett egy kis beszélgetésre.

A szállásra a volt folyómederben megyünk haza. Nemrégiben a városon kívül vezették el a folyó vizét, és a középen átvágó egykori medret zöldövezetté és tömegsport-pályákká alakították. A 15-20. század között épült valamennyi hidat meghagyták a forgalom számára, alul pedig kerékpáros-és futóutak, foci-, baseball-, tengó-, teniszpályák követik egymást, mindenki számára elérhetően. A "partról" az egész egy hatalmas, fás zöldterület, egy Margitsziget szélességű, több kilométer hosszú sportpálya.

Irány az Oceanarium. Ez egy új negyed Valencia déli részén, nem messze a kikötőtől, lassan körülépüli a város. Hatalmas Tudományok háza, és Bioszféra múzeum, IMAX-mozi mellett található az Oceanográfiai kiállítás.

Tizenegyre érkezünk, sorállás, és félkor bent ülünk a délben kezdődő delfin-show-n. Jó helyet kapunk, az egyik medencében már etetik a delfineket, és ők természetesen produkálják magukat. Aztán délben kezdődik a félórás show. Az állatok intelligensek, együtt játszanak az idomárokkal (elképzeltem a kiírást a főkapun: delfin-idomárt felveszünk), teljesen partnerek mindenben.

Szeretik a tapsot és az ütemes zenét. A medence legalább tíz méter mély, nagy lendülettel érkeznek a felszínre, és magasan bukfenceznek a levegőben. Általában a mutatvány előtt kapják a jutalomfalatot, majd az ember gyors kézmozdulattal jelzi a következő mutatványt. A nézőtérről lehívnak négy hat év körüli gyereket, állatsimogatás is lesz, ehhez a delfinek felúsznak a partra. Az egész nagyon profi, hibátlan, jó hangulatú, az állatok gyönyörűek, és játékosak.

A kiállítás többi részében sarkvidéki, és mediterrán akváriumokat látunk, egyenként a Tropikárium méretében, egzotikus halakkal, pingvinekkel, és sok rájával, cápával.
Utána kibuszoztunk a tengerpartra, és fürdés! A busz végigment a fél Forma-1 pályán is. A tengerpart a városban bent van, a metróig (5 vonal) két villamosmegállónyit kell menni, új jegyet nem kell váltani átszálláskor, ára kb 200 Ft. A plázs vagy háromszáz méter szélességben húzódik a város lábainál, ameddig a szem ellát, ebből a tenger felőli ötven méteren elviselhető sűrűségben emberek, napernyők, napozóágyak sokasága. Egyikünk mindig a vízben van, kellemesen meleg, a méteres hullámok a parthoz érve megtörnek, a tarajában pezsgőfürdő, vigyázni kell, fel ne borítson. A hullámoktól úszni nemigen lehet, azért amíg lehet, bemegyek, majd a part előtt a méteres vízben hullámzok én is. Jól megkap a nap, ezért nem maradunk sokáig, majd holnap, Barcelona felé.

Bocs az eltűnésért, visszajöttem, folytatom.

2010. július 5.
Madrid, lazán.

Hosszú alvás-lustálkodás után gyalog megyünk a Reina Szofia múzeumba, hétfőn szinte az egyetlen nyitva tartó múzeum Madridban. Csak moderneket tartalmaz, meglehetősen vegyes gyűjtemény,  a Guernica külön teremben, előtte a hozzá készített vázlatok, a többi teremben pedig vegyesen Picasso, Dali, Miro, zömmel spanyolok, több német és francia is.

Néhány Lumiere-fivérek film, és az Andalúziai kutya végtelenítve forog. Van egy André Kertész is: Víz alatti úszó (Esztergom) című fotója.

Az utóbbi két kép azért került ide, mert G az elsőt kiválasztotta a hálószobai falra. Én is választottam egyet, a következőt, már, csak hogy ne legyen igaza :)

Külön termek a polgárháború propagandájával, újságok, szórólapok, plakátok és a közben készült fotók, részrehajlást nem tapasztaltam, nyilván, ahhoz benne kell lenni - vagy itt még akkor sem. Itt jegyzem meg, találkoztunk egy tüntetéssel, ahol a Franco által elítélt és kivégzett emberek hozzátartozói tüntettek a néhai rehabilitációjáért - igen, bármennyire szimpatikus az a fajta kiegyezés, amit ők létrehoztak a diktátor halála után, vannak családok, akiknek ez joggal okozott fájdalmat. A tüntetésen egyébként kb. 30-50 ember vett részt, kezükben fényképpel.

Hazafelé betértünk egy pékségbe, ahol mindenféle húsételek, saláták, kenyérfélék és sütemények voltak kaphatók. Itt könnyű a választás, mert minden adagonként ki van rakva a hűtőpultba, látod, mit eszel, és mennyiért. Engedtem a csábításnak, és végigettem az édességeket, a legjobb az a narancsos tortácska volt elöl (a többivel sem volt baj). Ritka, de van "rendes" cukrászda-szerű is, ott kapható tisztességes tortaszelet is.

Délután már Madridra is kiterjed a hőségriasztás, alszunk, aztán a közeli parkba indulunk, fagyizási és hűsölési szándékkal. Útközben útba ejtjük Kolumbusz emlékművét, de a parkot körülöttte restaurálják, be sem lehet menni, pedig a szökőkutat beígértem G-nek. Az emlékmű a lábánál állva igencsak magas. de ez a környező házak tövében nem látszik.

2010. Július 6.
Madrid, városnézés és Prado ismét. Akár nevezhetjük Goya-napnak is. Délelőtt először a San Antonio de la Florida templomba megyünk, itt van eltemetve Goya (kb. 100 éve hozták át ide), és a templom freskóit ő festette. A sír a templom melletti kis kupolás kápolnában van, öt éve megcsodáltam kívülről, mert éppen restaurálták, azóta fel van írva a listámra. Most bejutottunk. A képek nagyon élők, frissek, színeik élnek. A jelenetek Szent Antal csodáit ábrázolják, spanyol korabeli paraszti környezetben - a stílusuk, felfogásuk mint az életképei, pl a pesti Vízhordó lány, a Harlequin vagy a Gyümölcsszedő fiúk. Tehát a portréitól, és a Mayás képektől meglehetősen messze áll, de mindkettőnk ízléséhez nagyon közel. Sokáig elnézegettük a figurákat, a smasszer a nyakunkban lihegett folyamatosan, ezért csak egy külső fotót tudok mellékelni, de itt látható néhány belőlük.

Utána átmentünk az Archeológiai múzeumba, ahol meg van (volt?) építve az altamirai barlang a festmények másolataival. Ez most sajnos valami miatt nem volt látogatható, maga a múzeum felejthető, alig pár terem, őskortól a XV. századig, a Szépművészetiben Egyiptomról több van. Aztán a születésnapomra G-től megkaptam a legszebb bölényt a barlangból kárpótlásul :)

Este hatra újból a Prado, Velazquez, Goya, El Greco voltak a célkeresztben. Meglátogattuk Mayát, nagyon jól tartja magát :)

Hazafelé nem tévedtünk el. Beugrottunk egy kocsmába - éppen kezdődött a holland meccs, kértünk egy kancsó sangriát, majd kaját is, jól elvoltunk a végéig, körülöttünk -talán a spanyol dél-amerikai jelenlét miatt-,  mindenki az uruknak szurkolt. De nekünk jött be.

2010. július 4.

Toledo.
Kb. 80 km Madridtól, kocsival egy óra, nem fizetős sztrádán. Megérkezve a bikaviadal-amfiteátrum mellett letesszük a kocsit, itt legalább megtaláljuk, majd elindulunk az óváros felé.

A város fent van a hegyen, kiemelkedik a környező dombok közül. Masszív várfal fut körbe körülötte, hatalmas, tiszteletet parancsoló tornyokkal. Bejutunk az első kapun, a közben V. Carlos, az Imperátor szobra, utána újabb tornyok közt vezet az út felfelé.

Vasárnap van, a katedrális csak kettőkor nyit, addig másfele vesszük az irányt.  A várkapu körül, majd később is, vendéglők és fegyverművesek boltjai között haladunk.

Egy kis téren ékszerész, kinn áll az ajtóban, kedélyesen beinvitál. Büszkén mondja, ez az ő boltja, és bent minden az ő munkája. Hajszálvékony aranydrótot ver a fekete alapba, azzal alakítja ki az ékszer egyedi, finom rajzolatát. Ékszer mellett tányérokat, kisebb használati tárgyakat is díszít, de egyik sem versenyképes a karkötők és nyakláncok finomságával. Mutatja a fogásokat, varázslatosan bánik a girbegurba dróttal, minden ütésével tovább nő a minta.

Nézelődünk még egy darabig, vacilálunk, majd válogatunk, aztán fizetünk - ahogy a nagykönyben meg van írva, de cseppet sem bánjuk.

Még útbaigazítást kérünk, berajzolja a térképünkbe az utat - a zegzugos kis utcák a valóságban nem úgy, nem olyan szögben metszik egymást, mint a turisztikai hivatal térképén - és elindulunk a volt zsidónegyed felé.

Közben benéztünk a Sao Tomé templomba, Greco Orgaz gróf temetése című képe kedvéért, Greco sokáig élt Toledóban, és sok képét őrzik itt. A kép színeire ráférne egy kis restaurálás, nagyon tompák, ezzel együtt mozgalmassága, vallási áhitata a tolongó és hónalj alól fényképező (és persze vakuzó, mert azt kikapcsolni nem sokan tudják) turistahorda ellenére odaragasztott elé. A sír körül a sok spanyol nemes, megnyújtott, szakállas ábrázattal.

A festmény egy 1323-ban megtörtént eseményt idéz fel: a templom jótevőjét, Orgaz grófot búcsúztató gyászszertartást. A hagyomány szerint a csodás módon megjelent Szent Ágoston és Szent István helyezte a holttestet a sírba. A csoda valóságos voltát olyan naturalisztikusan megfestett részletek fejezik ki, mint a gróf aranyozott páncélja, a pap áttetsző karinge és egy sor toledói kortárs képmása. Miután a holttestet befogadta a sír (ezt egy eredetileg a vászon alatt elhelyezett, de azóta elveszett freskó ábrázolta), egy angyal veszi karjaiba a nagyúr - anyagtalanul, gyermekként megjelenített - lelkét, és lendületes fordulattal emeli fel "a nyitott mennyei glória" felé. Az égi jelenetet látomásszerűvé teszi a hangsúlyozottan nyújtott formák, az absztrakt alakú felhők és a Krisztusból kiáradó vakító fény. Krisztus nem a fizikai szépség és erő megtestesülése már, mint az Espolión volt, hanem sugárzó fényforrás. Az isteni látomás befolyását fokozza a valóságos fény is, amely a festmény fölötti ablakból ömlik végig a képen. (irodalmiradio.hu)

Az El-Greco-házban berendezett Greco-képtár minden információ nélkül zárva - a kapuja bádogkerítéssel elkerítve, talán felújítják?

A városból az arabok kiűzése után, az egész országra jellemző vallási tolerancia megszűnésével lemészárolták vagy kiűzték a zsidókat, és a zsinagógákat keresztény templomokká alakították.

A két zsinagóga, néhány érdekes átalakítással ma kiállításként funkcionál, az egyikben a szefárdok történetét, a másikban egyszerűen az épületet nézhetjük, számomra lenyűgöző ez a déli mór beütésű építészeti stílus, az oszlopok és oszlopfők, a színek változatos használata, az áttört csipkeablakok - és benne a templomi átalakítások szentképei, az utólagos betoldások.

A Monasterio de San Reyes székesegyházat az 1500-as években építették, a mórok feletti győzelem emlékére, ezt szánták a katolikus királyok temetkezési helyéül, erre végül nem használták, ők Granadában vannak eltemetve. A templomban miséztek, beültünk a szentleckére, ifjusági mise volt, női felolvasóval, dzsesszes zenével, a kolostorban is hallottuk még. A kerengőjét, és a kerengő mozaikos famenyezetét érdemes volt megnézni.

Lassan közeledett a két óra, mentünk a katedrálisba. Ott éppen vége volt a nagymisének, elképzelhetetlen mennyiségű ember ömlött ki a szűk utcákba, rengeteg vendég-pap volt, németek, portugálok és még ki tudja, többen ifjusági csoporttal, talán zarándoklaton, de helybéliek is sokan képviseltették magukat. Amikor elfogytak a kifelé igyekvők, beengedtek minket. A kapunál ki volt írvam hogy csendet kérnek, mert ez egy szent hely. Ehhez képest, amikor (kb 20.-ként) beléptünk, még mindig több száz ember volt bent a miséről, kisebb-nagyobb köröket alkotva beszélgettek, nevetgéltek, a hangzavar egy lánygimnázium nagyszünetéhez volt hasonlítható. A székesegyház valóbann hatalmas, mint megtudtuk, Európa legnagyobbja (mintha a Szent-Péter Bazilikában nem ez lenne a padlóba rajzolva), aztán három nappal később járunk egy újabb Európa legnagyobbjában, majd egyszer eldöntik a spanyolok, mielőtt megvívnák a dolgot a Vatikánnal.

A hatalmassága azonban nem adja magát első látásra, a kórus annyira zárt és magas falakkal rendelkezik, hogy nem látjuk át első szempillantásra a teret, aztán látjuk, hogy a magas főoltár mögött is még vannak további kápolnák. Az oltárok, a kórus székei igen gazdagon díszítettek, a támlákon a mórok elleni granadai ostrom jelenetei, amikor Granada bevétele után az arab vezér átadja a város kulcsait Izabellának, azt felismerem. A főoltár mögött, a külön ablakon keresztül megvilágított Fehér Madonna szobra körül ifjúság gyülekezik, hamarosan vetítenek számukra, kulcsszavak a tanulás, megismerés, kosztümös szereplőkkel.
A sekrestyébe megyünk, és eláll a szemünk-szánk. A mennyezeten hatalmas freskó, Mária maga mellé emeli Szent Ildefonsót (a templom egyik építtető püspökét), alul a falakon körben pedig vagy tizenkét Goya-szentkép, Tizianok, Velasquezek, Van Dickek, Moralesek között. Szép gyűjtemény, a Goyák szuggesztívek, mindegyiken csak egy alak. Kivéve az oltárképet, amelyen Jézust megfosztják a ruháitól, ennek a színei is a helyén vannak, csodálatosan ragyognak, fénylenek. A kincstár is valami, de ezek után?

Madridban gyors fürdés, majd elsétálunk naplementét nézni a királyi palotához, útközben tiszteletünket tesszük a Cervantes-emlékműnél (mondandója: az egész világ Cervantest olvassa).

Ui. Toledóban minden ajtón a belépéshez fizetni kellett, a legkisebb templomtól a katedrálisig, ez utóbbiban keményen. És megtanultuk: a vasárnapi ingyenes belépés csak spanyol személyire működik, eu-tagokra nem érvényes. Valamit már megint rosszul tudtam: hogy ilyent nem lehet...

2010. július 3.
Hajnalban elkezd szakadni az eső, és esik tízig. Elindulunk, összetörve az éjszakai forgolódástól, irány az Atocha pályaudvar, turisztikai hivatal. Gondosan lebeszélnek a Madrid-kártyáról, kicsit utánaszámolva lehet, hogy igazuk van. Az Atochára tartott egyébként az a vonat, amelyet a reggeli munkába igyekvőkkel felrobbantottak 2004-ben, a közel 200 áldozatra tábla emlékeztet a pálmaházzá alakított régi csarnokban.

Megyünk a királyi palotához. Juan Carlos ritkán lakik benne, nem szereti talán, utólag nem csodálom. A sor rövid, mögöttünk tíz perc alatt megtöbbszöröződik, hamar bejutunk, fotózni tilos, minden terem a nagyságról, gazdagságról szól. Szépek, fennhéjázók, ötletesek, kialakításuk a 18. századtól a 20. sz. elejéig történt. A fegyvertár tele páncéllal, ló és lovag egyaránt, néhány kézifegyver, kard, spádé.

Utána ülünk egyet a palota parkjában, szépen nyírt sövények és tuják, majd ballagunk vissza a szállásra. Már minden utcát bejártunk a környéken, közért alig, de ami van, az éjszakába nyúlón nyitva.  Útközben egy tízeurós menüre beugrunk, egy vendéglőbe, morcos pincérek, gépies kiszolgálás, de a kaja jó, és bőséges, 3 fogás + ital, kétliteres ásványvizet adnak hozzá - nem sűrűn tartanak szénsavas vizet (hiába, nem volt egy Jedlikük,) automatában például soha nem láttam, vendéglőben kérésre kaptunk, boltban vagy volt, vagy nem. Én persze halat eszem, G lecsószerű körettel egy szelet húst, helyi specialitás.

Alvás után, már este hatkor irány a Prado, már ingyenes, megnézzük a XV-XVII. század spanyoljait, a Dűrerek restauráláson, Goya fekete képei rémisztőek, a Lázadás a Mamelukok ellen és párja, a Madrid védőinek kivégzése ellenben nagyon hatásos, többször visszamegyek megnézni (a  múzeumban már nem lehet fotózni, a képeket Wiki adta). Madrazo női arcképei szuggesztívek, nagyon érthetett a nőkhöz. Velázquez sok képpel van jelen, a Vulcanus műhelyét, és a Breda átadását emelem ki.

Zárásra végzünk a földszinten, ennyi elég is mára, elsétálunk a Cibeles felé. A szökőkút nem működik, mert amikor odaérünk, éppen indul a meleg büszkeség felvonulása.

Legalább tízezer a felvonuló, és százezer fölött a néző, végig a Gran Vián, amíg a szem ellát, mozdulni sem lehet. Jönnek a kamionok sorban, bömböl a zene, az utca egyetlen utcabál, az úri közönség a szálló előtti járdateraszon ül, fejük felett ventillátorok nyomják a párát, és elegánsan kávéznak az enyhe, hűvös ködben, mindenki arccal a menet felé. Hangulat van. Aki teheti, fényképezkedik az extra öltözékű párokkal, táncosokkal, kis táncoló körök alakulnak, de a szóló sem ritka - nem a felvonulók, hanem a nézők ringanak ütemre, csápolnak önfeledten. Az ünnep éjszakába nyúlik, ellentüntető, attrocitás nem látható és utólag sem hírlik, a rendőri jelenlét jelképes, a politikai elítéltek rehabilitálásáért tartott kb. 100 fős tüntetésen a Puerta del Solon (Madrid regionális kormányának székhelye előtti, központi tér) szemre nagyobb volt. Itt majd minden nap találkoztunk tüntetéssel, vagy a kormány gazdaságpolitikája ellen, vagy a már említett, vagy a nyugdíjasok támogatása kontra munkahely teremtés témában.

(* Hazajőve, mintha nem is ugyanarról a felvonulásról hallanám az itthon történteket, a felettébb érdekes, cinikus rendőri megjegyzést a zászlóról, és a már "szokásos" körítésről- igaz, felvonuló ismerőseimet egyiket sem verték meg, nézzük a jó oldalát?)

Hazafelé próbálunk beülni a meccsre, de nincs hely sehol, ahol van, az szemre megfizethetetlen. A kocsmákban, kávézókban állnak, de fogyasztanak. A szurkolás egekbe szökik, a győzelem után összefüggő fiesta a város.

Képzeletbeli párbeszéd.

"

- Csak két dologról kellene beszélnünk az Önök rendezvényével kapcsolatban.

- Igen, és mi lenne az?

- Az első csak egy érdeklődés. Lenne itt egy cég, nagyon ügyesek, kiemelkedően jó kapcsolatokkal, bármit megcsinálnak, engedélyek beszerzése, rendezvényeken közreműködés, helyszín biztosítása, berendezés, lebonyolítás, amire csak szükség van.

- Köszönjük, öt éve ugyanazokkal dolgozunk, nagyon meg vagyunk elégedve velük. Nem kívánunk váltani egyelőre, és hát már le is szerződtünk velük erre az évre.

- Ó, ez nagyon remek. Akkor térjünk a második dologra. Hány decibeles zaja is van a rendezvényüknek? Ajjaj, ez soknak tűnik, nem tudom, hogyan lesz ebből engedély...

"

Szárnyal a képzelet, nem kéne ennyi Red Bullt inni.

2010. július 2.
Reggel, indulás előtt felszaladunk Lleidában a várba, körbejárjuk a katedrálist, hatalmas, áttört kőcsipke ablakok a kerengő körül, de valami UNESCO-konferencia miatt sokat kellene várni, előttünk pedig még hosszú az út Madridig, ott estig el kell foglalni a szállást.

A város maga kiábrándító, szegénység mindenhol, kivéve a bevásárló-utca nálunk is ismert márkáinak területe, épületei. Sok a foghíj, ahonnan lebontották az öreg épületeket, de helyükre erkélyes, nem túl szofisztikált emeletes házak kerülnek, tele bevándorlóval.

A Santa Maria templomban Mária-szobrok, naponta (?) új ruhába öltöztetik őket, az egyik a szokásos ünneplő, a másik gyászolja fiát. Az egyházfi felettébb morcos, türelmetlenül hesseget kifelé, aztán kimegy, felveszi a lábtörlőt, és kiviszi a járda szélére kiverni belőle a port. Ezt kihasználva visszaszököm, és megvan a másik Mária is, a kapuban találkozunk, lemondóan legyint, és becsapja a hatalmas fa ajtót.A város mudéjár stílusú temploma (arab-keresztény stíluskeverék) nem adja magát, tornya kifelé dől, belső sarkán hatalmas gólyafészek, mintha ők egyensúlyoznák a kidőlés ellen. A város egyébként tele van gólyafészekkel, a tornyokon, kupolák párkányán, sőt, a toronydaru ellensúlyán is költenek, a daru forgása nem zavarja őket.

A város határában végre találunk egy áruházat, ahol feltöltjük készleteinket.

Guadalajara az utolsó megálló Madrid előtt. A városnak három érdekes épületét találtuk, a Santa Maria katedrálist, kívül mudéjar, belül barokk, egy kis kápolnát, arab elemekkel, és a hercegi palotát, amelyik a stílus egyik legszebb példája. Homlokzata, belső udvara, a patio tele faragásokkal. Itt elültünk egy darabig, gyönyörködtünk az ívekben, és élveztük a viszonylagos hűvösséget.

Utána felhívjuk a madridi emberünket, megbeszéljük a találkozót, kitaláljuk, hová tegyük a kocvsit, majd elindulunk. Madrid meglepően jól járható a péntek esti csúcs ellenére. Hamar elérünk a kinézett metróállomáshoz, ott már tényleg nem fizetős, befordul előttünk egy rendőrautó a mellékutcába, követjük, két utcával arrébb rendőrörs, ő ott megáll, mi tíz méterrel arrébb találunk egy helyet. Metró, Belváros, a pasival a kapuban találkozunk. A lakás kicsi, mellbevág a forróság, klíma nincs, álló ventillátor forgatja a levegőt, de a konyha, fürdő OK.

Arra, hogy a város legzajosabb környékén lakunk, és az ötödik emelet nem jelent zajcsökkentést, csak éjjel jövünk rá. A zaj független a foci VB-től, az éjszakai élet nagyjából konstans, és az elfogyasztott hűsítők számával exponenciálisan nő a kifejezésvágy.

Elöljáróban: hazaértünk.

Odakint alig volt net, ha kiírták a wifit, az vagy igaz volt, vagy nem, egyszer sikerült úgy netközelbe jutnom, hogy idő is volt, akkor feltettem a két előző bejegyzést. Most folytatom, ahogy az idő engedi. Hoztam egy kis meleget :)

2010 július 1.
Megyünk egy kört Barcelona és a Pireneusok közt. Első úticél Vic városa. Öreg katedrális, sok fa, kedves hentes a főtéren utánunk szalad a helyi nevezetességgel, a kolbásszal, csak kóstoló. A város - csakúgy, mint egész Katalónia-, tele van a tartomány függetlenségét, a helyi pártot éltető falfirkákkal. Jól elhuzakodnak a spanyolokkal, verbálisan legalábbis, de közben a városukban legalább minden ötödik nő csadorban, az utcákon, az építkezéseken nem is dolgozik csak indiai, arab vagy afrikai - vajon mi lesz az ezeréves vici katedrálisban száz év múlva?

Repoll lett volna a  következő cél, hegyi tízezres város, valahai püspöki székhely (az előző ezredfordulón), de a gps elnavigált, és vagy negyven kilométerrel később jöttünk rá, hogy vissza kéne menni érte. Gyors kalkulálás: nem, most kimarad.

Olot: gyönyörű paloták, hatalmas sétány platánokkal, és sok ipari épület.

Besalu toszkán kisváros spanyol kiadásban, légiesség, könnyedség nélkül, de mégis van hangulata. Két román katedrálisa van. A Sant Vincent megragadóan nehézkes és zömök. A pap még beenged a szieszta előtt egy gyors körre, majd elsiet haza.

A városból kifelé észrevesszük a hidat, a Fluvia folyó felett, a síkság  felől vezet a városba egy különös, két bástyával erősített híd, annyira valószerűtlen és színpadias, hogy G szerint a turisták kedvéért emelték - a kiírások ezt próbálták cáfolni, és mindenféle évszázados, a rómaiakig visszanyúló eseményekről adtak számot.

 Girona az utolsó állomás, mielőtt elindulunk Madrid felé vezető utunkra.

Majdnem kettő, mire ide érkezünk. Minden zárva, de ha nyitva lenne, sem érdekelne senkit ebben a 39 fokos hőségben. Ebéd, megjegyzem, a "menü X euro, itallal együtt" típusú kiírások alapvetően igazak, de nagyon lesik, mikor hozhatnak valami extrát neked, amit aztán keményen felszámolnak. És már a bubis víz is extra. Utána  a sikátorokban bóklászunk kicsit, majd a Saint Pere XI. sz. századi tömbje mellett, a várkertben, pálmák, fenyők, szelídgesztenyék alatt csendespihenő, én alszom, G-nek nem megy.

Végül benézünk a Sant Feliu templomba, hatalmas körablakán a Szív királynője, körülötte az őt imádó királyok és angyalok. A templom magas, de sötét, oszlopai vaskosak, egy hatalmas oldalkápolna echte barokk stílusban még tovább ront az összképen.

A város a turistákra épül és róluk szól - aztán kifelé látjuk az ipari negyedet, a lakótelepeket is. Útközben elrobogunk Montserrat hegye mellett, most nem annyira párás, megállok lefotózni a kopár gombócokat.

Az éjszakát Lleidában töltjük, a szálló fantasztikusan modern és olcsó, a vasútállomás épületének utóhasznosítása. Az állomás persze, hogy működik alattunk, a Barcelona és Madrid közötti nagysebességű vonatok  is megállnak, nagy a forgalom, de az állomás korszerű, kvázi tiszta. A szobákban nem hallani az állomási zajokat.  Lefekvés előtt egy gyors futás a városban, a váron kívül nem találunk semmit, az is már zárva, ránk esteledik, csak mi vagyunk európaiak az utcán, meg a két kékvillogós mopedes rendőr. A belváros régi házainak lepukkant, olcsó lakásai a bevándorlóké, az őslakosok a kijjebb eső lakótelepeken élnek, amennyire megítélhető ennyiből, jól elkülönülve. Ijedtünkben eltévedünk, vagy egy óra séta, mire visszatalálunk, a megkérdezettek sem a 'ferrovia', sem a 'renfe', sem a 'station' kifejezéseket nem hallották azelőtt, angolról ne is álmodjunk. Újból érezzük, ez a spanyol-katalán-baszk szembenállás alapvetően van elhibázva.

2010 június 30.

Montserrat az úticél délelőttre, végül 11 lesz, mire odaérünk. Benedek-rendi kolostor, mint Pannonhalma, a függetlenségi háborúban (18. század) lerombolták, majd 1850 körül kezdték újjáépíteni. A katalán kormány 1881-ben nemzeti üggyé nyilvánította a kolostor működését, azóta a katalán függetlenség, önazonosság jelképe - az volt a Franco-érában is, amikor még a nyelv használata, és az identitás kinyilvánítása is tilos volt.

Montserrat hihetetlen formájú hegy, fantasztikus kiemelkedés, már messziről látszik, bár erősen párás a levegő.

 A feljutást elszúrjuk, a fogaskerekűvel lenne a leggazdaságosabb, de nem ismerjük fel - vagy elbeszéljük, ezért végül felmegyünk a parkolóig kocsival. A fogaskerekűvel lentről, kombinált jegyet véve a kolostor feletti hegyre is, egy euróval lenne drágább, mint a fent megvett jegy a hegy tetejére. Gyalog is megjárható, az úton felfelé a stációk, igazi keresztút.

Először a katedrálissal próbálkozunk, de kettőig folyamatosan miséznek, ezért megnézzük az emlékhelyet, gyertyák két méretben kaphatók, a középen álló bronz angyal még sokáig elkísér, közszolgálatilag újragyújtok pár kialudt gyertyát, kipróbálandó a technikáját, majd felmegyünk a hegyre. A jármű sikló, két kabin, egy kötélen. Fent több túraútvonal van, különféle hosszban, mi a szent Jont választjuk, ez egy kiürített kápolna a hegyen, yuccák és pálmák között, felette valahavolt remeteszállások romjai, rajtuk keresztül vezet az út a csúcsra, azt már kihagyjuk, áll a hőség a sziklák között.

A remetelakok között egy sziklába vájt, kb egy méter átmérőjű üreg, tele sötét, hűvös, titokzatos vízzel.

A katedrális végre szabad, halk gregorián szól a hangszórókból, beállunk a sorba, ami a Mária-szoborhoz és a kriptához áll, a kripta persze zárva, de erre semmi nem figyelmeztetett kint, így a mellékoltárokon keresztül a főoltár feletti kis kápolnában a Fekete Mária szoborhoz megyünk. A kisded a kezében, aki a világ gömbjét tartja.
Az egész üveg alatt, kivéve a  gömb, azt megérinthetik a hívek, egy rövid ima erejéig. Van, aki kiállja a sort, majd továbblép előtte, de a többség megáll, bal keze a gömbön,
jobb a szívén, vagy az oltár faragványán, és imádkozik.

Mindez a főhajóban ülve szépen látható. Ezt persze nem tudjuk, csak amikor visszamegyünk a templomba, és leülünk kicsit, érezni a hely szellemét. Furcsa stílus-és színkeverék a templom belseje, de valószínű a mi közép-európai barokkunkhoz szokott szemnek szokatlan csak.

A katedrális előtt kis kolostor, fél-kerengő, nyitott a fogadótér felé, benne a négy szimbólum, az örökkévalóság, az erő, a táplálék és a tisztaság növényi jelképeivel. Az egész hely nyilvános része inkább túrisztikai célzatú, aki a vallási áhitatot keresi, más úton kell jönnie. Hatalmas épületek szolgálnak a hívek elszállásolására, és egyházi úton, zarándoklatra
érkezve minden adott az áhitathoz.

A hegyek pedig fantasztikusak a kolostor felett.

Nincs kedvünk visszamenni a forró Barcelonába, a csúcsforgalomban, ezért Cardona felé vesszük az irányt, ez a város a függetlenségi háború (1714 körül) egyik erődítménye az ötből, mór X. századi alapokon, majd többször átépítve, utóbb a 18. században az ágyúkkal történő korszerű hadviselés követelményeinek megfelelően.

Ma túristaszálló üzemel benne, a gótikus részek, a kerengő stilizálva vannak újjáépítve, így az értékelhető elemei az erődítmény fantasztikus látványa az útról, közeledve felé, valamint  a nagyon átgondolt, többszintű védelmi rendszer.

Alatta a város kárpótol, zegzugos utcáival, sikátoraival, spanyol embereivel, teraszaival. A katedrálisról lepattanunk többször is, nem sikerül kiderítenünk a bejutás rendjét, kívülről rettenetesen lekopott gót elemek ígérnek valami különlegest, de majd legközelebb.

A parkoló alatt strand, egy nagy medencével, eltöltünk ott egy órát, nagyon kellemes áthűlni kicsit a vízben, és megmozgatni a tagjaimat. A katedrális utána is zárva. A girbegurba utcákon sok kis üzlet, helyi sör, likőr, kolbász, méz, mi szem-szájnak ingere. A tulajdonosok önfeledten beszélgetnek, a vegyesboltos kifejezettten meg van sértev, hogy betértünk, pedig ő addig is a pult mögött matatott magányosan.

Este Barcelonában tombol a csúcsforgalom, de találunk ingyenes parkolót reggel kilencig, majd teszünk egy búcsú-kört a városban. Visszajövünk jövő vasárnap, egy este erejéig.

2010. június 29.

Kilenc felé felkászálódás, már hőség, irány a Sagrada Familia. Már áll sor, beállunk, G tartja a sort, én leszaladok az aluljáróba vásárolni, egy-egy szelet csoki, víz, hogy kibírjuk, majd utána lesz reggeli. A templom folyamatosan épül, mióta kitört a Köztársaság. A nyugati oldal tornyai és a homlokzat is teljesen felépült, a színe és stílusa alapján az lehet az új rész.

Belépve az oldalhajón keresztül jutunk a templomba, de így is hatalmas a tér, az oszlopok, mint erdőben a fatörzsek, magasan el is ágaznak, tiszta, áttekinthető formák, az erőt sugallják, az erővonalak vezetik a szemet.

Száll a por, burkolnak, nagy az alapzaj, szinte minden helyen dolgoznak. A darukat is innen szolgálják ki, a gerendák, állványcsövek mennek felfelé a kerek toronybelsőben.

A főhajóban megállva hatalmas, és impozáns a belső, valóban katedrális, engem így, félkészen, porosan, ipari zajban is megfog, fantasztikus hatása lesz, ha a csendbe és  ragyogásba fogsz belépni.

G nincs elbűvölve, neki nagyon mű, nem templomszerű, hiányolja az áhitatot - én a metzi katedrálishoz hasonlítottam, ahol, amikor beléptünk, elállt a szavunk, máig emlékezetes élmény volt.
Szétválunk, én megyek a toronyba, G még bent majd a múzeumban nézelődik, kb. egyszerre végzünk. A tornyok belülről is impozánsak, rálátni a tetőn folyó munkákra, és a többi toronyra.

Délután megint a gótikus negyed, de most a katedrálist célozzuk, hogy bejussunk. Általában az éttermek kivételével betartják a délutáni pihenőt, ezért a későn kelők lemaradnak a bejutásról.
A katedrális beékelődve a házak közé, csak előtte van tér, itt is építkeznek, nem belátható a homlokzat. A környezete ódon hangulatot sugároz, a római kori, majd a tizedik században újrahasznosított városfal maradványai, a falba épült püspöki palota, a kis terek nagyon megkapóak. Belülről egyszerűen lenyűgöző, az európai gótika jegyeivel, középen a kórusi ülések, gondosan elválasztva a pórnéptől.

Oldalt mellékoltárok körben, és I.Berenguer, Barcelóna Hercegének szarkofágja 1058-ból. Kétszer is körbejárjuk a templomot, majd Szt Katalin és Szt Ambrus oltárainál meggyújtunk egy-egy (elektronikus) gyertyát a családtagokért.
Megkeressük a tegnapi tapas bárt, ismerősként üdvözölnek. Menülapot kapunk, de a kitett ételekből választunk, G húsgombócokat mártással, én töltött kalamárit, paradicsommal, meg salátákat. Sajátos, fűszeres a mártás, jól belakunk.

A katedrális felé menet beugrottunk a Batló-házba is, Gaudi tervezte egy gazdag család részére - gyakorlatilag az összes munkája az aktuális helyi arisztokráciának köszönhető.

2010. június 28.
A hajnali utazás mindig különleges élmény, át a városon, főleg, ha nem én vezetek van időm nézni a napfelkelte előtti fényeket.
A repülő időben indul, három gép van az 1.Terminálon ugyanarra az időre írva, ennek megfelelő a tömeg, hiába az internetes checkolás, ha a csomagot fel kell adni. A biztonsági ellenőrzés gyorsan, olajozottan megy, ha az a 40 perc eltelt,amíg odáig eljutottál, keresztben a nagy csarnokon, majd a kordonok közt kanyarogva.
Barcelonában 24 fok a hőmérséklet, még nagyon reggel van. Kilépve a harmonikából, elmegyünk a gépre beszállásra várakozók között, egyáltalán nincs szétválasztva a le- és felszállók tömege - nem emiatt volt egy-két hónapja  balhé Ferihegyen?
Kb. két kilométer a csomagkiadásig, mozgójárda is van vagy száz méter benne - hiába aggódunk, majd' félórát kell várni, amíg megindul a futószalag.
Utána már csak egy ajtó, és kint vagyunk. Az autót hamar megkapjuk, ütött-kopott Ibiza, még nem tudjuk, mekkora szívást vettünk vele a nyakunkba, sehol nem lehet parkolni vele, P+R, na ne röhögtess, mélygarázsok és az utca, két óránkénti dobálással. A szállás nem elfoglalható még, de a csomagokat befogadják, és nyakunkba vehetjük a várost.
Elsőre koszosabb, mint Bp, nehéz volt elképzelni. 4 milliós, hatalmas kiterjedésű, nyolc metróvonallal, egy jegy a gyűjtőtömbből kb 200 Ft, amíg lent vagy, lent vagy, átszállással, ahogy akarod. És épül a következő. A valahavolt villamost megszüntették, meg is érdemelte, amiért Gaudit elgázolta. (* Nem szüntették meg, a külvárosokban jár csak.)

XIII. Alfonz palotája: Nemzeti múzeum van benne, sajnos hétfőn zárva. A kiállítási negyeden keresztül vezet hozzá az út, most éppen a Márkák forradalma című rendezvény folyt, a város tele Vogue-reklámmal. A hegyoldalon végig szökőkutak, nem működnek, de délutánra mindet bekapcsolják - ez egyébként a város összes szökőkútjára érvényes.

A templom körbezárva, nem tudtunk bemenni, körülötte érdekes virágok, többségét nem ismertem fel, és szobrok a fűben. A pálmáról éktelen zaj hangzik, alig találjuk meg az okozóit: zöld papagájok veszekednek. Hazavonszoljuk magunkat, nagyon fülledt a meleg, és ledőlünk egy órára, majd újult erővel bevállaljuk a Guel-parkot.

A metró helyett az ADIF vonataihoz megyünk be az aluljáróból: Barcelona alatt rengeteg vasúti megálló van, hát így könnyü. Az automata rendes volt, mert nem szedett le utazást a gyüjtöjegyről. A parkot felülről támadjuk, így végig lefelé megyünk a hegyoldalban, hatalmas virágzó kaktuszbokrok mellett vezet az út, lábunknál Barcelona panorámája. Az ég felhősödik, de a tenger megállítja és feloszlatja, hiába sötét az ég, nem tud esni belőle.

A nagyteraszra érkezünk, elgyönyörködünk a Gaudi-hullámokban, ülünk egy kicsit, körülöttünk folyamatos mozgás, vakuk villognak. Kicsit arrébb a műbarlangok, majd a villa, amelyben lakott. És alatta a főbejárat, a fogadócsarnok, a híres szalamadra, a kovácsoltvas kerítés. A bejáratnál kívül boltok, indiaiak üzemeltetik, ami bőrt le lehet húzni -bögre, állatok mozaikolva, óra, tányér, póló, alátét, minden a park motívumaival.

Erőszakosak, alig akarnak kiengedni, amikor megfordulunk a sok bóvli láttán.
Utána lemetrózunk a Gótikus negyedbe: semmi gótika (na jó: alig), de zegzugos utcák, kiskocsmák, kivetítőkkel, szurkolók tömege, teraszok, kiülők. hömpölygő tömeg, befordulunk a kisebb utcákba, inkább sikátorok, itt csak minden tizedik ház alja üzlet vagy vendéglő, csökken a tömeg, esteledik, lassan kigyúlnak a fények, G fagyira vágyik, alig találunk, majd utána minden húsz lépés után. Én söröznék, de a teraszok tele, bentre nem akarok ülni, de aztán egy tapas-bárral kivételt teszek.

Nem eszünk, csak iszunk, de megfigyeljük a választékot, a kajákat, ki mit rendel, az Estrella hideg és keserű, ahogy kell. A pultnál ülünk, a pincérnő többször ránk néz, nyugtázza, mindenünk megvan. Sok a halas-rákos-polipos kaja, de saláta és többféle hús is van. Közben vége a meccsnek, az utcák megtelnek, messze a szállás, gyalog megyünk, dől a forróság a falakból.

2010 július 7.

A nagy utazás napja. Vonattal Cordobába, majd Sevillába, és este vissza.

A vonat AVE, 220 km/órás sebességgel megy zárt pályán, az 550 km kb .2,5 óra mindennel együtt. A sebesség nem érezhető, a zaj sem, csak azt látni, hogy a szemed 50-100 méternél közelebbi tárgyra nem tud ráfókuszálni. Egyébként tiszta, pontos, van tv-film vetítés és nyolc zenecsatorna, fejhallgatót adnak beszálláskor.

Cordoba reggel kilenckor még aludt. Nagy nehezen kiderítettük, hogy a Nagymecsethez melyik busz visz, majd odautaztunk. Cordoba kb. 1450-ig volt mór uralom alatt. A nagymecset több fázisban érte el mai kiterjedését.A katolikus királyok sikeres hódításai után uralmuk alá került az egész mai Spanyolország - ennek is köszönhető, hogy a török a másik irányból kísérletezett Európával, Spanyolország elindult a világuralom felé, mi pedig így jártunk.

A mecsetet persze rögtön kinézték maguknak az uralkodók, mint szent helyet, és a közepén (!), hatalmas bontások révén, helyet csináltak egy nagy katedrálisnak.

Bele is nyomtak apai-anyait, közben a mecsetben körben mellékoltárokat építettek, kápolnákat, de amihez nem kellett, nem nyúltak.

 Így alakult ki a ma látható hihetetlen furcsa épületegyüttes, ahol a váltások váratlanok, az oszlop egyik oldala muzulmán mecset, a másik katolikus katedrális.

Az oszlopfőket a katedrális környékén figurálissá faragták, de az egész építménnyel már nem törődtek. A terek hatalmasak,átláthatók. kivéve a kórus magas falai övezte részt, az oltár hatalmas, negyven-egynéhány gazdagon díszített jelenet az Ószövetségből, lehetetlen átlátni, befogni és befogadni az egészet. A kórus faragásai egyediek, minden széken más motívum, ez a gazdagság, az elképeszteni és lenyűgözni vágyás katedrálisa. Kinézek oldalra, és a tiszta arab oszlopok és csíkos boltívek kontrasztja fog meg.

A katedrális mennyezete gazdagon díszített, geometrikus formák pókhálója, bennük szobrokkal, kúszik fel a kupola belsejére is. A gondolkodás vezérfonalát keresem: miért vannak a barokk fafaragású szószék égbeszökő oszlopának túlsó oldalán a mór ívek? Miért az ívek fölött kezdték a fehér márványfaragásokat? Az erő jele lenne, legyőztük, nem hat már, megengedhetjük, hogy maradjon? Vagy az idő hiánya? Vagy más?

A katedrálistól jobbra az egykori Mihrab-szentély, gazdag faragásaival együtt is egyszerűségével ragad meg: egyetlen, karéjos boltív a bejárata, körülötte aranyozott arab szöveg a Koránból, belül dísztelen, csak a fekete márvány féloszlopok tartanak háromkaréjos boltíveket körben a falon. A padozatban a hívek térden csúszásának nyoma egyenes árkot vájt a márványba.

Kicsit távolabb tőle, az egykori vizigót templom helyére épített kápolna gazdagon festett, nincsenek mór elemek, budéjár legfeljebb, puha, meleg, marasztaló színek, barátságos, mosolygó szentek, az őr elveszi a kötélkordont, ha az oltárnál akarsz imádkozni, majd visszaakasztja mögötted, családias a mérete, a kezelése egyaránt.

A város zegzúgos, várfalak közé szorított utcáiba csak pár órát süt be a nap. A szélesebb utakra, ha több üzlet van bennük, akkor fehér ponyvák vannak keresztbe feszítve a hőség ellen, alattuk vidáman szalad a szellő, és teszi elviselhetővé a negyven fok feletti hőséget. A házak bejárata előbb egy gazdagon csempézett előtérbe, majd onnan ráccsal a belső udvarra nyílik, az udvarokon többnyire virágok, fák, padok.

Elsétálunk a folyóparti királyi várig, ádáz kereszteslovag, király fogad, egyik kezében  jogar, a másikban a Biblia, derekán hatalmas pallos.

A vár belül inkább palota, nagy udvarral és kerttel, persze hol van ez a sevillaitól, amit még látni fogunk ma, vélem. A kertet bejárjuk, csobogók, medencék, fasorok, nyírt bokrok, fák, oldalt valószínű XI. Alfonzo spanyol király által épített XIV. századból való fürdőházzal, csillagos eget mutató mozaikos mennyezettel. A dicső spanyol urak az arabok kiverésével az 1200-as évek második felében megörökölték majd újjáépítették a várat). A templomban római kori (3.-4. sz.) mozaikok (Cupido és Psyche a képen)  a falra applikálva.

Az üzletek a profitmaximalizálás jegyében nem árulnak üveges üdítőt vagy vizet, ülj be, akkor kapsz, hátha fogyasztasz mást is. Egy kávézót választunk, croissonba tett sajt és sonka, melegszendvicsként összemelegítve, hatalmas jégkockákkal üdítő és a szokásos gyűszűnyi, de patkányméreg-erősségű kávé (ami jó, az jó) mellett áthűlünk kicsit a klimatizált térben.

Még megkeressük a helyi piacot, közben másodszor is keresztülvágunk az óvároson, gondosan kerülve a már járt utakat. A piac kicsi, kevés gyümölcs és sok hús, zömében hal és tengeri herkentyű, mint ezt a már messziről érezhető szagok elárulják.

Az út Sevilláig 45 perc, jót tesz a hűtött kocsiban ülés, odakint már 40 fok felett mutatja a hőmérő. Sevillában sietnünk kell, mert a Katedrálist 15:30-kor zárják, a méretei miatt nem lehet keresztülrohanni rajta. Keressük a buszt, de egy sem áll bent, a helyiek nem beszélnek angolul, a Hivatal sziesztázik: elkapunk egy taxit, mennyi a katedrálisig?

A kétharmadát mondja a lélektani határnak, beülünk. Nem beszélget, először a sugárúton hajt, majd egy hirtelen kanyarral már az óvárosban vagyunk, bevásárlóutca, majd szűkület, alig préseli át a kocsit a falak közt, megáll és színpadiasan előreint: Katedrál! Az óra kevesebbet mutat, mint mondta, fizetünk, a parányi borravalót hálásan köszöni.

A jegypénztár a túlsó oldalán van, megkerüljük, minden tenyérnyi árnyékban konflisok várakoznak utasra. Felettünk a széles, négyzet alapú torony, falain kőcsipke, arabos ablakok, erkélyek, felül oldalanként öt harang, a csúcsán a győzelem angyala, hajszálvékony keresztet emel a jobb kezében, pajzsszerű vitorla fordítja szélirányba. Lentről alig látszik, de a pénztár mellett ott a másolata, kecses, baljában lángkardot markoló, négyméteres nőalak.

A jeggyel a kezünkben bebocsáttatást nyerünk a sekrestyébe, majd azon keresztül a katedrálisba. Magas, gótikus oszlopok között vágunk át a mellékhajón, fent színes ablakok szűrik a fényt, mégis csend van, félhomály. Sok a látogató, gyerekcsoport is köztük. Oldalt négy hatalmas alak visz egy koporsót: Kolumbusz Kristóf emlékműve - hálásak is lehetnek neki. A sírja is itt van a katedrálisban, elkerítve az oltárral szemben, a kóruson is túl, de mégis bent, az egyházfik és hercegek között.

 A kórus mindkét oldalán van orgona, gazdagon faragott fa díszítések, jelenetek szegélyezik, légies alakok hajolnak ki a sípok síkjából, száll, szárnyal az egész instrumentum - hát, ha még a hangját is hallanánk! Alatta egy furcsa szerzet, mintha menóra lenne, tizenöt alakos, középen Jézus, körülötte szentek, mindenki előtt rövid gyertya, az egész fából, monstrum talapzaton áll, másfél ember magasságú.

Az oltár és a kórus közötti tér mennyezetét gazdagon díszített gótikus kőháló tartja. A többi mennyezet a szokásos lefutó gótikus erővonalak az oszlop-kötegekre.
Körbejárjuk a katedrálist, a mellékoltároknál mindenhol magyarázó szöveg, spanyolul, a neveket értjük belőle, az ismertebb szenteknél az oltárképet is, túlnyomórészt barokk túlfűtöttség, pátosz és rács, hatalmas zárral mindegyik előtt.

A templomhoz kerengő nem, csak egy narancsfás kert tartozik - gondosan lekövezve, az ajtóból kilépve az ember beleszédül a forróságba és elvakul a fénytől. A toronyba is fel lehet menni, nem lépcső, hanem a széles toronyban körben kanyargó balmenetes rámpa vezet fel a harangokig, a 41-43 fokra tekintettel kihagyjuk, a levegő égeti az arcot, nem kell hozzá a napsütés sem. A levegő nyomott, párás, kis szél fúj, a felhőkről csak a nap miatt dönthető el, hogy nincsenek is.

Átmegyünk az Alcazarba - királyi palota  a 15. századból, XII. századi arab előzményekkel. A bejáratnál tábla: a kertek nincsenek nyitva az esőre és a szélre tekintettel. A kávézó is a kertben van, ezzel nagy csapást mértek a komfortérzetemre - nem beszélve az így is teljes árú belépőről.

A palota csodálatos, lenyűgöző, csupa arab díszítés, faragás, kis belső udvarok, de a hatalmas palotakert nélkül felemás az egész.

 Így csak elmesélhetem G-nek a sövények labirintusát, a kis csobogókat, a tetőről leömlő vízesést - ennek egy csücskét látjuk -, az árkádos emeleti galériát, és a legcsodálatosabb, mindennél jobban vágyott termet, az alagsorban a sötét boltívek között a hosszú medencét, tele vízzel, és az egész helyiség hűvös, érted, hűvös!

A szél a harminc-negyven méteres pálmákat kicsit kilengeti, de tíz méter alatt semmi nem rezzen, csak az átjárókban, lépcsőházakban, előterekben mozog a levegő, mindhiába. Később egy emeleti ablakból látjuk a kertet, már amennyit belőle.

A palota egyben a kereskedelmi központ is volt, elvégre a kialakítása idejére esik az Újvilág felfedezése, majd módszeres lerablása, a rabszolga-kereskedelem indulása. A fontosabb események, mint pl. Tunisz kifosztása, és lakóinak rabszolgasorba hajtása hatalmas, a királyi szőnyegszövőben készített szöveteken látható a tanácstermekben, méretük ötven és száz négyzetméter közötti.

Dúlok-fúlok a seholsenincs eső és szél miatt, de mindhiába. A palotát többször bejárva rászánjuk magunkat az utcára való kilépésre, majd azonnal beesünk egy kis kajáldába, jól választottunk, mert szendvicsek és fagyi is van, ebben a sorrenben eltöltünk vagy egy órát, majd képeslapozunk a postán, aztán megnézzük az Aranytornyot, ez a Guadalavir partján egy arab épület, valaha tényleg aranyfüsttel futtatva a kupolája, régi dicsőségünk.

A palotakertre én vagy két órát szántam az evés-ivással együtt, ez most megmaradt, sétálunk a városban, a girbegurba utcákon, de érezzük, hogy nem szabad feszíteni a húrt, ekkora hőséghez még nem volt szerencsénk. Megkíséreljük a jegyet előbbre átiratni, de a kettőnké többe kerülne, mint az eredeti ára a jegynek (ugye, az internetes, elővételi árak és a valóság szembesülése, győzött a valóság), maradunk a pályaudvaron, eszünk és iszunk. Még egysezr megpróbáljuk, hogy kimenjünk sétálni, de a lépcső alján visszafordulunk, hiába van már este nyolc. Adios, Sevilla!

A nap mérlege: a fejünkben és lelkünkben, lásd fent. A fenekünkben 1100 km, a lábunkban valamivel 10 km felett. A vonaton mindenki ordít, amikor győznek a spanyolok a németek ellen. Egész Madrid, föld alatt és föld felett egy álló fieszta, vuvuzelák és énekelők, ugrálók és táncolók mindenfelé. Kivéve az ágyunkban.

Hurrá, nyaralunk!

Meglátogatjuk a fenti hölgyet (is), ha lesz net, majd írunk.

Ha nem lesz, akkor két hét szünet.

Prende la Luz de mi Corazon

A tegnapi nap legjobb jelzője: "felüllevő alattvaló".

De annak igazolásául, hogy mindenkiben meg lehet találni a tisztelhetőt: napi negyven fekvőtámaszt nyom, ami két hónap múlva már ötven lesz!

Kipróbáltam: öt.

Két hónap múlva lesz ez tíz is. De a billentyűket már le bírom ütni :).

Queensryche - Out of Mind Live

Elszomorító a nyelvi igénytelenség - főleg, ha a falakról folyik a gazdája, és sugalmazott népszerűsége az egeket veri: jó példa, a stílusa nyilván ragadós is, amint itt-ott olvasható.

"Selyemborítású könyvecskét vásárolt, amely mintha tiltakozna, hogy coachingolnia kell, és a bejegyzések inkább tárgyilagosak, semmint szépek, az első napon elszakadt."

"A mandarinhéj szőke hajáról leesett a tányéralátétre."

Öt oldalon belül két ilyen mondat, és leteszem a könyvet, végleg (G kapta, "mert mindenki ezt olvassa", na nem tőlem).

Régebben mindent elolvastam ami a kezembe került. Mára rájöttem, az élet túl rövid ahhoz, hogy

1. rossz bort igyunk

2. rossz nővel éljünk

3. rossz könyvet olvassunk.

Egy ház közgyűlése mindig tanulmány. Ha a ház bajban van, akkor különösen az.

Nem mindegy, milyen lelkiállapotban mész el rá. Vagy mindegy, mert feldúltan fogsz távozni, akármi történik.

Vannak a napirendi pontok, előre szétküldve, javaslat nem jön rá, szépen, egyhangúan elfogadja a jelenlévő tulajdonosi kör.

Napirendi pont az életveszélyes tető. Szakértő tulajdonos mindig eljön, és megmond. Megmondja, hogy az ő tapasztalatával. és hogy azt hogyan is kellett volna. És hogy az nem úgy van. És a pincében is. És a megbízott szakértő nem ért hozzá, mert amikor ő még, akkor nem így.

Amikor a pincénél rászólnak, hogy az a következő napirendi pont lesz, most a tetőről kellene szavazni, feláll, és sértetten közli, hogy mennie kell. Nyugdíjasnak mindig sok a dolga. A szavazásban már nem vesz részt. A jegyzőkönyvet majd megtámadja, hogy érvénytelen, szabálytalan, azért megy el mindig a szavazás előtt.

Utána gördülékenyen ment a dolog. Mennyi a pénzünk, mire kell költeni, mennyibe kerül, hogy fizessük ki. Határozat határozat után, többnyire egyhangúan. Ismét elhatározom, hogy csak az utolsó félórára jövök legközelebb.

A megtámadáshoz a szakértő levelet diktál a mindenlébenkanál kutyás nőnek. Ő viszi körbe a házban az ott-sem-voltoknak, de sosem az ötletgazdával íratja alá először. A nő ügyvédhez szalad, jogi kifejezésekkel tölti fel a szöveget. Mindig akad ügyvéd, aki ellátja szellemi munícióval. Sőt, ötleteket ad, tüzeli. Egyszer volt igazuk, formai hibából, ebből tanultunk.

A tetőszerkezet még mindig ázik, a gomba exponenciálisan terjed, de ki nem sz@rja le.